Bell Model 47

„A forgószárny-özön kezdete”


Tervezés:

A forgószárnyasokkal kapcsolatos érdemi kutatások már az 1900-as évek elején megkezdődtek, de a ténylegesen használható, sorozatgyártott típusok csak az 1930-as években jelentek meg.

Ekkor már több országban folytak előrehaladott kutatások, de a második világháború alatt mindössze két ország állított szolgálatba helikoptereket: a náci Harmadik Birodalom és az Amerikai Egyesült Államok.

A háború alatt Amerikában egyedül a Sikorsky R-4-est használták, melyet az országba emigrált orosz Igor Sikorsky vállalata fejlesztett (a Szovjetunió területén is többen foglalkoztak magas szinten helikopterek fejlesztésével, pl.: Mihalil Leontyjevics Mil és Nyikolaj Iljics Kamov).

Alacsony darabszámuk és a részben ebből fakadó kiforratlanságuk miatt ezek a típusok rendkívül drágák voltak, viszont gyakran meghibásodtak, ráadásul nehéz volt mind a javításuk, mind pedig az irányításuk.

A legtöbb tervező katonai felhasználására szánta leendő járműveit, de egyesek már ekkor felismerték a civil helikopterekben rejlő lehetőséget.

A katonai és civil igények kiszolgálására számos vállalatot alapítottak: közéjük tartozott a Bell Helicopter is, amely a Bell Aircraft Corporation helikopter-fejlesztésre specializálódott leányvállalata volt (mindkét céget 1935-ben alapították).

A Bell Aircraft a második világháború során több sikeres repülőgépet gyártott (többek között a Bell P-39 „Airacobra”-t, a P-63 „Kingcobra”-t, később pedig a sugárhajtású Bell „P-59 Airacomet”-et).

A helikopter-tervező részleg első járműve a kisméretű Bell Model 30-as helikopter lett, melyet Arthur Middleton Young tervezett. Az egyszemélyes Model 30-as nem volt alkalmas katonai szolgálatra, ám a vállalt szakemberei általa kellő tapasztalatot szereztek és a típus egyben jó kiindulási alapot jelentett a továbbfejlesztéshez.

A Bell-nél nagyratörő terveket dédelgettek - létre kívántak hozni egy olyan kisméretű, polgári helikoptert, amely alacsony ára miatt rendkívül széles körben elterjedhet (hasonlóan a kisrepülőgépekhez) - a második világháború alatt ezen elvárásoknak megfelelően fejlesztett típus neve végül egyszerűen Model 47 lett - a katonai példányokat H-13 „Sioux”-ként (sziként) jelölték.


Konstrukció:

A Model 47-es tervezésénél az elsődleges szempont a lehető legkönnyebb és legegyszerűbb, ezáltal olcsó és széles körben elérhető kialakítás volt. A helikopter ezért könnyű, de erős csővázat kapott, viszont teljesen elhagyták a burkolatot - ezzel ugyan kismértékben csökkent a típus végsebessége, ugyanakkor ez a megoldás jelentős tömeg-csökkentést eredményezett.

A jármű 11,32 méter átmérőjű, kétlapátos rotort kapott, melyet a pilótafülke mögé építettek (közvetlenül a hajtómű fölé, ezáltal a főtengely szokatlanul rövid lett. A gép farokrésze a darukhoz hasonló kialakítású volt: a bekötési ponttól távolodva a fémváz összeszűkült, ezeket merevítőkkel támasztották ki: egy megközelítőleg függőlegesen álló elemet követett egy közel 45 fokos szöget bezáró.

A Model 47-est egy szokatlanul kis teljesítményű, mindössze 178 lóerős Franklin típusú dugattyús motorral szerelték fel, azonban a helikopter üres tömege még a 900 kg-ot sem érte el, így ez nem okozott problémát.

A nyitott, burkolat nélküli hajtómű-kialakítás előnyös tulajdonsága volt, hogy a Model 47 erőforrásához könnyen hozzá lehetett férni (az üzemanyag-tartályok a hajtóművek fölé kerültek).

Az árnövelő futóművet egy pár csúszótalppal helyettesítették, melyekre egy-egy kereket lehetett szerelni, hogy megkönnyítsék a földi mozgatást. Azért, hogy a nyitott, kétlapátos farokrotor ne sérülhessen meg egy keményebb földet érésnél, egy hajlított fémcsövet erősítettek köré (ez egyben csökkentette annak az esélyét is, hogy a földi személyzet megsérüljön a forgó farokrotortól).

A Model 47-es pilótafülkéje hasonlóan olcsó, ugyanakkor újító kialakítást kapott. A legtöbb korai helikopter-prototípus nyitott pilótafülkével rendelkezett: ez ugyan leegyszerűsítette a gyártást, ám diszkomfortos volt (gyakorlatilag visszatérést jelentett az első világháborús repülőgépekhez).

