Bristol Type 171
„A repülő fa”
Tervezés:
A mai, modern helikopterekkel kapcsolatos érdemi kutatások a merevszárnyú repülőgépek után néhány évtizeddel, az 1900-as évek elején kezdődtek. A levegőnél nehezebb légi járművek alapját az 1800-as évek siklórepülői adták: az Otto Lilienthal-hoz hasonló úttörő mérnökök fektették le a jármű irányításához szükséges alapokat, ezt követően már csak a megfelelően nagy teljesítmény/tömeg arányú hajtómű megtalálására volt szükség (erre a gőzmotorok alkalmatlannak bizonyultak).
A századfordulón, a robbanómotorok elterjedése ezt a kérdést is megoldotta, ezért a XX. század elején megjelenhettek az első valóban használható repülőgépek. A forgószárnyas kísérletek szintén bíztatóak voltak, ám még évtizedekig tartott, mire sikerült megoldani a helikoptereknél kulcsfontosságú stabilitás kérdését.
Amíg a merevszárnyú típusok (a hajtóműtől függetlenül) stabil repülésre voltak képesek, addig a helikoptereknél a szárnyak vízszintes forgását át kellett alakítani kontrollálható vízszintes és függőleges mozgássá, ráadásul meg kellett oldani a rotorlapátok forgásából keletkező forgatónyomaték kioltását, ugyanis ennek hiányában a helikopter saját tengelye körül forgott.
Erre a kritikus problémára végül több sikeres megoldás született, de mindegyik tartalmazott egy második légcsavart: ilyen volt a kisméretű, második faroklégcsavar használata, a két teljes értékű (tandem elrendezésű) légcsavar használata, illetve az egy tengelyre épített két, egymással szembeforgó, koaxiális légcsavarok.
Az első használható forgószárnyas légi járművek az 1930-as években jelentek meg: ezek voltak az átmeneti autogyro-k - gyakorlatilag olyan repülőgépek, amelyek szárnyak helyett egy szabadon forgó légcsavart használtak és az autorotációt kihasználva repültek. Az autogyro-k, vagy magyarosan autogirók rövid felszállópályát igényeltek, de függőleges emelkedésre nem voltak képesek, lévén a rotorlapátokat a légáramlás forgatta meg.
Az első helikopterek a második világháború alatt debütáltak: az Egyesült Királyságban a háború alatt nem került gyártásba saját fejlesztésű típus, de Raoul Hafner mérnök több ígéretes kísérleti típust épített.
Később Hafner a hadseregtől a Bristol repülőgépgyár 1944-ben alapított helikoptergyártó részlegébe távozott és itt megkezdte egy négyüléses, polgári és katonai célra egyaránt használható helikopter tervezését. Ez a terv a Bristol Type 171-esben, becenevén Sycamore-ban (angol; szikomorfa) öltött testet.
Konstrukció:
A Type 171-es volt az első brit sorozatgyártásba került helikopter: évekkel később épült, mint a második világháborús amerikai és német típusok, ugyanakkor azoknál lényegesen kiforrottabb volt. A gép teljesen zárt, fémborítású, gömbölyded testet kapott. A Sycamore háromlapátos légcsavarja korában jelentős, 14,8 méteres átmérővel rendelkezett, ezért a helikopterre rendkívül hosszú, keskeny farkat terveztek. A farok végén háromlapátos, védőborítás nélküli farokrotor kapott helyet, de a farok alá egy hosszú rúd került, megakadályozva a farokrotor földbe csapódását.
A helikoptert eredetileg egy amerikai Pratt & Whitney Wasp Junior csillagmotorral tervezték felszerelni, mivel a Bristol ugyan épített hajtóműveket repülőihez, de a helikopterhez egyetlen motorjuk sem felelt meg. A Wasp Junior 450 lóerős teljesítményre volt képes, ezt a sorozatgyártású példányokon felváltották egy Alvis Leonides egységgel: ez a 9 hengeres csillagmotor nagyobb, 550 lóerős teljesítménnyel rendelkezett.
Az erőforrást a kabin mögé építették egy speciális, rezgés-elnyelő keretbe, ráadásul az egész egység egy tűzoltó-készülékkel felszerelt tűzálló blokkba került, növelve az utasok biztonságát. A kilátás javítása érdekében a szélvédők alá egy második sor gömbölyű, üvegezett szekció került, ami máig majdnem minden helikopteren megtalálható (ez jelentősen megkönnyíti a pilóta dolgát fel- és leszálláskor).
A Sycamore-t három futószárból álló, nem behúzható futóművel szerelték fel: egy orr alatti, kormányzott orrfutóval és két, a törzs két oldalára épített további kerékkel. E helikopter 4-5 fő levegőbe emelésére volt alkalmas: a pilóta melle egy forgatható széket, ezek mögé 3 felhajtható ülést építettek be, emellett a típusba egy különálló csomagteret is terveztek (a Sycamore 454 kg-os terhelhetőséggel rendelkezett).
