Tank 80

„T-80”


Előzmények:

A legtöbb diktatúrához hasonlóan a Szovjetunió is nem sokkal megalakulása után már gyors ütemben igyekezett fejleszteni hadseregét. Kiemelt figyelmet fordítottak a saját tervezésű harckocsikra, azon belül is a többtornyú típusokra, ám ez a fejlesztési irány zsákutcának bizonyult, ezért amikor náci Harmadik Birodalom 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, a kommunisták nehéz helyzetben kerültek.

Ennek oka az átgondolatlan gyártás volt: a szovjet harckocsik vagy túl kicsik és elavultak (pl.: T-26, BT-7) vagy drágák és lomhák voltak (pl.: T-35, KV-2) - a németek villámháborús taktikája ellen ezek a típusok gyakorlatilag használhatatlanok voltak.

A második világháborúból végül a Szovjetunió győztesként került ki (többek között az új T-34-es közepes harckocsinak köszönhetően), de a szovjetek (a sikeres KV-1-es elvét követve) folytatták a nehéz harckocsik fejlesztését is.

Ez a fejlesztési fa a JSz-3-ban csúcsosodott kis és bár nem ez volt az utolsó szovjet nehéz harckocsi (ld. T-10 „Lenin”), a kommunisták helyesen ismerték fel, hogy a jövő a tűzerő és páncélvédelem mellett a mobilitásra is nagy hangsúlyt fektető fő csataharckocsié.

Az 1950-es években nem csak a harckocsik terén, de a politikában is paradigmaváltást történt: elmélyült a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió szembenállása és a Föld legtöbb országa felsorakozott egyik vagy másik fél mögött.

Ez hatalmas többlet-erőforrást biztosított e két országnak, de egyben új problémákat is felvetett: a csatlós országoknak a helyi háborúk megvívásához szükségük volt modern fegyverekre, melyeket a szuperhatalmaktól vártak. Az Amerikai Egyesült Államok ezt úgy oldotta meg, hogy elavult páncélosait nyomott áron értékesítette (pl.: az M46 „Patton” debütálása után megváltak világháborús M4 „Sherman” közepes harckocsijaiktól).

Ezzel szemben a Szovjetunió párhuzamosan fejlesztett két fő csataharckocsit: a hasonló képességű típusok közül az egyik egy olcsóbb bázismodell volt, míg a másik a kizárólag hazai (szovjet) felhasználású variáns, mely a legmodernebb összetevőket hordozta.

Ez igaz volt a T-54/T-55 szériákkal párhuzamosan fejlesztett T-62-esre, majd az ezeket váltó T-72/T-64 párosra is. Mivel az 1970-es években több technikai újdonság jelent meg és a meglévő alkatrészeket is sikerült modernizálni, a szovjetek egy harmadik modell gyártása mellett döntöttek (a saját használatra szánt T-64 váltótípusaként).

Azért, hogy megrövidítsék a fejlesztési időt, az új típust a T-64T-re építették. Kezdetben csak a páncélos dízelmotorját kívánták lecserélni egy erősebb gázturbinára (a korábban kizárólag repülőgépeken alkalmazott hajtóműtípust eredetileg az elvetélt JSz-7-es számára fejlesztették ki).

Az új motor valóban nagymértékben növelte a harcjármű sebességét (a nyolc tonnás tömegnövekedés ellenére), de egyben újabb problémákat is okozott, mivel a futómű már nem bírta az óriási terhelést. Emiatt szinte a teljes erőátvitelt át kellett tervezni: a második, Objekt 219 SzP2 jelű prototípus már alig emlékeztetett elődjére (részben azért, mert a tornyot is újratervezték). Ez a harcjármű a T-80 nevet kapta, egységes beceneve nem terjedt el.


Konstrukció:

Ahogy fentebb is olvasható, a T-80-as túlnyomórészt új harckocsi volt, de ezen a típuson is megtalálhatóak a tipikus szovjet stílusjegyek: a test közepére pozícionált, „gombafej” torony, nagyméretű futógörgők, nagy tűzerő, stb.). Ez részben abból is adódott, hogy egyes részegységeket változtatás nélkül emeltek át - ilyen volt például az előd T-64-es kiváló, 125 mm-es (2A46) automata lövege.