A nagyobb típusokon ezért az időjárás viszontagságai ellen védő zárt kabint használták, ám ez jelentős többlet-tömeget jelentett és erősen korlátozta a pilóták kilátását (nagyobb mozgási szabadsága miatt a helikopterek pilótáinak nem kizárólag előrefelé kell szavatolni a kilátást).

A Bell típusán ezért egy teljesen új megoldást alkalmaztak: a helikopter buborék alakú kabint kapott. Maga a szélvédő egyetlen elemből állt, ezáltal tökéletes körkilátás nyílt a típusból és megszűntek a vakfoltok (a korai gépekre még nem szereltek ajtókat).

A minimalista kialakítás és az alacsony teljesítményű hajtómű miatt Model 47-es a pilóta mellett kezdetben egy, később két főt tudott szállítani. Korlátozott terhelhetősége miatt a típusra nem terveztek fegyverzetet (még a felderítő változatra sem), viszont mentő-helikopterként képes volt két hordágy levegőbe emelésére (ezeket a helikopter két oldalára erősítették).


Szolgálatban:

Az első Bell Model 47-es már 1945. december 8-án levegőbe emelkedett, de a sorozatgyártás csak a következő évben indult meg. Mindössze 28 darab YR-13-as előszériás helikopter elkészítése után már meg is jelent továbbfejlesztett Model 47 B (a háromféle korai változatot Model 47 A-nak is nevezték, balra egy Model 47 B látható).

Ennél a típusnál teljesen újratervezték a pilótafülkét, amely így „személyautóssá” vált (hasonlóan a későbbi szovjet Mil Mi 1-es helikopterhez). 100 alatti Model 47 C, 1000-nél kevesebb Model 47 D (valamint kisebb számú Model 47 E és F) készült el, mielőtt megkezdték a Model 47 G gyártását.

Mind közül ez a változat volt a legsikeresebb: többet gyártottak belőle, mint az összes többi variánsból együttvéve (ezután még gyártották a háromüléses Model 47 H-1-est). A Model 47 K, N és P változatok nem sokban különböztek a korábbiaktól, a Model 47 J „Ranger” viszont egy teljesen újratervezett, négyüléses változatot takart. Maga a Bell Model 47-es ugyan ”lekéste” a második világháborút, a hidegháborúban azonban komoly szerepet vállalt.

A Koreai háború alatt jelentős számú amerikai katona harcolt az országban, ám annak ellenére, hogy az amerikaiak technikailag messze az észak-koreaiak felett álltak, több komoly problémával kellett szembenézniük. Ennek oka, hogy a sűrű erdőségek és a mocsaras, infrastruktúra nélküli környezetben a hagyományos, tehergépjárművekkel történő utánpótlás gyakorlatilag kudarcra volt ítélve.

Ebben a helyzetben a Model 47-es katonai változatával, a H-13 „Sioux”-al számost felderítő küldetést végeztek, de csapat- és utánpótlás-szállításra, valamint őrjáratozásra is használták őket (nemritkán jelentősen túlterhelve). A legismertebb bevetések azonban nem ezek, hanem a frontvonal és a mobil műtők között ingázó mentőhelikopterek munkája volt, melyek jelentős számú amerikai katona életét mentették meg (a műtőkbe eljutott katonák 97%-a túlélte a sebesülését, ám a nehéz terep miatt a sérültek visszaszállítása a földön nem volt megoldott).

A Bell Model 47-es a világ egyik legnagyobb példányszámban gyártott helikoptere (több mint 5600 ilyen helikoptert készítettek), annak ellenére, hogy a Bell már 1974-ben beszüntette a jármű előállítását, viszont licenc alapján az Agusta, a Kawasaki és a Westland is gyártotta.

Elterjedtsége miatt több tucat ország hadserege rendszeresítette és jelentős volt a polgári üzemeltetők száma is (a Model 47-es változatai több rekordot és elsőséget felállítottak, például ez volt a világ első, rotorba épített jégtelenítővel rendelkező, különösen hideg környezetben is üzemeltethető típus, valamint az első (amerikai) elnöki helikopter.

Érdekes, hogy a Bell repülőgép-gyártó üzletága fokozatosan elsorvadt, ezzel szemben a vállalat mára a világ egyik legnagyobb helikopter-gyártójává vált (a cég a Model 47-es mellett jelentős sikert ért el többek között a civil Bell 206 „Jetranger” és a katonai Bell UH-1 „Iroquois” modellekkel is - ezeknél nagyobb számban egyedül a Mil Mi-8-as készült).


Műszaki adatok:

Név: Bell Model 47G-3B

Típus: többcélú könnyű helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 9,63 m

Rotorátmérő: 11,32 m

Magasság: 2,83 m

Szerkezeti tömeg: 858.kg

Max. felszálló tömeg: 1.430.kg

Motor: 1 db dugattyús, 280 Le-s (Lycoming TVO-435-F1A, 6 hengeres)

Személyzet: 1 fő (+ maximum 2 fő utas)

Fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 169 km/h

Csúcsmagasság: 5.600.m

Emelkedőképesség: 262 m/perc

Hatótávolság: 395 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.