Kamov Ka-50

„Éjfekete cápa északról”


Tervezés:

A hidegháború alatt a két akkori szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közvetlenül sosem harcolt egymás ellen, de mindkét ország vezetői attól tartottak, hogy a másik megtámadja őket.

Ennek kivédésére mind az amerikaiak, mind a szovjetek kidolgozták nemcsak a teljes emberiség pusztulásával fenyegető atomcsapás terveit, de egy hagyományos háborút is, melyet valószínűleg Európában, a két részre osztott Németországban kívántak volna megvívni.

A szárazföldi összecsapás legnagyobb problémáját a nagyszámú harckocsi okozta, amelyek leküzdésére ideális választásnak tűntek az irányított páncéltörő rakétákkal felfegyverzett csatahelikopterek.

Az amerikaiak erre a célra a Hughes AH-64 „Apache” helikoptert rendszeresítették, a szovjetek viszont egy teljesen egyedi típust, a csapásmérés mellett felfegyverzett katonák szállítására is alkalmas Mil Mi-24 „Hind”-et.

A Mi-24-es hatékony típusnak bizonyult, de nagy mérete miatt a többi harci helikopternél kevésbé volt mozgékony és rendkívül drága volt, ezért az 1970-es években döntés született egy kisebb, de erősebb típus rendszeresítéséről.

A Hind kiváltására 1977-ben kiírt tenderen a Mil vállalat mellett a Szovjetunió másik helikopterfejlesztője, a Kamov tervezőiroda is elindult, amely haditengerészeti helikoptereiről vált ismertté (többek között a Kamov Ka-25-ösről).

A Kamov iroda terve még a Mi-24-esnél is radikálisabb volt: egyrészt felhasználták a Kamov helikopterek közös jellemzőjét, a koaxiális (két, egymással szembe forgó) rotort. Bár ezáltal bonyolultabbá vált a meghajtás, elhagyhatták a típust farokrotorját (mivel az ellentétes irányba forgó tengelyek kioltják egymás forgatónyomatékát, így a gép nem kezd el a saját tengelye körül forogni - azonos elven alapulnak a két különálló rotorral rendelkező helikopterek is).

Még ennél is fontosabb, egyedi megoldás volt, hogy a legénységet egy főre redukálták, feltételezve, hogy az akkor megalkotott pilóta-támogató rendszereknek köszönhetően egyetlen katona is képes lesz minden kapcsolódó feladatot elvégezni.

Az így létrehozott helikopter jóval kisebb, egyszerűbb és olcsóbb volt, mint típustársai, ráadásul kevesebb karbantartást és feleannyi pilótát igényelt. A programot a Kamov nyerte V-80-as prototípusával - a sorozatgyártású példányok jelölése Ka-50 lett, becenévként pedig a Csornaja Akula-t (orosz; fekete cápát) választották (a tervezőiroda kezdetben a „vérfarkas” becenevet támogatta). A típus NATO azonosítója a többértelmű (többek között hókusz-pókuszt jelentő) Hokum lett, a járművet később (a Ka-52 megjelenésekor) átkeresztelték Hokum-A-ra.


Konstrukció:

A Ka-50-es felépítése megegyezik a legtöbb harci helikopterével, de a fentebb vázolt jellegzetességei miatt részleteiben mégis különbözik tőlük. A típust törzse rövidebb a megszokottnál és az egész helikopter kompaktabb: ezáltal a jármű a levegőben kisebb célpontot mutat és ez a földi tárolást is megkönnyíti.

A Hokum tervezésénél kiemelt szempont volt a harcjármű túlélési esélyének maximalizálása. A Mi-24-essel ellentétben a Ka-50-esnél nem titánt, hanem rétegelt acélt alkalmaztak, de a kétrétegű páncélzat olyan erős, hogy ellenáll minden 30 mm-esnél kisebb gépágyú-lőszereknek.

A típus rotorlapátjainak átmérője is kisebb, mint a ”hagyományos” támadó gépeké, mivel a két darab háromlapátos rotor együtt így is kellő felhajtóerőt termel.

Mint ahogy az fentebb is olvasható, a Fekete cápa nem rendelkezik farokrotorral: ez egyszerűbb felépítést és kevesebb támadható felületet jelent (a helikopter végén egyetlen nagyméretű függőleges vezérsík található). A két kisebb méretű rotornak és a farokrotor hiányának további előnye, hogy a helikopter jóval csendesebb, ezáltal nehezebben észlelhető.

A Ka-50-es agilitását elsősorban két Klimov TV3-117-es hajtóműveinek köszönheti: ezeket az egyenként 2200 lóerős gázturbinás sugárhajtóműveket építették a nagyobb Mi-8-as és Mi-24-es helikopterekbe is.

Az egyetlen főből álló személyzet, azaz a pilóta feladata nem csak a helikopter irányítása, de az ellenséges célpontok bemérése majd elpusztítása is. Újabb érdekes, harci helikoptereken ritkán alkalmazott részlet, hogy a pilóta katapultülésben ül (a gép elhagyása előtt le kell robbantania a Ka-50-es rotor-lapátjait, különben azok felszeletelnék).

A katapultülés miatt kevésbé volt fontos a strapabíró futómű, ezért behúzható futószárakat terveztek a típushoz, hogy növeljék a gép végsebességét (a kerekeket egy szokatlan megoldással hátrafelé húzzák be - a jobb alsó fotón jól látható a behúzott hátsó kerék).

