Mil Mi-24

„Felfegyverzett égi tehén”


Tervezés:

A második világháborút követően a légierők harcjármű-állománya óriási fejlődésen ment keresztül: ez elsősorban a sugárhajtású repülőgépeknek és a helikoptereknek volt köszönhető. A hidegháború alatt mindkét akkori szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió is hatalmas összegeket ölt az új típusú harcjárművek fejlesztésébe, melyekkel a világ számos pontján segítették szövetségeseiket.

Az amerikaiak számára ilyen volt a Koreai háború, amelyben rendkívül széles körben használtak helikoptereket szállításra és csapásmérésre, majd az itt szerzett tapasztalataikat a későbbi konfliktusokban kamatoztatták.

Forgószárnyas légi járművek fejlesztésével a kommunisták is foglalkoztak, de az Amerikai Egyesült Államok hozta létre az első, kizárólag támadó feladatkörű helikoptert, a Bell AH-1 „Cobra”-t (ez a Bell UH-1 „Iroquois”-on alapult).

Általában kényszerből később számos felfegyverzett helikopter került sorozatgyártásba, de a csapattámogatást végző, az ellenséges harckocsik ellen harcoló helikopterek nagy részét eleve erre a célra szánták, ezért könnyen fel lehetett őket ismerni.

Ezen típusok előnyös tulajdonságait (jelentős fegyverzet, mozgékonyság, nagy sebesség) a szovjetek is felismerték és úgy gondolták, lemaradásukat egy csapásra pótolják egy hibrid harcjárművel.

Mindez arra a felismerésre vezethető vissza, hogy a harci és szállító helikoptereknek a legtöbb helyzetben együtt kell működniük. Ennek oka, hogy a nagyobb, szállító helikopterek mozgás közben általában védtelenek voltak, ezért szükségük volt az erős fegyverzetű kísérő helikopterekre, amelyek viszont landoláskor voltak feleslegesek, tehát a két szakasz közül az egyikben valamelyik résztvevő mindig tétlenségre volt ítélve.

A döntéshozók úgy vélték, a kétféle helikopter kiváltható egy olyan forgószárnyas harcjárművel, amely mozgékony és nagy mennyiségű fegyverzet hordozására képes, ugyanakkor rendelkezik raktérrel is, így szállító- és csapásmérő-feladatokra egyaránt használható.

A program végrehajtásával a Szovjetunió vezető helikopter-fejlesztőjét, a Mihail Leontyevics Mil által irányított Mil tervezőirodát bízták meg. Az új helikopter tervei már 1966-ra elkészültek, de csak egy évvel később, 1967-ben kapták meg a szükséges engedélyeket. A V-24-es kódnév alatt futó harceszköz már ebben a korai szakaszban is egy valódi hibrid típus volt: a támadó helikopterek tűzerejét valóban csapatszállító képességgel kombinálta (szokatlan felépítése ellenére e típus alapját a már gyártásban lévő Mil Mi-8 „Hip” helikopter szolgáltatta, ezáltal időt és pénzt takarítottak meg).

A sorozatgyártásba került helikopter a Mil Mi-24-es jelölést kapta, NATO kódja Hind (angol; szarvastehén) volt, de számos más becenevet aggattak rá. Kezdetben gyakran üvegnek becézték (utalva a korai változat pilótafülkéjére), míg később a krokodil terjedt el. A típussal repülő katonák repülő harckocsinak nevezték Hind-jeiket, utalva jelentős tűzerejére, méretére és páncélzatára, de előfordult a repülő lőszeres vagon kifejezés is.


Konstrukció:

A Mil Mi-24-es abszolút egyedi típusnak számít, mivel egyszerre hordozza a harci helikopterek és a szállító helikopterek jellegzetességeit (ugyanakkor a jelen van a szovjet harcjárművekre jellemző egyszerű, masszív felépítés, melyet praktikus megoldásokkal egészítettek ki).

Raktere miatt a Mi-24-es nagyobbnak tűnik a többi támadó célú katonai helikopternél, de ez nem minden dimenzióra igaz. E helikopter hossza 17,5 méter, maximális felszálló tömege 12 tonna, míg a szintén a Mil által gyártott, kizárólag támadó célú Mi-28-as, valamint az amerikai Hughes AH-64 „Apache” is közel 18 méter hosszú és maximális tömegük 11, illetve 10 tonna fölött).

