Mil Mi-28

„Tipikus szovjet: egyszerű, erős, megbízható és nagyon nehéz”


Tervezés:

A Szovjetunióban, korábban pedig Oroszországban viszonylag hamar megkezdődött a helikopter-kutatás (Mihail Vasziljevics Lomonoszov már 1754-ben megalkotta a kínai zhuqingting - japánul taketombo - játék fejlettebb változatát, az emelő-rotorok ősét). A mai értelemben vett típusok sorozatgyártása a Szovjetunióban viszont csak a második világháború után kezdődött (ekkor már léteztek német és amerikai típusok).

A szovjetek mindent, így a helikopterek tervezését és gyártását is központosították: forgószárnyúak előállításával csak három vállalat foglalkozhatott: az elsősorban vadászgépeiről ismert Jakovlev, a koaxiális légcsavaros típusokat fejlesztő Kamov és a Mil.

E három vállalat közül a harmadik, a Mihail Leontyevics Mil vezette tervezőiroda vált a legnagyobbá és készítette a legtöbb szovjet helikoptert (a Jakovlev egyetlen gyártásba került típusa a Jak-24 volt, míg a Kamov elsősorban a haditengerészeti gépekre koncentrált).

A szovjet helikopterek kialakítása a rivális szuperhatalom Amerikai Egyesült Államokkal együtt fejlődött: korai típusaik (Mil Mi-1, Mi-2, Mi-4) közepes méretű típusok voltak (hasonlóak a Bell UH-1 „Iroquois”-hoz). Később a nagyobb helikopterek kerültek előtérbe (Mil Mi-6, Mi-26, stb.), illetve megkezdődött a meglévő típusok felfegyverzése.

Erre a célra eredetileg közepes méretű szállító helikoptereket használtak, de miután az Amerikai Egyesült Államokban az UH-1-ből kialakították a Bell AH-1 „Cobra” harci helikoptert, a Szovjetunió is hasonló típust igényelt.

A kommunisták végül mégis egy különleges típust választottak: a Mil Mi-24-est - ez egy szállító- és egy harci-helikopter keveréke, ezáltal egyaránt képes csapattámogatásra és tűzcsapásra, valamint szállítási, mentési feladatokra.

A Mi-24-esek képességeit jelzi, hogy több mint 50 ország rendszeresítette és sokan máig rendszerben tartják, de az 1970-es években a szovjetek egy újabb harci helikoptert rendeltek, amelynél előtérbe került a helikopterek elleni harc és a harckocsi-elhárító képesség.

A Jakovlev ekkor már két évtizede nem gyártott helikoptereket, ezért csak a Kamov és a Mil tervezőiroda pályázott. Utóbbi vállalat egy, a Mi-24-eshez hasonló, de kompaktabb helikoptert képzelt el - számos megoldást tervbe vettek, a konkrét típus tervezése 1980-ban kezdődött.

A kisebb méret egyrészt kisebb fegyverterhelést és a korábbi nyolc helyett már csak három katona szállítását tette lehetővé, viszont ezáltal nőhetett az új gép sebessége és manőverező képessége, így teljesíteni tudták az elvárt mozgékonyságot.

A leendő helikopter a Mi-28 jelet kapta, NATO kódja Havoc lett (az angol szó jelentése: pusztítás, rombolás).


Konstrukció:

A sorozatgyártású Mi-28-as már egyáltalán nem hasonlít a Mi-24-esre, mivel a gyártás megkezdésekor a típust már kizárólag harci helikopterként tervezték használni: ennek megfelelően a helikopter szélessége jóval kisebb a Mi-24-esnél, hossza viszont 410 mm-rel nagyobb (17,91 méter).

A törzs harci helikopterhez képest széles, szemből csónak alakú, oldalról nézve látható, hogy a törzsközépig magas, mivel a főtengelyt, a reduktort és a hajtómű részegységeit igyekeztek a lehető leginkább védett helyre építeni.

