Sikorsky CH-54

„Daru viszi a fiát...meg amit csak kell”


Tervezés:

A második világháborúban való részvétel hatására az Amerikai Egyesült Államok hadiipara hatalmas fejlődésen ment keresztül - az ország 1945-ben már olyan nagyméretű és bonyolult típusok sorozatgyártására is képes volt, mint az M26 „Pershing” nehéz harckocsi vagy a Boeing B-29 „Superfortress” nehézbombázó.

A háborút követően a demokratikus országok szuperhatalmává váló Amerikai Egyesült Államok még nagyobb számban használt fejlettebb harcjárműveket, köztük forgószárnyasokat.

Az Amerikai Egyesült Államok első sorozatgyártásba került helikoptere a Sikorsky R-4-es lett, melyet még a második világháború alatt állítottak szolgálatba, de a háború után debütáló Bell Model 47-es vált az első széles körben elterjedt amerikai helikopterré.

A Model 47-es katonai változatának, a H-13 „Sioux”-nak mindössze egyetlen komolyabb hátránya volt: a pilóta mellett csupán egyetlen főt tudott a fedélzetére venni, ez pedig rendkívüli módon leszűkítette a felhasználási körét.

Az amerikai hadsereg ezért további, nagyobb típusokat rendelt, például a Sikorsky H-5 sebesültszállítót vagy a mentés mellett teherszállításra is használható a Piasecki HRP „Rescuer”-t. Ez utóbbi típus már nyolc katonát vagy 907 kg-nyi felszerelést is a fedélzetére vehetett, amire szükség is volt, mivel az Amerikai Egyesült Államok mind több országra terjesztette ki a fennhatóságát és avatkozott bele helyi konfliktusokba.

A Koreai és Vietnámi háborúkban minden korábbinál nagyobb számban vetettek be helikoptereket, például Vietnámban csak a Bell UH-1 „Iroquois” modellből több mint 7000-et vetettek be, ezáltal ez a könnyű helikopter vált a konfliktus jelképévé.

Az UH-1-eseket rendkívül széle körben használták: többek között személy és teherszállításra, utánpótlás ledobására, légi mentésre, ám kis mérete miatt a típus nagyobb tömegű felszerelés, például nehéz vontatott lövegek, gépjárművek szállítására képtelen volt.

Ezen igények kielégítésére már az 1950-es évek közepén megjelent a Sikorsky CH-37 „Mojave”, egy közel 20 méter hosszú, üresen is mintegy 9,5 tonnás helikopter, amely 26 teljes fegyverzetű katona szállítására volt képes.

E típus teherbírása már megfelelő volt, de hosszú, keskeny rakterében nem minden rakomány fért el, ezért ezeket gyakran a törzs alá függesztve szállította (akár egy Piasecki H-5-ös vagy H-21-es helikoptert is).

Ez vezetett egy új helikoptertípus, a skycrane (angol; égi daru) megalkotásához: az elnevezés olyan forgószárnyasokat takart, amelyek a nehéz szállító helikopterekre hasonlítottak, ám nem volt rakterük: ehelyett a függesztett terhet vagy megfelelő méretű zárt kabint lehetett csatlakoztatni rájuk (emiatt ezek a helikopterek különösen vékony törzzsel és hosszú futószárakkal rendelkeztek).

A Sikorsky vállalat a CH-37-es alapján készítette el a skycrane-kategóriás S-60-as prototípust, amely már 1959-ben levegőbe emelkedett. Két év múlva e helikopter lezuhant, ám ekkor már elkészítették egy még nagyobb jármű, az S-64-es terveit, amely eljutott a sorozatgyártásig (e típusból a hadsereg szintén rendelt, CH-54 néven).

A katonai változat beceneve Tarhe volt (egy indián törzsfő után, akit az amerikaiak „The Crane”, azaz a daru néven ismertek - az indián névadás hagyományos volt az amerikai helikopterek között, a fent említett Model 47 pélsául „Sioux” (angol; sziú), míg az UH-1-el „Iroquois” (angol; irokéz) névre hallgatott.


Konstrukció:

A CH-54-es felépítése megegyezett a többi égi daruéval: a helikopter három, jól elkülöníthető szekcióra oszlott - a pilótafülkére, a vékony gerincre a farokrésszel és a futóművel, valamint az efölé beépített hajtóművekre és rotorra.

A fejlesztési költségek csökkentésé érdekében a főbb részegységeket a Sikorsky más korabeli típusaiból vették át (emiatt a helikopter sok hasonlóságot mutatott a vállalat más termékeivel, például a CH-37-essel és CH-53-assal - utóbbival külső méreteiben is azonos volt).