A Mi-24-es felépítését tekintve is átmenetet képez a támadó és szállító helikopterek között: a gép törzse széles és magas, ugyanakkor a legénység tagjai egymás mögött ülnek és a pilótafülkét, valamint a hajtóművet titánlemezek védik (a rakteret is ellátták egy vékonyabb páncéllemezzel).

A hosszú farokrész végére nagyméretű, háromlapátos nyitott farokrotor került (többféle terv született, köztük zárt, fenestron-típusú farokrotor-kialakítás is), melyek elé vízszintes stabiliztor-lapokat szereltek.

Mivel egyszerre kell fegyvereket és felszerelést vagy katonákat szállítania, a Mi-24-est igen erős motorokkal szerelték fel: az ötlapátos főrotort két Klimov TV3-117-es gázturbinás sugárhajtóművek forgatja, melyek egyenként 2200 lóerős teljesítményre voltak képesek (ezt az erőforrást kifejezetten a Mi-24A számára fejlesztették ki).

A Mi-24-es elődjét, a Mi-6-ost még merev futóművel látták el, ellenben a Mi-24-es már képes volt futószárai behúzására: a típus hárompontos futóművet kapott, melyből az orrfutóra két, a hátsó főfutókra egy-egy kerék került (az első tengelyt felfelé, a hátsókat oldalirányba lehetett behúzni).

A Mi-24-es korai változatainak pilótafülkéjében a kétfős legénység egymás mellett foglalt helyt, de ezt (ahogy ez fentebb is olvasható) idővel felváltotta a jobb aerodinamikai jellemzőkkel rendelkező ”hagyományos” harci helikopter-kabin kialakítás (elöl a fegyverkezelővel, mögötte emelt ülésben a pilóta).

Kora miatt a Hind pilótafülkéjében kizárólag analóg műszerek kaptak helyet: mindkét munkahelyet úgy alakították ki, hogy kölcsönösen képesek legyenek (részben) átvenni a másik szerepét (a fegyverkezelő csak a legszükségesebb repülési műszerekkel rendelkezett, a pilóta pedig nem tudott rakétát indítani).

A Hind szokatlanul hosszú, ezáltal nagy felületű szárnycsonkokat kapott: ezek amellett, hogy a fegyvertartó pilonokat tartották, egyben plusz felhajtóerőt is termeltek.

A Mil Mi-24-est jelentős számú, különféle típusú fegyverzettel szerelhetik fel. A korai változatok nem rendelkeztek beépített gépfegyverrel, később viszont többféle típusú és kaliberű fegyvereket építettek be (12,7 mm-es nehézgéppuskát, illetve 23- vagy 30 mm-es gépágyúkat). Ezek kiegészítésére a raktérajtóba géppuska rögzíthető és kiegészítő gépfegyver-konténer szállítására is van lehetőség.

A gépfegyverek mellett a Mi-24-esek általában négy vagy nyolc irányított páncéltörő rakétát (ritkábban bombákat) és rendszerint több nem irányított rakétákat tartalmazó konténereket visznek magukkal, bennük akár 128 db SZ-5-ös rakétával.

A Hind különlegessége azonban nem nagyszámú fegyverzetéből, hanem rakteréből fakadt: a belső térben nyolc teljes fegyverzetű katonának van hely, így egy csapásmérést követően a Mi-24-es egy kisebb alakulatot vagy felszerelést is lerakhatott, illetve kimenekíthette a sebesülteket.

A legtöbb szállító helikoptert tolóajtókkal szerelték fel, ez azonban terepen problémát okozhatott (a jelentős hasmagasság miatt), ezért ehhez a modellhez a Mil vízszintesen kettényíló ajtót szerkesztett: ennek alsó része lenyitva fellépőként funkcionál.


Szolgálatban:

Az első Mi-24-es variáns, a Mi-24A gyártása 1972-ben kezdődött (egy ilyen helikopter látható balra). A Mi-24-est ezután számtalan verzióban építették és kisebb-nagyobb módosításokat a rendszerben tartó országok is végeztek. A számos modellvariáció három fő kategóriába sorolható: a korai példányokon (pl.: Mi-24B, Mi-24F, Mi-24U) a pilóta és a fegyverkezelő egymás mellett ült.

A módosított változatok (a Mi-24D-től) már a jellegzetes, kettős buborékszerű kabinnal rendelkeztek és fegyverzetük is erősebb volt az elődöknél. Ezt a modellt 1975-ben kezdték gyártani és olyan sikeressé vált, hogy ma már minden második legyártott Mi-24-es ”D” típusú.