A hosszú, hátrafelé enyhén keskenyedő farokrész végére eredetileg háromágú farokrotor került, ezt azonban már a sorozatgyártás megkezdése előtt négylapátos, ”X” alakú farokrotorra cserélték, ami kisebb zajterhelést (halkabb üzemelést) tett lehetővé. E rotor a farokrész jobb oldalára került, baloldalra egy vízszintes, stabilitás-növelő vezérsíkot építettek.

A harcjármű első szekciója szögletes kialakítású jellegzetes, kiálló orrkúppal - emögött kapott helyet a kétfős legénység (elöl a navigátor/fegyverkezelő, mögötte emelt ülésben a pilóta). A túlélő-képességének fokozása érdekében az üzemanyag-tartály több kisebb, öntömítő egységből készítették, a legényégi tagok pedig egy titánnal és speciális kerámia-lapokkal védett kabinban foglalnak helyet (golyóálló üveg mögött).

A Mi-28-as a világ legerősebb páncélzatú helikopterének számít, ám ennek szokatlanul nagy, üresen is közel 8 tonnás össztömeg az ára (összehasonlításul az amerikai AH-64 Apache” 5,2, míg az olasz A129 „Mangusta” harci helikopter 2,5 tonnás).

A kabin mögé, két oldalra építették be a két Klimov TV3-11-es gázturbinás sugárhajtóműveket, melyek ötlapátos rotort hajtanak - ezt az erőforrást több más típusba is beépítették. Mivel eredetileg a Mi-28-anál nagyobb szállító helikopterekhez méretezték, az egyenként 2194 lóerős erőforrások a jelentős tömeg ellenére komoly fegyverterhelést és nagy végsebességet tesznek lehetővé.

A legtöbb harci helikopterhez hasonlóan a Mi-28-as is háromtagú futóművet kapott egyetlen farok alatti, bolygóműves hátsó és két nagyobb méretű első kerékkel (mindhárom tengely egy-egy erőteljes lengés-csillapítóhoz csatlakozik, ami csökkenti az erőteljes földet érés vagy zuhanás okozta sérüléseket).

A Mi-28-as fő fegyvere egy 30 mm-es (Sipunov 2A42-es típusú) gépágyú, melyet eredetileg lánctalpas harcjárművekhez (BMD, BMP, BTR sorozatokhoz) fejlesztettek ki, de a Kamov harci helikopterek is használták.

A 2A42 előnye, hogy ötféle lőszert rendszeresítettek hozzá, köztük HE (nagy robbanóerejű) és AP (páncéltörő) lőszert is, ezért a Mi-28-as páncélozatlan és könnyen páncélozott célpontok ellen egyaránt hatékony. A gépágyú egy, a pilótafülke alatti konténerben kapott helyet, ami jelentős vízszintes és függőleges kitéríthetőséget tesz lehetővé.

Ezen kívül a helikopter szárnycsonkjaira oldalanként két függesztőpont került, melyekre különféle fegyverzetet lehet erősíteni. Ez általában 16 darab 9M120 „Ataka” irányított levegő-föld páncéltörő rakéta, emellett lehetőség van 40 darab nem irányított S-8-as vagy 10 db S-13-as rakéta hordozására. Alternatívaként további harckocsi-elhárító rakéták (pl.: 9K118 „Sekszna”), légiharc rakéták (pl.: 9K38 „Igla”), KGMU-2 aknaszóró konténer vagy 23 mm-es Gsh-23L gépágyú-konténer rögzíthető a függesztőpontokra.


Szolgálatban:

A Mil Mi-28-as második prototípusának tesztelése 1983-ban kezdődött és egy évvel később fejeződött be, ekkor azonban a programot hatalmas csapás érte: a (szovjet) légierő a rivális Kamov Ka-50-es típusát választotta, így a Mi-28-asra nem volt többé szükség.