A simacsövű löveg a hagyományos lőszertípusok mellett nem csak űrméret alatti nyíllövedékkel, de kumulatív lőszerrel is tüzelhet (a huzagolt csőnél ez korábban nem volt nem lehetséges, mert a forgás következtében fellépő centrifugális erőtől a rombolást végző kumulatív sugár szétoszlott).

A legtöbb szovjet páncéloshoz hasonlóan ezt a típust is ellátták egy légvédelmi nehézgéppuskával, amely földi célok ellen is használható (szovjet harckocsikon újdonságnak számított, hogy ezt a T-80-ason a beltérből távirányítva is használhatták). Ezen kívül a páncélos tűzerejét egy géppuskával egészítették ki (a tervezett aknavetőt viszont nem építették be).

A legtöbb szovjet páncélost a nagy tömegben végrehajtott támadásokra fejlesztették ki, ezért a mozgékonyságot a páncélvédelem rovására növelték, de ez nem igaz a T-80-asra. A típus páncélzata nagyrészt homogén acélötvözetből áll, a kritikus területeken viszont nagyobb ellenállású rétegelt acéllemezt használtak.

Emellett a T-80-as belső terét egy rétegnyi ólommal is kibélelték - erre elsősorban egy esetleges atomtámadás esetén fellépő halálos sugárzás elleni védelemként volt szükség, de ez egyben növeli a legénység túlélési esélyeit kumulatív-lőszer találata esetén is.

A harcjármű mozgatásáról a fentebb említett (GTD-1000 típusú) gázturbinás sugárhajtómű gondoskodik. A motor egyik fontos részegysége a beszívott port és homokot kiszűrő berendezés (ez a mai MBT-kon is kiemelt fontosságú, a hasonló rendszerű amerikai M1 „Abrams” harckocsik forgó rendszerben állnak szolgálatban, mivel hajtóműveiknek rendszeresen nagygenerálon kell átesniük).

A T-80-as komoly teljesítményét az elődökhöz hasonló hat pár futógörgő közvetíti a talajra. A gázturbinás meghajtás előnye a szinte korlátlan teljesítményből adódó kiváló mozgékonyság, de magas szerviz-igényük mellett komoly problémát jelent hatalmas fogyasztásuk és ez a T-80-asnál is jelentkezett. A harckocsi egyhuzamban maximum 335 km megtételére képes (ez kb. fele a dízelmeghajtású típusokénak), ami póttartályokkal 600 km-re növelhető.

A T-80-as - tömegéből fakadóan - nem úszóképes, előkészítve (a nyílások lefedése és a légzőcsövek felhelyezése után) képes áthaladni folyókon, emellett a típus orr-része alá dózer-lap erősíthető).


Fejlesztések:

Az új vívmányokat hasznosító T-80-as képességei jelentősen meghaladták elődeiét, de hamarosan még újabb eszközök jelentek meg, ezért ezeket is adaptálták a harckocsihoz.

Ez volt az ok, amiért a T-80-as bázismodellt mindössze két év után leváltották a T-80B-vel (egy ilyen típus látható a baloldali fotón). Ennél a típusnál újratervezték a tornyot és a tűzvezető rendszert, valamint a motort is fejlesztették. A T-80B azon ritka harckocsik közé tartozik, melyek átalakítás nélkül is tüzelhetnek páncéltörő rakétával (típusa: 9M112-1 „Kobra”; NATO kódja: Songster).

A harckocsi védelmi képességét is javították kerámiabetétes rátétpáncélzat felszerelésével (a páncélos kritikus pontjaira helyezett lapokkal úgy növelhették a védelmet, hogy ez nem növelte jelentősen a páncélos tömegét. A T-80B-vel szinte megegyező típus volt a T-80VB, de ezt a variánst már robbanó reaktív páncélzattal (angol rövidítéssel ERA) is ellátták.

A harcjárművön komolyabb változatást később sem kellett végrehajtani, ezért az újabb modellek (pl.: T-80A, T-80M-1, T-80U) sem különböznek jelentősen a korábbiaktól, bár a T-80U-ba már a legújabb K5-ös reaktív páncélzatot és az 1250 lóerős GTD-1250 gázturbinás sugárhajtóművet építették be (ráadásul a típus a modernebb 9M119 „Szvir” páncéltörő rakétákkal is tüzelhet).