A késői variánsokon további kisebb javításokat eszközöltek (pl.: a futómű már nem behúzható), továbbá exportverziókat is kialakítottak (Mil Mi-25 és Mi-35 jelzésekkel).

A Hind-eket először Szomáliában vetették be, nagy számban azonban elsőként a Szovjetunió Afganisztán elleni háborúja alatt használták őket. Az afgánok elleni támadást általában Mi-24-esekkel indították meg, amelyek megtisztították a terepet, Szpecnaz (szovjet/orosz elit alakulat) katonákat dobtak le, majd tovább támogatták az földi csapatokat.

A szovjetek az amerikaiak által meghonosított eljárást használták: a sűrű hegyi erdőkre a Hind-ek először aeroszol-bombákat dobtak le (hasonlóan a BLU-82-essel felszerelt Sikorsky CH-54-esekhez). A kialakuló vákuum- és lángtenger mindent elpusztított, szabaddá téve a leszállást: ez a megoldás idővel mind fontosabbá vált, mivel az ellenséges mudzsahedek elkezdték aláaknázni az ideális leszállóhelyeket.

E támadásokat kezdetben siker koronázta, mivel a Mi-24-esek könnyen elsöpörték a nehézfegyverzettel alig rendelkező ellenfelet, ráadásul az afganisztáni szabadságharcosok kézifegyverei nem ártottak a páncélozott Hind-eknek.

A problémát az amerikaiak is észlelték és nagy számban kezdték az országba csempészni az (akkor) legmodernebbnek számító FIM 92 „Stinger” infravörös kézi rakétavetőket. Ez a rakéta ugyan alapvetően önvédelmi célokat szolgált, de a mudzsahedek rendszerint a felszállópályák közelébe lopóztak és a felszállásnál, a lebegési fázis alatt csaptak le a helikopterekre (mivel azok olyankor voltak a legkevésbé védettek).

A rakéták mellett komoly fenyegetést jelentettek a jól álcázott légvédelmi gépágyúk is, mivel ezek ellen a Mi-24-esek páncélzata nem védte meg a legénységet (az ellencsapások hatására az Afganisztáni háborúban bevetett minden tízedik Mil Mi-24-es elpusztult).

A háború alatt a szovjetek számos új módszert próbáltak ki, például a különösen nagy tömegű Mi-24-esek nekifutásos felszállását, számos fegyver-konfigurációt, illetve egy egyszerű légkeveréses rendszert, amely részben védelmet biztosított a hő felé orientálódó rakéták ellen).

A Hind-ek az Afganisztáni harcokat követően gyakorlatilag minden modern háborúban részt vettek és a típust több mint 60 (!) ország állította rendszerbe, ezáltal ez Hind vált a világ legelterjedtebb harci helikopterévé, 2300 darabot meghaladó darabszámmal (több mint két tucat modellvariációban).

A Mi-24-es egy újító, sikeres típus volt, amelyet azonban sokáig nem követtek hasonló harcjárművek: akárcsak a második világháborús Focke-Achgelis Fa 223-ast.

Magyarország 49 db-ot szerzett be (részben kárpótlásként) a Mi-24-es három altípusából, mára csak töredékük működőképes - központjuk a MH 86. Szolnok Helikopter Bázis volt (az üzemidő-hosszabbítás elmaradása miatt 2013. január 1-étől Magyarország utolsó két Mi-24-ese is selejtezésre került, így a magyar katonai helikopter-flotta Mi-8/17-es helikopterekre korlátozódott).


Műszaki adatok:

Név: Mil Mi-24 (NATO kód: Hind)

Típus: (csapatszállító képességgel rendelkező) harci helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 17,50 m

Rotorátmérő: 17,30 m

Magasság: 6,50 m

Szerkezeti tömeg: 8.500.kg

Max. felszálló tömeg: 12.000.kg

Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, 2200 Le-s (4400 Le-s összteljesítménnyel) (Izotov/Klimov TV3-117)

Személyzet: 2-3 fő (+ max. 8 utas)

Fegyverzet: max. 2400 kg-nyi felszerelés 6 db fegyvertartó pilonon - többféle gépfegyver, gépágyú, irányított és nem irányított rakéta vagy bomba

Teljesítmények:

Végsebesség: 335 km/h

Csúcsmagasság: 4.500.m

Emelkedőképesség: 750 m/perc

Hatótávolság: 450 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.