Bell 206

„Űrkorszaki légi jármű”


Tervezés:

A helikopterek alapkísérleteiben számos ország mérnöke vett részt, de a második világháború alatt csak két nemzet, a németek és az amerikaiak jutottak el a forgószárnyasok sorozatgyártásáig.

Az Amerikai Egyesült Államokban ez egyedül a Sikorsky vállalatnak sikerült: az orosz emigráns Igor Sikorsky cégének, melynek igen kezdetleges, R-4-es jelzésű típusát az amerikai légierő, a haditengerészet és a parti őrség is rendszeresítette.

A Sikorsky az R-4-esből kiindulva még a világháború alatt létrehozta a fejlettebb R-6-ost, majd a nagyobb kapacitású H-5-öst, azonban a háború után rendkívül erős vetélytársa akadt, a Bell Helicopters személyében.

Ez a cég a Bell Aircraft Corporation leányvállalata volt és már első sorozatgyártásba került termékük, a Model 47-es is kiemelkedő sikereket ért el, létrehozva a polgári helikopterek piacát, de a típusból katonai változatot is kialakítottak (H-13 „Sioux” néven), amely szintén komoly sikereket ért el.

A Model 47-es egyetlen hátrányos tulajdonsága minimális terhelhetősége volt: a pilóta mellett mindössze egyetlen utas számára volt hely, ezért a Bell vállalat elkészített egy (kizárólag polgári célú), két üléssoros-variánst: a Bell 47J „Ranger”-t.

Az amerikai hadsereg 1952-es felhívására a Bell elkészítette az UH-1 „Iroquois” típust, melynek sikere még a Model 47-esét is felülmúlta: ez vált minden idők második legnagyobb számban gyártott helikopterévé (a szovjet Mil Mi-8-as után).

Az UH-1-es a Vietnámi háború jelképévé vált, de a Bell ezt a modellt is értékesítette a civil piacon (Bell 204 és 205, majd 210-es néven - később további sorozatok jelentek meg 212, 214 és 412 jelzéssel).

1960-ban az amerikai hadsereg újabb nagy mennyiségű helikopterre adott le megrendelést, mivel a Light Observation Helicopter program keretében le kívánták váltani elavult Bell H-13-asaikat.

A hadsereg az összes akkori amerikai helikoptergyártónak eljutatta felhívását, amelyek közül 12 cég, köztük a Bell Helicopters el is indult a megmérettetésen. Ezt a pályázatot a Hughes YHO-6A (későbbi YOH-6A, sorozatgyártású nevén OH-6 „Cayuse”) nyerte, a Bell YHO-4A-esét (új nevén YOH-4A-t) viszont kizárták, mert mindössze 250 lóerős erőforrásával alumotorizáltnak számított.

A Bell úgy döntött, hogy a helikopter kifejlesztésébe ölt erőforrásokat a polgári piacon való megjelenéssel próbálja ellensúlyozni, azonban a gyenge hajtómű mellett gondot jelentett, ahogy a típus egyáltalán nem rendelkezett raktérrel.

Megoldásként a helikopter törzsét megnyújtották, létrehozva a Bell 206-os, becenevén JetRanger-t (angol; ~ sugárhajtású vadőr), hangsúlyozva, hogy a típus a Bell 47 „Ranger” fejlettebb, sugárhajtású változata.


Konstrukció:

Elődeihez hasonlóan a Bell 206-os bázisát is egy katonai helikopter adta, ennek ellenére a kész típus tetszetős külsővel rendelkezett. A 206-osnak a korában futurisztikusnak számító vonalvezetését elsősorban nyújtott törzse sugallta, de hozzájárult a jellegzetes alakú orr-rész is a két nagyméretű szélvédővel (két további, kisebb üvegezetett felület került a frontrész aljára, megkönnyítve a landolást és általában a helikopter előtti/alatti terület megfigyelését).

A teljesen fémből készült 206-os üresen alig 1 tonnát nyomott, ezért levegőbe emeléséhez elengedő volt egy kb. 10 méter átmérőjű, két lapátból álló főrotor.

A helikopter szintén kétlapátos farokrotort és két, egymás alá épített függőleges vezérsíkot kapott - emellett (a stabilitás fokozásárára) a farokrotor elé két vízszintes stabilizátor-lapot is beépítettek.

