Sikorsky CH-37

„Bélpoklos indián”


Tervezés:

Az 1900-as évek elejétől kezdve az Amerikai Egyesült Államok fokozatosan kiterjesztette fennhatóságát: először az országgal határos közép-, majd dél-amerikai területekre, idővel pedig egyre több csendes-óceáni szigetre is.

Mivel e területekkel az ország nem volt határos, az amerikaiaknak ehhez erős (nagy létszámú, modern egységekből álló) haditengerészetre volt szüksége. Ez kezdetben nagyméretű hadihajókat takart, de az 1930-as évektől a flotta egyre növekvő arányát a repülőgép-hordozók tették ki.

A második világháború alatt a csöves tüzérséggel rendelkező hadihajók fokozatosan másodvonalbeli szolgálatra szorultak vissza, ugyanakkor a repülőgépek mellett előtérbe került a tengerészgyalogság, amely gyakorlatilag a haditengerészet szárazföldi csapatait takarta.

A második világháború egyben a helikopterek megjelenését is magával hozta: a korai amerikai típusok (pl.: Sikorsky R-4, Bell H-13) elsősorban megfigyelésre, futárfeladatokra és más nem támadó vagy logisztikai küldetésekre voltak alkalmasak, mivel a pilóta mellett mindössze egyetlen személy vagy ennek megfelelő tömeg szállítására volt lehetőség.

A világháború után a forgószárnyasok fejlesztésének üteme fokozódott, ezáltal megjelenhettek nagyobb teljesítményű és bővített kapacitású típusok is (pl.: Sikorsky H-5). Az 1950-es évek elején az amerikai (szárazföldi) hadsereg egy új, a korábbiaknál nagyobb és erősebb többcélú helikopterre adott le megrendelést - ez a program eredményezte a legendás Bell UH-1 „Iroquois” modellt.

A tengerészgyalogság szintén új helikopter szolgálatba állítását tervezte, ám ők egy lényegesen nagyobb modellt vártak el: a tengerészgyalogság ugyanis nem egy általános célú, hanem egy kifejezetten a katonákat az első hullámban a célterületre szállító járművet képzelt el.

Az 1951-es pályázaton a Sikosky vállalat S-56-os modelljével indult, amely a haditengerészettől és a tengerészgyalogságtól a HR2S kódot kapta. A típus ezzel a névvel lépett szolgálatba, később viszont márt az új jelölési rendszernek megfelelő CH-37-esként azonosították. Követve a korabeli névadási hagyományt (a helikoptereket egy-egy indián törzsről nevezték el), a CH-37-es a Mojave (más néven mohave) nevet kapta.


Konstrukció:

A CH-37-es korának egyik legnagyobb helikoptere volt, hasonló méretű típusok előállítására kizárólag a Szovjetunió volt képes. Maga a helikopter egyedi felépítéssel rendelkezett, ezáltal távolról is könnyen beazonosítható volt.

A magas, de relatív keskeny törzs elején egy megemelt pilótafülke kapott helyet (erre a rakomány különleges elhelyezése miatt volt szükség, ld. lentebb). A hátrafelé erősen keskenyedő és ellaposodó jármű másik érdekessége volt, hogy a hajtóművek és a váltómű jól látható módon elvált a törzstől: erre szintén a raktér (annak maximalizálása) érdekében volt szükség.

A Mojave mozgatását egy ötlapátos, közel 22 méter átmérőjű rotorral oldották meg, amely lényegesen nagyobb volt a korabeli kétlapátos, jellemzően 17 méter átmérőjű rotoroknál. A helikopter farokrészén nyitott, négylapátos rotor kapott helyet, előrébb két vízszintes stabilizáló lappal, melyeket egy-egy rúddal erősítettek a testhez.

A CH-37-es üres tömege megközelítette a 9,5 tonnát: ez a kor helikoptereinek a többszöröse volt, ezért a jármű levegőbe emeléséhez minden addiginál nagyobb erőre volt szükség. A Mojave-t emiatt két darab Pratt & Whitney R-2800-as sorozatú hajtóművel szerelték fel: ez egy kétsoros csillagmotor volt, amely számos második világháború-végi vadászgépet is meghajtott (pl.: Grumman F6F „Hellcat”, Republic P-47 „Thunderbolt”, Vought F4U „Corsair”), sőt, bombázókon is alkalmazták.

A helikopterbe épített R-2800-54-es egységek egyenként 2100 lóerős teljesítményt adtak le, ezáltal jelentős tömege ellenére a Mojave akár 209 km/h-s sebességre is felgyorsulhatott (a későbbi típusokkal összehasonlítva már kevésnek tűnő, mindössze 2650 méteres szolgálati csúcsmagasságának oka a dugattyús hajtóművek korlátozott teljesítménye volt).

