HAL Dhruv
„Az egykori koronagyarmat szanszkrit csillaga”
Tervezés:
A haditechnikában máig érvényes az a megállapítás, hogy minél nagyobb vagy összetettebb egy harcjármű, annál kevesebb országban készítik. Ennek az a magyarázata, hogy az adott típus fejlesztéséhez és gyártásához komoly technológiai előismeretekre és megfelelő eszközökre van szükség, ezért az elegendően nagy tőke szükséges, de nem elégséges feltétel.
Ennek ellenére számos ország szeretne saját fejlesztésű vagy legalábbis honi gyártású harcjárműveket rendszerbe állítani, hogy ezzel is mutathassa gépiparának és magának az országnak az erejét, valamint függetlenedjen a többi országtól.
Ez a hidegháború alatt különösen erősen érződött. Ekkor a két szuperhatalom mellett csak az európai unió legerősebb országai voltak képesek jelentős számú harcjármű gyártására és a korlátozott piacot kihasználva az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió is csak a vele jó kapcsolatokat ápoló országok számára értékesített modern felszerelést.
Emiatt egyes országok csak minimális számban vagy egyáltalán nem jutottak hozzá az igényelt típusokhoz: India hadseregének felszerelése például felerészt szovjet, felerészt amerikai forrásból származott, míg Izrael megalakulását követően csak Franciaországból jutott élvonalbeli vadászgépekhez.
Néhány ország a problémák ellenére önálló típusok fejlesztésébe kezdett: a helikopterek között ilyen volt a Dél-Afrikai Köztársaság, amelynek elnyomó rendszere miatt nem adtak el harci helikoptert (így jött létre a Denel AH-2-es), míg a japán Kawasaki OH-1-est a helyi igények tökéletes kielégítésére tervezték.
Az AH2-es esetében a gyártó ország más, már rendszerben lévő típusok alapján készítette el a helikopterét (a dél-amerikai típus az Alouette III-asra épült), míg a Kínai Népköztársaság kezdetben szovjet típusok másolatait készítette.
Indiában ezt a problémát egy középutas megoldással hidalták át: mivel saját típus építéséhez hiányzott a megfelelő szakértelem, mégis hazai (indiai) vállalkozásban gondolkodtak, bevontak egy külsős céget.
A választás a jelentős tapasztalattal bíró német Messerschmitt-Bölkow-Blohm-ra (MBB-re) esett, mivel e társaságok már a második világháború alatt is működtek és több saját forgószárnyas típust is kifejlesztettek (pl.: az MBB Bo 105-öst, de a cég részt vett az Eurocopter Tiger harci helikopter megalkotásában is). Az is az MBB mellett szólt, hogy korábban már sikeresen együttműködtek a japán Kawasaki-val, létrehozva a BK 117-es helikoptert.
Az 1979-ben kiírt indiai öt tonnás Advanced Light Helicopter (angol; ~ továbbfejlesztett könnyű helikopter, röviden ALH) programhoz 1984-ben csatlakozott az MBB. Az új típust hivatalosan a Hindustan Aeronautics Limited (HAL) készítette, amely korábban helikoptert ugyan még nem tervezett, de már volt repülőgép-összeszerelő és -karbantartó tapasztalata, emellett gyártotta a német Kurt Tank által India számára tervezett HAL HF-24 „Marut” vadászbombázót, illetve összeszerelt 250 db licencgyártású HAL Cheetah helikoptert (az Alouette III afrikai változatát).
A fejlesztések lassan haladtak, az első prototípus csak 13 évvel a program kezdete után emelkedett a levegőbe. Az elkészült járművet végül Dhruv névre keresztelték - a szanszkrit szó jelentése: sarkcsillag.
Konstrukció:
A Dhruv tervezése még a hidegháború időszaka alatt kezdődött, a típus ennek ellenére több, a modern helikoptereken is alkalmazott megoldást használ. Ezek egyike a szerkezethez használt alapanyagok voltak: a váz 60%-ban kompozit anyagokból áll, amelyek kis tömegük ellenére jelentős terhelésnek képesek ellenállni, valamint rugalmasak és nem rozsdásodnak.
A szénszálas váznak köszönhetően nemcsak a jármű strapabírását növelték - a Dhruv vázának tömege kb. a fele egy teljesen fémből készült helikopterhez képest (ez gazdaságossá teszi a repülést és növeli a teljesítményt).
A típus irányíthatóságáról a vastag farokrész végébe szerelt - a rotorhoz hasonlóan - négylapátos farokrotor szavatolja, amelyet nem burkoltak (a farokra oldalanként egy áramlásterelő lapot - két kisméretű, fix függőleges vezérsíkot - építettek be).
E helikopter végsebessége szokatlanul nagy, 290 km/h és még 6000 méter magasan is képes függeszkedni (úgy lebegni, hogy ehhez kizárólag a motor erejét használja, a lendületét nem). Ezt elsősorban hajtóműveinek köszönheti, melyet a francia Turbomeca-tól vásároltak: a TM 333-2B2 típusú erőforrások egyenként 1000 lóerős teljesítményre képesek.
A Dhruv-ba hárompontos futóművet építettek: az első tengelyen kettő, a hátsókon egy-egy kerékkel (mind a három tengely behúzható; az első futószárat a törzs aljába, a hátsókat egy-egy áramvonalazott tartóba).
Egyes változatokban a behúzható futóművet jóval egyszerűbb csúszótalpakra cserélték: ez csökkenti ugyan a végsebességet, de a futómű ezáltal strapabíróbbá vált és a helikopter ára is alacsonyabb.
Az indiai típust elsősorban szállítási feladatokra készítik: erre szolgál a pilótafülkével egybeépített kabin, amely egyszerre maximum 12 (egymáshoz közelebbi ülésekkel 14) utas-szállítására alkalmas.