A kisméretű 206-os mozgatását az előd Model 47-es dugattyús motorjával szemben már egy gázturbinás sugárhajtóművel oldották meg. A feladatra az Allison Model 250-est választották - ez az eredetileg T63-asként, illetve T703-asként azonosított erőforrás az 1960-as évek elején jelent meg és rendkívül sikeressé vált: 12 repülőgép és több tucat helikopter-típus használta.

Mivel az új egység teljesítménye több mint másfélszerese volt az prototípusénak, a 206-os mozgékonnyá vált, sebessége pedig meghaladta a 200 km/h-t.

A helikopter futóművét elődjéhez hasonlóan nem gumikerekek, hanem két darab csúszótalp alkotta, amelyek nagy felületen érintkeztek a talajjal, ezáltal jobb alátámasztást biztosítottak (ugyanakkor a földi mozgatáshoz szükség van egy trélerre).

A csúszótalpas kivitel jobban megfelelt a füvön való landolásra, de igény esetén e helikopter csúszótalpának végére is fel lehetett szerelni egy-egy kerék-párt (egyszerüsítve a szállítást).

Mivel a Bell 206-ost a polgári piacra szánták, e típusra nem lehetett fegyverzetet felerősíteni. A 206-os a pilóta mellett maximum 4 személyt szállíthatott - (ahogy az fentebb is olvasható), a prototípusoz képest a sorozatgyártású változat törzsét megnyújtották, létrehozva egy közel fél köbméteres rakteret.


Szolgálatban:

Az első, 206A jelzésű prototípus 1966. január 10-én emelkedett a levegőbe és még abban az évben megkapta a szükséges engedélyeket.

Hamarosan megkezdődött a típus értékesítése a polgári piacon, 1967-ben viszont a hadsereg újranyitotta az LOH programot, mert a Hughes kapacitása nem volt elegendő az igények kielégítésére. A Bell 206-os jó benyomást tett a seregre, ezért először kiképző helikopterként rendszeresítették (TH-57 „Sea Ranger” jelzéssel), majd kialakították a kifejezetten a katonai igényekhez átalakított OH-58 „Kiowa”-t.

A 206-os közben egyre sikeresebbé vált, ezért a Bell Helicopters újabb és újabb változatokat tervezett, pl.: a korábbi Allison 250-C18-as helyett erősebb, 250-C20-as hajtóművel felszerelt 206B-t, majd a fejlettebb 206B-2-t és 206B-3-at.

A Bell 206L „LongRanger” a 206-os nyújtott, hétszemélyes változata volt (egy harmadik üléssorral), amelynek számos további változata született, míg a 407-es az OH-58-as négylapátos főrotorját kapta a 206-os kétlapátos rotorja helyett.

A Bell 206-ost hatalmas mennyiségben gyártották és idővel a Bell Helicopter mellett újabb vállalatok kezdték meg a típus sorozatgyártását: az olasz Agusta megvásárolta a típus licencét, az iráni HESA azonban nem (az ausztrál Commonwealth Aircraft Corporation a katonai változatot gyártotta).

A Bell 206-os gyártását az amerikaiak csak 2010-ben fejezték meg, átadva a helyét a lényegesen fejlettebb Bell 407-esnek: közel fél évszázados gyártási periódusa alatt a 206-osból több mint 8000 példányt építettek, így ez a típus vált a világ 3. legnagyobb számban gyártott helikopterévé (az UH-1-es mögött és a szintén a Bell által gyártott Model 47 előtt.

A 206-os sikerének oka ideális mérete: egyaránt megfelel személy és teherszállításra, kiemelt személyek szállítására, valamint speciális (pl.: mentési) feladatokra. Számos 206-ost a mai napig használnak és a 407-es (valamint változatai) révén a típus még hosszú ideig a könnyű helikopterek piacának meghatározó tagja maradhat.


Műszaki adatok:

Név: Bell 206B-L4

Típus: többcélú könnyű helikopter

Fizikai jellemzők:

Hossz: 12,11 m

Rotorátmérő: 10,16 m

Magasság: 2,83 m

Szerkezeti tömeg: 1.057.kg

Max. felszálló tömeg: 1.451.kg

Motor: 1 db gáztubinás sugárhajtómű, 420 Le-s (Allison 250-C30P)

Személyzet: 1 fő (+ maximum 4 fő utas)

Fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 222 km/h

Csúcsmagasság: 4.115.m

Emelkedőképesség: 414 m/perc

Hatótávolság: 693 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.