Kamov Ka-25

„Haditengerészeti hormon”


Tervezés:

Annak ellenére, hogy a Szovjetunió fejlettsége sok tekintetben elmaradt a másik szuperhatalom, az Amerikai Egyesül Államok mögött, a kommunisták számos hatékony harcjárművet állítottak szolgálatba.

Ezek közé tartoztak a forgószárnyas légi járművek is, igaz, a Szovjetunióban mindössze 6 helikopter-gyártó vállalat működött, közülük csupán 3 foglalkozott fejlesztéssel és a Jakovlev egyedül a Jak-24-est készítette, így a többi típus a Mil-től és a Kamov-tól származott.

A Kamov tervezőirodát névadója, Nyikolaj Iljics Kamov vezette, akinek első helikoptere, az egyszemélyes Ka-8-as 1947-ben jelent meg.

Már az iroda harmadik típusa, az először 1952-ben felszállt Kamov Ka-15-ös is a szovjet haditengerészet számára készült, később pedig a kettős (koaxiális) rotorral felszerelt, farokrotor nélküli, kompakt kamov-helikopterek szolgálták ki a haditengerészeti igényeket (míg a Mil tervezőiroda a nagyobb, szárazföldi helikoptereket gyártotta).

A haditengerészeti helikopterekre mind nagyobb igény mutatkozott, miután az 1950-es években a kommunistáknak azzal szembesültek, hogy amíg pl.: a repülők és harckocsik terén közel egyenlő erőt képviselnek az amerikaiakkal, addig flottájuk ellenfelükének csupán törtrésze.

Ez különösen a repülőgép-hordozók terén volt tetten érhető - az egymás után elkészülő amerikai hordozókkal szemben a keleti blokk vezető államszövetsége semmit sem tudott felmutatni (első repülőgép hordozójuk, a Kijev osztály csak 1972-ben állt szolgálatba).

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy az 1950-es évek végén egymás után jelentek meg az amerikai atom-meghajtású tengeralattjárók (közülük az első az SN-571 „USS Nautilus” volt, 1957-ben).

Ezeknek az új típusú harcjárműveknek szint korlátlan volt a hatótávolságuk, így könnyendén elérhették a szovjet partokat. Bár a védelmi eszközök terén is történtek komoly fejlesztések (főleg a légi szállításúakban), a hatalmas területű Szovjetuniónak nem volt kapacitása arra, hogy a teljes partszakaszt és főképpen az irdatlan víztömeget szárazföldi gépekkel ellenőrizze.

Ebben a helyzetben praktikus megoldásnak tűnt egy haditengerészeti helikopter, melyet akár kisebb hadihajók is magukkal vihettek, így a repülőgéphez képes kisebb sebesség és hatótávolság sem jelentett számukra akadályt.

A Mil és a Kamov irodák közül utóbbi modelljei ideálisabbnak tűntek a hajókról történő üzemeltetésre, mert már a Mil jóval nagyobb gyártókapacitással rendelkezett, a Kamov-helikopterek speciális kialakításuk miatt könnyebben üzemeltetetőek volt, még kis helyen is.

A Kamov-ot ezét 1957-ben egy új, tengeralattjáró-vadász helikopter kifejlesztésével bízták meg: ez vezetett először a Kamov Ka-20 „Harp” demonstrátor-helikopterhez, majd a végleges Ka-25-öshöz (utóbbi NATO kódja Hormone, azaz hormon lett).


Konstrukció:

A Ka-25-ös méreteiben ugyan némileg eltért a gyár más termékeitől, ám felépítése megegyezett velük. A helikopter alapját egy kisméretű, tömzsi törzs adta, enyhén előrenyúló orr-résszel, amelyhez erős, ám könnyű dúralumíniumot és méhsejt-szerkezetű fémeket alkalmaztak.

Bár a típus nem volt kétéltű (ellentétben pl.: az amerikai Sikorsky SH-3-mal), a törzs alsó részét vízhatlanná tették, így felfújható úszók alkalmazásával vízre is leszállhatott (a géptörzs korrózió-gátló bevonatot kapott, ezzel előzve meg a gyors rozsdásodást).

A Ka-25-ös (a többi Kamov helikopterhez hasonlóan) egymással ellentétes irányba forgó (koaxiális) rotorral rendelkezett, amely két, egyenként háromlapátos rotorból állt (a lehető legkisebb önsúly eléréséért a főtengely alumíniumból készült).

A gép farokrésze meglepően rövid és vastag volt: a legtöbb helikopterrel ellentétben a Hormone nem kapott farokrotort, amire a koaxiális rotorok miatt nem is volt szüksége, de a stabilitás növeléséért beépítettek három függőleges vezérsíkot.

A rotorokat két, a jármű tetején elhelyezett Glusenkov gázturbinás sugárhajtómű forgatta: a felső hajtómű-elhelyezésre azért volt szükség, hogy elkerüljék a tengervíz bejutását a motorokba. Ennek hála a mintegy 1800 lóerős összteljesítményű Ka-25-ös 200 km/h-t meghaladó végsebességet érhetett el, ráadásul a helikopter a fagyors északi területeken is őrjáratozhatott (mivel elektromos jégtelenítő berendezéssel is felszerelték).

A Ka-25-ös négytagú futóművet kapott - ezt egyes verziókban fel lehetett emelni, hogy ne lógjanak be a törzs alatti radar látóterébe. A kerekek rugóstagjai különösen erősek voltak, hogy elviseljék a kisebb becsapódásokat (melyek a hullámzás miatt dülöngélő hajókon mindennaposak voltak). A géptörzstől távolabb álló hátsó kerekek feladata volt a helikopter felborulásának megakadályozása, az első kerekek viszont bolygóműve kivitelűek voltak (a könnyű földi szállítást elősegítendő).