A Type 171-es előremutatót, többcélú helikopter volt: egyszerre csak egy feladatra használhatták, de úgy építették, hogy az egyes feladatkörökhöz szükséges felszerelést gyorsan cserélhették. A típust összesen 6 feladatra szánták: személyszállításra, teherszállításra, kutató-mentő küldetésekhez, légi daruként (külső teher emelésére), mentőhelikopterként, illetve oktatásra. Korai helikopterként a Sycamore-t fegyverzettel nem szerelték fel.
Szolgálatban:
A Type 171-es első (Mk 1-es típusú, VL958-as jelzésű) prototípusa 1947. július 27-én emelkedett először a levegőbe, az erősebb hajtóműves felszerelt, továbbfejlesztett, Mk 2-es harmadik prototípussal 1949-ben szerezték meg a szükséges légügyi tanúsítványt, ezzel a Sycamore vált az első légi alkalmassági bizonyítvánnyal rendelkező brit helikopterré.
Az első sorozatgyártású változat a Type 171 Mk 3 volt: ebből csupán 15 darab készült, az érdeklődés mégis jelentős volt: tesztelésre a brit légierő, a RAF és a szárazföldi haderő repülőcsapatai, az AAC is átvett példányokat (valamint további 2 db Type 171 Mk 3A épült a British European Airways légitársaság számára).
Első brit eredetű helikopterként a Sycamore-t számos feladatkörben használták és a tesztelés részeként a Bristol berepülőpilótái a típussal végrehajtottak egy demonstrációs landolást is a brit haditengerészet HMS Triump nevű repülőgép-hordozóján. Az egyes változatok külsőre azonosak voltak, bár a későbbi példányok kisebb orr-résszel rendelkeztek. Ez alól az egyetlen kivételt a mentőhelikopterek jelentették: azért, hogy elférjen bennük egy hordágy, a törzs két oldalára egy-egy kidudorodó elemet szerelhettek.
A mentő változat két hordágyat szállított az utastérben, egymás fölött: ez előrelépés volt a korabeli amerikai megoldáshoz képest, amelynél a sebesülteket a helikopter oldalaira szerelt zárt tartályokban szállították (lévén így az angol modellnél a pilóta mellett ülő mentős szükség esetén menet közben is kezelhette a sebesülteket). A két hordágyat összecsukhatóra tervezték, ezért a két fekvő beteg helyett a Type 171-es három ülő sebesültet is felvehetett.
A helikopter fő sorozatát a Type 171 Mk 4 képezte, illetve az egyes feladatkörökre átalakított változatok (ezek jelölése a következő volt: HC10, HC11, HR12, HR13 és HR14).
A Sycamore 1953-ban állt rendszerben a légierőnél, mint az ország első mentő és kutató-mentő helikoptere. A Type 171-est az angolok széles körben használták: elsőként Malajziában vetették be, de itt több példány lezuhant a rotor, illetve a farokrotor műszaki hibája miatt. A problémák kijavítását követően a típussal tovább repültek és számos bevetésen vettek részt a Borneón található Bruneiben, Cipruson és a Radfan felkelés alatt, a mai Jemenben.
Az Egyesült Királyság mellett a Sycamore-t a belga és a német légierő is rendszeresítette, két példányt pedig Ausztrália állított szolgálatba (mindhárom ország számára külön alváltozatokat gyártottak). 1947 és 1959 között összesen 180 db Type 171-es épült, a britek után a legnagyobb üzemeltető a Német Szövetségi Köztársaság légiereje és haditengerészete volt; a németek összesen 50 gépet vettek át.
A Bristol Sycamore az Egyesült Királyságban hivatalosan 1971-ben (az utolsó példányok 1972-ben) kerültek kivonásra, mivel a helikopterek ekkor érték el az engedélyezett maximális repülési időt. A katonai példányok mellett a típust a fent említett brit BEA légitársaság használta, de Ausztráliában is repülték polgári helikopterként a Type 171-est, ráadásul 2013-ban a Red Bull vállalat egy Sycamore-t újra repülőképes állapotba hozott.
E típus kétségtelenül úttörő helikopter volt és több megoldását máig használják, emellett relatív alacsony példányszáma ellenére fontos szerepet játszott a brit helikopter-ipar megteremtésében. A Bristol helikoptergyártó részlege a Type 171-es mellett csupán egyetlen további helikoptert, a Type 192-est gyártott: ez utóbbi gyakorlatilag a Sycamore nyújtott, kétrotoros változata volt.
Műszaki adatok:
Név: Bristol Type 171 ”Sycamore” (szikomorfa) HR14 (Mk 4)
Típus: többcélú könnyű helikopter
Fizikai jellemzők:
Hossz: 18,62 m
Rotorátmérő: 14,80 m
Magasság: 4,23 m
Szerkezeti tömeg: 1.728.kg
Max. felszálló tömeg: 2.540.kg
Motor: 1 db dugattyús, 550 Le-s (Alvis Leonides, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres)
Személyzet: 1 fő (+ max. 4 fő)
Fegyverzet: nincs
Teljesítmények:
Végsebesség: 212 km/h
Csúcsmagasság: 1.219.m
Emelkedőképesség: 396 m/perc
Hatótávolság: 531 km