Azért, hogy a nagyméretű hajtóművek ne foglaljanak el helyet a raktérből, azokat a helikopter két oldalára, egy-egy áramvonalazott burok alá helyezték, melyeket vastag vízszintes kereszttartók kötöttek össze a törzzsel.

A CH-37-es fordított tricikli elrendezésű (egy első és két hátsó) kerékkel rendelkezett. A tengelyenként két kerékkel rendelkező első futószárakat a hajtóművek burkolatához csatlakoztak, ezek magas helyzetük miatt igen hosszúak voltak. Hosszuk ellenére az első futószárakat be lehetett húzni, a farok alátámasztására szolgáló hátsó futóműveket azonban nem.

A Mojave egy kifejezetten szállítási céllal kifejlesztett típus volt, ezért fegyverzet külső felerősítésére nem volt lehetőség, azonban az oldalsó ajtókba gyakran géppuskákat szereltek, hogy tüzükkel a landolás alatt lefogják az ellenséget.

A helikopter 3 fős legénysége mellett akár 26 teljes fegyverzetű katona, vagy 24 hordágy szállítására is képes volt. Jelentős kapacitása mellett különleges képessége volt, hogy rakterében akár könnyű terepjárókat is hordozhatott.

Ebben segítséget jelentett, hogy az oldalsó ajtók mellett a gép orrát ketté lehetett nyitni, így a raktérben álló járművekkel (pl. 3 b M442-es terepjáróval) a földet érés után késlekedés nélkül elindulhattak.


Szolgálatban:

A Mojave első prototípusa (még XHR2S-1 jelzéssel) 1953-ban emelkedett először a levegőbe és három évvel később megkezdődött a típus sorozatgyártása. A helikopter első sorozatgyártású változata, a HR2S-1 1956-ban állt szolgálatba (ez 60 példányt jelentett, ami később kiegészült 2 db HR2S-1W korai előrejelző helikopterrel - ezeket könnyen meg lehetett különböztetni nagyméretű orr részükről).

A második nagy sorozatot a hadseregnek gyártott H-37A jelentette (a korábbiakhoz képest kisebb változtatásokkal) - a 94 db H-37A-ból 90-et később H-37B-vé alakítottak át (a B változat ütközés-biztos üzemanyag-tartályokat átalakított tehertér-ajtót kapott, valamint kiegészítő elektronikai rendszerekkel is felszerelték).

1962-ben a H-37A-t CH-37A-vá, a B-változatot CH-37B-vé, a H2RS-1-eseket pedig CH-37-C-vé nevezték át.

A Mojave-t az amerikai tengerészgyalogság (USMC) és a hadsereg (US Army) állította szolgálatba: bár a típust a haditengerészet (USN) is tesztelte, ők csupán a két radarral felszerelt példányt használták.

Az amerikaiak mellett a britek Westland Westminster helikoptere is a Mojave-n alapult (de az eredetinél is erősebb, egyenként 2900 lóerős angol Napier Eland turbopropelleres motorokkal és áttervezett orr-résszel), azonban ez nem került sorozatgyártásba.

Megjelenésekor a típus kiemelkedően nagy kapacitással rendelkezett, ennek ellenére éles helyzetben csak minimális számban és csupán rövid ideig alkalmazták: az 1960-as években 4 példányt nagyméretű lezuhant járművek (pl.: Piasecki H-21-esek) mentésére használtak a Vietnámi háborúban.

A CH-37-es legkomolyabb korlátja dugattyús motorja volt: az 1960-as években megjelentek a korábbiaknál lényegesen erősebb, sugárhajtóműves motorral felszerelt helikopterek, amelyek hamarosan kiváltották a dugattyús motorral felszerelt helikoptereket.

Erre a sorsra jutott a 154 db legyártott Mojave is, melynek váltótípusa a haditengerészetnél a Sikorsky CH-53 „Sea Stallion”, míg a légierőnél a még nagyobb kapacitású Sikorsky CH-54 „Tarhe” lett, a CH-37-esek pedig hamarosan selejtezésre kerültek.


Műszaki adatok:

Név: Sikorsky CH-37 „Mojave”

Típus: nehéz teherszállító helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 19,59 m

Rotorátmérő: 21,95 m

Magasság: 6,71 m

Szerkezeti tömeg: 9.469.kg

Max. felszálló tömeg: 14.090.kg

Motor: 2 db, dugattyús, egyenként 2100 Le-s (4200 lóerős összteljesítményű) (Pratt & Whitney R-2800-54 Double Wasp, kétsoros, ”csillag” hengerelrendezésű)

Személyzet: 3 fő (+ maximum 26 fő utas)

Fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 209 km/h

Csúcsmagasság: 2.650.m

Emelkedőképesség: 276 m/perc

Hatótávolság: 233 km (maximális terhelés mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.