Ennek oka, hogy az együléses Ka-50-es jóval fejlettebb volt a Mi-28-asnál, az együléses gép többek között nagyobb hatótávolsággal és repülési magassággal rendelkezett, ráadásul minden időjárási körülmény között bevethető volt (a Mi-28-ast kizárólag nappali gépnek tervezték).

A Mil ennek ellenére nem szüntette meg a programot, sőt, további fejlesztéseket eszközöltek (pl.: a korábbiaknál erősebb hajtóműveket használtak), de ez a második (Mi-28A jelű) változat sem volt versenyképes a Ka-50-essel.

A tervezőiroda ezért még tovább fejlesztette a Mi-28-ast, 1995-ben megalkotva a Mi-28N éjszakai modellt előrenéző infravörös érzékelővel és TV kamerával, valamint egy radarral (ld. jobbra) - ez a típus jóval felülmúlta az eredeti helikoptert, de gyártására további 8 évet kellett várni.

Ebben az is közrejátszott, hogy bár a Ka-50-es valóban a világ egyik legfejlettebb helikoptere volt, de mindössze együléses, ami túlságosan leterhelte a pilótát, ezért a Kamov-nak ki kellett alakítania egy kétüléses változatot (Ka-52), amely viszont már kevésbé agilis.

A Mi-28-ast ezért végül a Ka-50/52-es olcsóbb alternatívájaként állította rendszerbe az immár orosz légierő. A vállalat további (eltérő) változatot eddig nem fejlesztett, de külföldi vevőknek is árulja a Mi-28N-t (Mi-28NE-ként), illetve létezik egy radar nélküli, Mi-28A-ra hasonlító modell, Mi-28D néven és egy gyakorló változat, a Mi-28UB (ez gyakorlatilag szintén egy Mi-28N).

Az eredetileg tervezett, Mi-24-esre hajazó változat, a Mi-40-es ugyan nem érte el a prototípus fázist sem, de a Mi-28-as fejlesztése máig folyik: jelenleg a Mi-28NM nevű, következő generációs modellt tervezik (erről még alig érhető el adat).

Az erősen páncélozott, részben emiatt az egyik legnehezebb harci helikopter, a Mi-28-as nemcsak erős, de modern harcjármű is: a radar mellett a legénység tagjai sisakkijelzőket viselnek és a típus légi és földi célpontok ellen egyaránt használható.

E helikopter 2006-ban állt szolgálatba, Oroszország eddig 78 db Mi-28N-t szerzett be, Kenya 16-ot, Irak mintegy kéttucatot, ezen kívül további érdeklődők is jelentkeztek (Algéria, India, Venezuela), sőt, Észak-Korea számára egy külön modellt (Mi-28NAe) ajánlottak fel.

A típusból már több mint 120 példányt építettek és további megrendelések várhatóak - a sokáig nem megfelelőnek tartott, hazájában Nocsnoj ohotnyik (orosz; éjszakai vadász) néven rendszeresített harci helikopter így vált hatékony, ütőképes harcjárművé (igaz, háborúban eddig még nem bizonyított).


Műszaki adatok:

Név: Mil Mi-28N „Nocsnoj ohotnyik” (éjszakai vadász)

Típus: harci helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 17,91 m

Rotorátmérő: 17,20 m

Magasság: 3,82 m

Szerkezeti tömeg: 7.890.kg

Max. felszálló tömeg: 10.500.kg

Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 2194 Le-s teljesítményű (Klimov TV3-117)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 1 db 30 mm-es gépágyú (Sipunov 2A42, az orr alatt), oldalanként 2-2 rögzítőpont, lehetőség különféle légiharc, harckocsi-elhárító és nem irányított rakéták, akna- vagy gépágyú-konténerek hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 324 km/h

Csúcsmagasság: 4.950.m

Emelkedőképesség: 816 m/perc

Hatótávolság: 435 km (átrepülésnél 1105 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.