A Hormone legfontosabb felszerelési elemei nem fegyverek voltak, hanem különböző elektronikus érzékelők. Ez praktikusan egy saját radart, egy lefelé tekintő (Tie Rod típusú) elektrooptikai érzékelőt, mágneses anomália-detektort (MAD), valamint különböző korai navigációs rendszereket jelentett.

Emellett a Ka-25-öst felszerelhették merülő hangbójákkal vagy szonár-bójákkal, festékbombákkal és füstképzővel is. Bár a gép hasa alatti függesztési pontra különféle bombákat vagy torpedót szerelhettek, a legtöbb Hormone fegyvertelenül szállt fel (mivel feladatuk többnyire ”csak” az ellenséges tengeralattjáró felkutatására irányult).

A gép belső részében egy 12 fős utas-kabint is kialakítottak (mivel a meghajtáshoz szükséges váltók és a főtengelyt, valamint az üzemanyag tartályokat nem itt helyezték el). A négyfős pilótafülke hossza ugyan majdnem elérte a négy métert, magassága viszont csak 1,5 méter volt, ez pedig a személyzet magasabb tagjai számára problémát okozott.

Ennél is nagyobb problémát jelentett a szűk, 1,25 méter széles belső tér: ez már kezdetben is igen kényelmetlen volt, a későbbi kiegészítő berendezések és kapcsolótábláik pedig csak tovább rontottak a helyzeten.


Szolgálatban:

Bár a Ka-25-ös közvetlen elődje, a Ka-20-as már 1960-ban elkészült, a Hormone első felszállására csak 1963. április 26-án került sor és két évvel később állították rendszerbe.

Összesen mintegy 460 db Kamov Ka-25 készült el: kezdetben a Ka-25BS „Hormone-A”-kat gyártották, de a tengeralattjáró-vadász bázismodell mellett több további variánst is megalkottak: a Ka-25BSz aknamentesítőt, a jelátviteli távolság növelésére szánt Ka-25TL-t és Ka-25K „Hormone-B”-t, valamint egy azonos (Ka-25K) jelű, polgári variánst.

Az utolsó gyártott változat a Ka-25PS „Hormone-C” elnevezésű, kutató-mentő változat volt, de gyártásba került a továbbfejlesztett Ka-25C és a szárazföldi támadó Ka-25F is. Utóbbi a célzás elősegítésére üvegezett orrot kapott: fegyverzetét egyetlen, a törzs alá szerelt (Grjazev-Sipunov) GS–23-as kétcsövű, 23 mm-es gépágyú-konténer alkotta, de lehetőség volt hat (9M17 típusú) irányított páncéltörő rakéta vagy hat UB-16-os rakétablokk felszerelésére is (utóbbi 16 db Sz-5-ös nem irányított rakétával rendelkezett).

A Ka-25-ös változatait a Szovjetunió mellett hat további ország, Bulgária, India, Jugoszlávia, Szíria, Ukrajna és Vietnám is üzemeltette, valamint a Szovjetunió széthullását követően Oroszország is egy ideig még rendszerben tartotta. A Hormone váltótípusa a hasonló alakú és méretű Ka-27-es lett (ennek oka, hogy utóbbi tervezésénél fontos szempont volt, hogy elférjen a Ka-25-ös számára kialakított hangárokban).

Bár a Ka-25-ös képességei modern megfelelőivel összehasonlítva már rendkívül korlátozottnak számítanak (főleg a hordozható felszerelés mennyisége és a csekély hatótávolság miatt), a hidegháború alatt ez volt az egyik legfontosabb szovjet haditengerészeti helikopter (relatív alacsony darabszáma ellenére).

A kommunisták ugyanis - hogy ellensúlyozzák a repülőgép-hordozók hiányát, több kisebb méretű helikopter-hordozót építettek (közülük a legismertebb az osztályt alapító Kirov csatacirkáló volt).

A szovjet terminológia ezeket nagy tengeralattjáró-elhárító cirkálónak nevezte, valójában inkább ferde fedélzetű cirkálók, azaz kisméretű helikopter-hordozók voltak: eredetileg Jakovlev Jak-38-as, függőlegesen felszállni képes repülőgépet kívántak rajtuk rendszeresíteni, ám e típus csalódást keltő teljesítménye miatt a hajókon csak Ka-25-ös helikoptereket rendszeresítettek.

A fenti fénykép egy rendkívül ritka alkalmat mutat - egy szovjet Ka-25-ös helikopter repül el egy amerikai Sikorsky SH-3-as mellett (a kép érdekessége, hogy az azonos célú helikopterek különböző feladathoz szálltak fel, de éles helyzetben, nem pedig egy közös hadgyakorlaton találkoztak).


Műszaki adatok:

Név: Kamov Ka-25BS (NATO kód: Hormone)

Típus: többcélú (elsődlegesen tengeralattjáró-felkutató) közepes helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 9,75 m

Rotorátmérő: 15,74 m

Magasság: 5,37 m

Szerkezeti tömeg: 4.765.kg

Max. felszálló tömeg: 7.500.kg

Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 898 Le-s (1796 lóerős összteljesítményű) Glusenkov GTD-3F)

Személyzet: 4 fő

Fegyverzet: maximum 1900 kg-nyi függesztmény a törzs alatt és a jármű oldalain: felszerelhető ötféle bomba (köztük a PLAB-250-120 mélyvízi töltet), illetve kétféle torpedó (AT-1 vagy AT1M), valamint különböző érzékelő-töltetek

Teljesítmények:

Végsebesség: 209 km/h

Csúcsmagasság: 3.350.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 400 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.