A Tarhe üresen közel 9 tonnát nyomott, ezért hatlapátos, közel 22 méter (21,95 m) átmérőjű főrotorot építettek be. A gép farokrésze a törzzsel egy egységet alkotott, a végén nagy átmérőjű, nyitott, négylapátos farokrotorral (utóbbit nem kellett külön burkolattal védeni, mivel a földön jelentős távolságra volt a talajtól - a CH-54-es teljes magassága 7,75 méter volt).

A helikopter törzse fölött helyezkedett el a két darab Pratt & Whitney T73-P-1-es gázturbinás sugárhajtómű, melyeket kifejezetten ehhez a típushoz terveztek (egyenként 4475 lóerős teljesítményükkel ezek koruk egyik legerősebb helikopter-hajtóműveinek számítottak).

Ezt az erőforrást úgy tervezték meg, hogy szükség esetén (teher nélkül) egy hajtóművel is képesek legyenek levegőben tartani a Tarhe-t.

A CH-54-es (az előd S-60-assal ellentétben) hagyományos, tricikli elrendezésű futóművet kapott: a pilótafülke alatti bolygóműves kerék csak támasztékként szolgált, a teher a két nagyobb, oldalsó keréken oszlott el.

Ezek a magas futószárú kerekek kiváló rugózást kaptak, így jelentős terhelés esetén is biztonságosan landolhattak (a futószárak egy-egy lefelé hajló segédszárnyhoz kapcsolódtak, emiatt a típus szinte bármilyen széles terhet a törzse alá vehetett). Biztonsági okból a farokrész alá egy rugózott, ”V” alakú idom került, de ez szabályos landolás esetén nem ért le a földre.

A Tarhe hagyományos, kétfős személyzet (pilóta, másodpilóta) mellett egy harmadik katonát is hordozott - ő felelt a rakományért. Mivel a függesztett teher manőverezéskor komoly veszélyforrást jelentett (súlypont-áthelyeződés, belendülés, rezgés, stb.), ezért a harmadik személy a repülési iránynak háttal ült és egy hatalmas, hajlított üvegű hátsó szélvédőn keresztül tudta követni a rakományt, illetve segíteni a le- és felszállásokat.

E helikopter egyik legnagyobb előnye a modulos építési rendszere volt, amely azt jelentette, hogy a pilótafülkét, a törzs-gerincet és a motor-rotor együttest gyorsan és egyszerűen ki lehetett cserélni. A legtöbb fontos alkatrész (a hajtóművek, a reduktor, a főtengely) nem kapott burkolatot - ez ugyan csökkentette a végsebességet és a védelmet, de a Sikorsky CH-54-eseket nem a frontvonalra szánták, ezért kevésbé volt kitéve ellenséges tűznek, cserébe könnyebb volt a karbantartásuk, még tábori körülmények között is.

A hosszú, keskeny törzs alá különféle terheket lehetett függeszteni, ezért a tervezők nagy teherbírású pontokat és az erőket eloszlató vázat terveztek a típushoz. Egyedi megoldást jelentett a beépített függesztő-csörlők használata, így a típusnak a felszerelés kirakodásához nem kellett leszállnia, ami komoly előnyt jelentett a fákkal sűrűn benőtt, erdős területeken.

A függesztett teher alternatívájaként a helikopterhez többféle dobozszerű zárt rakteret terveztek, melyek között volt személyszállításra alkalmas, de komplett tábori kórház is (a korai változatok vagy ilyen rakteret vagy függesztett terhet szállíthattak, később kialakítottak vegyes elrendezést is).

Szolgálatban:

A Sikorsky CH-54-es első prototípusa 1962. május 9-én emelkedett a levegőbe és a típusból az amerikai hadsereg azonnal 105 példányt rendelt: ez ugyan nagyságrendekkel elmaradt a Bell Model 47-es katonai változatától (több mint 2400 db) vagy az UH-1-estől (több mint 15000 darab), ám kategóriájában így is elterjedtnek számított.

Az elkészült példányokat a Vietnámi háborúban vetették be, ahol rendkívül sikeressé váltak. Ez három okra volt visszavezethető: egyrészt az amerikaiak hiányt szenvedtek nehéz teherszállító helikopterekben, ezért a rendelkezésre álló flottát használták minden feladatkörre, másrészt a Tarhe-k javítása és karbantartása relatív egyszerű volt.