A típust elsősorban nappali bevetésekre tervezték, de elméletben minden időben bevethető. Az előrenyúló orr-részbe infravörös célzó-berendezést (FLIR) építettek, ezáltal a pilóták hatékonyabban használhatják a helikopter fegyvereit.

A Hokum fedélzeti fegyvere egy igen erőteljes, 30 mm-es Sipunov gépágyú, amely az élőerő elleni (HE-Frag; repesz-romboló) lőszer mellett páncéltörő (AP) lőszerrel is tüzelhet. A szárnycsonkokra felszerelhetőek további (23 mm-es) gépágyú-konténerek, illetve különféle nem irányított (S-13) és irányított rakéták, melyek között van földi célok elleni (Kh-25), harckocsi-elhárító (9K121 „Vikhr”) és repülők elleni típus is (R-73 „Vympel”).

Ezen kívül a Ka-50-esek egyszerre maximum két, egyenként 500 kg-os (vagy négy 250 kg-os) bombát szállíthatnak. A fegyverek mellett a szárnycsonkokra - feladattól függően - egy pár 500 literes kiegészítő-üzemanyagtartályt vagy infravörös zavarótöltetek is felhelyezhetőek.


Szolgálatban:

Annak ellenére, hogy a V-80-as fejlesztése már az 1970-es évek közepén megkezdődött, az első Ka-50-es csak 1982. június 17-én emelkedett a levegőbe és a típus sorozatgyártása további egy évtizedig csúszott (ennek egyik oka az volt, hogy a Mil helikoptergyártó nem fogadta el, hogy a Kamov Ka-50-es jobb, mint saját Mil Mi-28-asuk, ezért a teszteket többször megismételték).

A tender-győztes „Fekete cápa” számos újdonsága, olcsó ára és a korábbiaknál lényegesen kisebb karbantartás-igénye ellenére a gyártás elképesztően lassan haladt: évente átlag két gépet adtak át (2014-ben az orosz hadseregben szolgáló Hokum-A-k létszáma még mindig csupán 12 volt).

Ennek ellenére a néhány elkészült példányt az ezredforduló környékén már bevetették (a Második csecsen háborúban). A tapasztalatok felemásak voltak: bár igazolást nyert a jármű sérülésállósága és tűzereje, az is bebizonyosodott, hogy még a legújabb technológiákat használva sem képes egyetlen pilóta egy helikoptert egyszerre vezetni és támadni. A pilóták hatalmas terhelése miatt gyakran nem tudtak a manőverezésre és a támadásra egyszerre koncentrálni, ez pedig a hatékonyság rovására ment, ráadásul különböző egészségügyi problémákat is okozott.

Reagálva a problémákra, a Kamov elkészítette a Ka-50-es fejlesztett változatát, a Ka-50N-et (illetve az éjszakai bevetésekhez optimalizált Ka-50Sh-t).

Ezeknél a típusoknál a rossz időjárási körülmények közötti repülésre szánt konténert integrálták a helikopterbe, továbbá modernizálták az elektronikát (a katona szemmagasságú kijelzőt - HUD-ot - kapott, az analóg műszerek helyét pedig monitorok vették át). A fegyverzetben is történtek apróbb változtatások: a Hokum legfontosabb fegyverének számító 9K121 rakétát a modernebb 9M120 „Ataka-V” váltotta le.

E fejlesztések ellenére a korábbiaktól eltérő Hokum újabb típusaira sem találtak külföldi vevőt (e program kudarca több aspektusában hasonló volt a rendkívül fejlett amerikai Boeing-Sikorsky RAH-66-os lopakodó helikopterével).

Amikor viszont az izraeli Israel Military Industries és a Kamov összefogott, hogy megnyerjék a Törökország által támadó helikopterekre kiírt versenyét, a két pályázó a Ka-50-es alapján fejlesztett új helikoptert.

Ez vezetett a kísérleti Ka-50-2 „Erdogan” (született harcos) típushoz, amely már nem sokban hasonlított az alapgépre (e harcjárművet többek között hagyományos, két egymás mögötti üléssel szerelték fel). Már a Ka-50-2-es fejlesztési fázisa során tervezték egy másik, kétüléses gyakorló-kiképző változat megépítését is, melyet később Ka-52 „Alligator” (orosz; aligátor) néven kezdtek gyártani. E típus már rendelkezett a Ka-50N fejlesztett berendezéseivel, ráadásul a kétfős legénység miatt a feladatokat is meg lehetett osztani (harci helikopterek között szintén egyedi megoldásként a két ülés egymás mellé került).

Ezt a típust olyan jónak ítélték, hogy a Ka-50-es mellett az oroszok éles bevetésekre küldhető gépek is készítettek belőlük (a szolgálatban álló Ka-52-esek száma már meghaladja a Ka-50-esekét - baloldalt egy ilyen Ka-52-es látható).


Műszaki adatok:

Név: Kamov Ka-50 „Chornaya Akula” (fekete cápa) (NATO kódja: Hokum-A)

Típus: harci helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 16,00 m

Rotorátmérő: 14,50 m

Magasság: 4,93 m

Szerkezeti tömeg: 7.700.kg

Max. felszálló tömeg: 9.800.kg

Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 2197 Le-s (4394 lóerős összteljesítményű) (Klimov TV3-117VMA)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 1 db 30 mm-es gépágyú (Sipunov 2A42, az orr alatt), 4 db fegyvertartó pilon, lehetőség gépágyú-konténer, nem irányított és irányított rakéták, bombák vagy kiegészítő üzemanyag-tartályok hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 315 km/h

Csúcsmagasság: 5.500.m

Emelkedőképesség: 960 m/perc

Hatótávolság: 1160 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.