Emellett a Dhruv teherhordóként is használható, terhelhetősége 2600 kg. A személyzet épségéről nem csak a pilótafülkében található ütéselnyelő ülések gondoskodnak: a szerkezetet úgy alakították ki, hogy egy esetleges becsapódáskor - a személyautóknál alkalmazotthoz hasonló - gyűrődési zónák nyeljék el az energiákat.
A helikopternek nem csak a váza, de az elektronikai rendszere is fejlett: a Dhruv legénysége nagyméretű képernyőkön követheti figyelemmel a jármű főbb jellemzőit (de biztonsági okokból hagyományos műszereket is beszereltek).
Bár az alaptípust kizárólag fegyvertelen küldetésekre tervezték, az indiai hadsereg támadó variánst is építtetett, melyek gépfegyvert (kezdetben) ugyan nem hordoztak, de így is többféle célpont ellen bevethetőek. Ehhez nem irányított és irányított rakétát, mélységi tölteteket valamint torpedókat lehet felszerelni a támadó változatok oldalára erősített keretre.
Szolgálatban:
A HAL Dhruv első prototípusa hosszú előkészítő munka után, 1992. augusztus 20-án emelkedett a levegőbe (emiatt a típus néhány részegysége már kissé elavult). Az indiai hadseregnek nagy szüksége volt a típusra, mivel a hidegháború alatt igyekezett független maradni, ám ezért (ahogy az fentebb is olvasható), mind amerikai, mind pedig szovjet típusokkal rendelkezett, ami bonyolította a karbantartást és fenntartásukat drágává tette.
A gyártás előkészítési munkálatai jól haladtak, a helikopter sikeresen teljesítette a teszteket, de a sorozatgyártás így is éveket késett, mivel a hadsereg szükségleteit a politika felülírta.
Amikor 1998-ban India felrobbantotta első kísérleti atomtölteteit (az 5 bombából álló Pokhran-II teszt, azaz a Shakti hadművelet), az ország elszigetelődött. Az Egyesült Nemzetek, valamint külön az Amerikai Egyesült Államok, Japán, Kína és Pakisztán komoly szankciókat vezettek be az ország ellen.
Ez gyakorlatilag ellehetetlenítette a Dhruv-programot, mivel a kulcsfontosságú német és francia alkatrészek (köztük a hajtóművek) export-tilalom alá estek. E tiltások fokozatosan enyhültek, így a Dhruv munkálatait az MBB folytatta, de az új helikopter így is csak 23 évvel a program kiírása után, 2002-ben állt szolgálatba.
Az indiai vezetés számára kiemelt fontosságú helikopter fokozatosan terjedt el: a légierő mellett ma már az indiai gyalogság légi csapatai, a haditengerészet, a határőrség és a parti őrség is használja, valamint fél tucat civil állami vállalat (Mark I-es és Mark II-es modelleket egyaránt).
A Dhruv-ot megpróbálták importálni, de kezdetben több országnak voltak fenntartásai, mivel India nem fejlett gépiparáról vált híres, ám Equador rendelésével megtört a jég és a HAL helikoptergyár könnyű helikopterére egyre több megrendelést adtak le.
India mellett a típust jelenleg Equador, Izrael, valamint Bolívia, Burma, a Maldív-szigetek, Nepál és Suriname hadserege használja (vagy van rá élő megrendelése). Rajtuk kívül Mauritius szigetállam rendőrsége és más nem-katonai szervezetek is rendelkeznek Dhruv-okkal.
Idővel Indiában felmerült az igény korlátozottan csapásmérésre is alkalmas variánsra is, ezért a HAL Dhruv alapváltozat mellett kialakították a harcra tervezett HAL Rudra (ALH-WSI program) helikoptert (ez a modell külsőre jobbára csak csúszótalpakra cserélt futóművében tér el az alapváltozattól, ld. balra).
A Mark III-as modell kizárólag elektronikai (-zavaró és -csapásmérő) felszereléssel rendelkezik, a Mark IV viszont támadó fegyverzettel is. Az új harcjármű első felszállását 2007 közepén teljesítette, de ebben a programban is csúszások történtek (mára mintegy kéttucat ilyen gépet állítottak szolgálatba).
A Rudra mellett a szállításra tervezett Dhruv-ot is továbbfejlesztették: ennek keretében a korábbi, 1000 lóerős francia hajtóművet egy - részben saját tervezésű - Shakti (Ardiden 1H1) erőforrással cserélték le: a két hajtómű együttesen 800 lóerővel erősebb elődjénél, emellett egy átfogó fejlesztés keretében jelentősen megnövelték a típus rezgéscsillapítását, amely mind a legénység munkakörnyezetére, mind a helikopter alkatrészeinek élettartamára jótékony hatással volt. Végül érdemes megjegyezni, hogy a Dhruv alapján fejlesztette ki a HAL India első csapásmérő helikopterét, a HAL Light Combat Helicopter-t.
Műszaki adatok:
Név: HAL Dhruv (sarkcsillag)
Típus: többcélú könnyű helikopter
Fizikai jellemzők:
Hossz: 15,87 m
Rotorátmérő: 13,20 m
Magasság: 4,96 m
Szerkezeti tömeg: 2.502.kg
Max. felszálló tömeg: 5.500.kg
Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 1400 Le-s (2800 Le-s összteljesítménnyel) (HAL/Turbomeca Shakti)
Személyzet: 1-2 fő (+ maximum 14 fő utas)
Fegyverzet: az alapváltozatban nincs
Teljesítmények:
Végsebesség: 290 km/h
Csúcsmagasság: 6.096.m
Emelkedőképesség: 543 m/perc
Hatótávolság: 605 km