A harmadik, egyben legfontosabb ok a CH-54-esek flexibilitása volt: kapacitásuk és kialakításuk miatt gyakorlatilag minden, maximum 9 tonnás tárgyat képesek voltak levegőbe emelni (erre szükség is volt a sűrű vietnámi aljnövényzet miatt).

Kezdetben terepjárókat, teherautókat és vontatott lövegeket hordoztak, majd könnyebb harcjárműveket (pl.: az M551-es légideszantos harckocsit, ld. balra) és hatalmas mennyiségű hadianyagot (főként lőszert és más utánpótlást).

A CH-54-esek műszaki mentőként is funkcionáltak: a még menthető harcjárműveket szállították a front mögé, többek között egyszerre két UH-1-es helikoptert (vagy egy másik Tarhe-t), repülőt, de akár kisméretű, folyami naszádot is.

A gerinc alá többféle konténert erősíthettek, így a helikoptert csapatszállítóként is kihasználhatták (maximum 87 teljes fegyverzetű katonával), de megfelelő konténerrel a fent említett módon kórház- vagy műhely-modult, esetleg mobil harcálláspontot is ledobhatott.

A típus számos konténert, hevedereket és hálókat tudott szállítani és bár (részben magas ára miatt) nem támadásra szánták (emiatt nem is hordozott gépfegyvereket vagy rakétákat), több alkalommal használták nagyméretű ejtő-fegyverek célba juttatására. Az amerikaiak akut problémája volt ugyanis, hogy a sűrű, esőerdő-szerű növényzet rendkívüli módon megnehezítette nemcsak a haladást, de a tábor- vagy leszállópálya-építést is.

Az egyenes, üres területek készítésének egyik módja a BLU-82-es bomba ledobása volt. A BLU-82-es és elődei aeroszol bombák voltak: a korábbi változatok egy kisebb robbanófejből és egy üzemanyagot szétfecskendező szekcióból álltak: működésük közben éghető anyagot juttatottak a környezetbe, majd ezt gyújtotta be a robbanóanyag - a keletkező hatalmas nyomás és hő gyakorlatilag mindent elpusztított a célterületen.

A BLU-82-es is hasonló fegyver volt, de ammónium-nitrát, alumíniumpor és víz keverékét használta - a robbanás környezeti oxigént használt, ezért a kisebb tárgyakat beszippantotta (emiatt vákuum-bombának is nevezték), majd a lökéshullámmal mindent letarolt (viszont minimális krátert hagyott). Ez az ironikusan Daisy Cutter (angol; százszorszép-kaszáló) névre keresztelt bomba 2003-ig a legerősebb (nem radioaktív) fegyvernek számított, ám 7,5 tonnás tömege miatt helikopterek közül egyedült a Tarhe volt alkalmas a ledobására (ezzel a módszerrel egész repülőtérnyi tisztásokat tudtak létrehozni, de jelentős volt a pszichológiai hatásuk is).

A többcélú kialakításuk ellenére amikor az Amerikai Egyesült Államokban jelentősen csökkentették a hadi-kiadásokat, a CH-54-esek fejlesztését leállították - a típusból így mindössze az alapváltozat (CH-54A) és a fejlesztett CH-54B készült (utóbbi egyenként 4800 lóerős hajtóművekkel).

A hadsereg a példányokat elavultságuk ellenére egészen 1991-ig szolgálatban tartotta, de jelentős volt a polgári vásárlók köre is. A civil szférában a Sikorsky S-64 „Skycrane” jelzéssel árulta a típust, melyet több üzemeltető a mai napig használ (főként tűzoltásra és olajvezeték-építéseknél). 1992-ben az S-64-esek legnagyobb fenntartója, az Erickson Aircrane megvásárolta a típus gyártási jogait és folytatta azok előállítását.


Műszaki adatok:

Név: Sikorsky CH-54B „Tarhe” (daru)

Típus: (égi daru) nehéz teherszállító helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 26,97 m

Rotorátmérő: 21,95 m

Magasság: 7,75 m

Szerkezeti tömeg: 8.980.kg

Max. felszálló tömeg: 21.000.kg

Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 4475 Le-s (8950 lóerős összteljesítményű) (Pratt & Whitney T73-P-700)

Személyzet: 3 fő (+ maximum 87 fő utas)

Fegyverzet: nincs, lehetőség 1 db BLU-82-es aeroszol bomba hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 240 km/h

Csúcsmagasság: 5.600.m

Emelkedőképesség: 405 m/perc

Hatótávolság: 370 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.