Ezen kívül több további tervet is készítettek, majd megalkották a Csornij orjol (fekete sas) elnevezésű rendkívül fejlett prototípust. Mivel Oroszország végül a T-72-es modernizált változatát, a T-90-est rendszeresítette, ez a modell eltűnt a süllyesztőben.


Szolgálatban:

Az első T-80-as 1976-ban állt szolgálatba és a típus gyártása 1992-ig folyt - a Szovjetunió széthullása után Oroszország több mint 4800 példányt örökölt. A megváltozott helyzetre való tekintette az oroszok megpróbálták exportálni a páncélost és ezen próbálkozásukat (szovjet harckocsihoz képest magas ára ellenére) siker koronázta.

A nagyobb üzemeltetők (Kína, Pakisztán, Ukrajna) mellett a T-80-ast a korábban a Szovjetunió érdekszférájába tartozó Fehéroroszország, Jemen, Örményország és Kazahsztán is megvásárolta, sőt, néhány tucat Ciprusra is eljutott.

Mivel korábban a szovjet doktrína alapján a T-80-ast nem adhatták el külföldre és a Szovjetunió nem vívott hagyományos háborút, az 1990-es évekig a típus nem vett részt valódi ütközetben (annak ellenére, hogy Németország megszállt keleti felében több ezer T-80-as állomásozott).

A páncélos feladata egy globális háborúban Európa lerohanása lett volna, de a kommunista szuperhatalom széthullása miatt erre szerencsére sohasem került sor. Fejlett összetevői ellenére a T-80-as az Első csecsen háborúban (1994-1996) nem tudta kamatoztatni előnyös tulajdonságait.

A veszteségek fő oka az volt, hogy a nyílt terepre tervezett harckocsik szűk városi utakra kényszerültek, ahol a kis távolágról (gyakran egy-egy épületből) indított páncéltörő rakéták átütötték a vékonyabb felső vagy oldalsó páncéllemezeket.

Szintén komoly gondot jelentett az orosz legénység képzetlensége és motiválatlansága, valamint a veszteségekből adódó alacsony morál (ellenfeleik az afganisztáni háborút megjárt csecsen veteránok voltak, akiket a hazafiaság is motivált). Ezek a problémák a két hónapon át dúló Első grozniji csatában csúcsosodtak ki, ahol a hatalmas túlerőben lévő orosz hadsereg végül győzni tudott, de ezért több ezer katona életével és számos harcjárművel fizetett.

A Csecsen háborúk fekete foltot jelentettek a T-80-as életútjában és a páncélost azóta nem vetették be, de ez nem jelenti azt, hogy a típus hibás konstrukció lenne (ezt támasztja alá exportsikere is).

A Szovjetunió örökségeként Oroszország a világ egyik legtöbb harcjárművet rendszerben tartó országa, de a nagyhatalmi státuszát vesztett ország az utóbbi évtizedekben leépítette hadseregét (az elmúlt években átfogó modernizációs program indult, melynek részeként kevesebb, de hatékonyabb típust fognak használni).

A T-80-as az utolsó a „harkovi iskola” páncélosai közül és mivel az oroszok a T-72-est választották jövendő harckocsijuk alapjának, a T-80-asokat fokozatosan kivonják a hadrendből. Ennek ellenére (a T-90 és a T-72 mellett) a T-80 a mai napig Oroszország fő csataharckocsijaként kiemelt szerepet játszik az ország védelmében (az 1000 db-ot meghaladó aktív T-80-as mellett több mint 3000 db-ot tartanak raktáron). A típus emellett számos speciális harcjármű vázát alkotta, köztük (közvetett módon a szovjet lézer-harckocsinak is nevezett 1K17-esét is)


Utóélet:

A T-80-as az utolsó harckocsi volt abban a sorban, melyet a Szovjetunió számára gyártott fejlettebb páncélosok alkottak. A harcjármű szerencsétlenségére a kommunizmus részleges összeomlása megpecsételte a sorsát - utódját Oroszország már a költséghatékonyabb T-72-es alapján tervezte. Ennek ellenére ebből a harckocsiból is számos alváltozat épült, ráadásul Ukrajna modernizálta és tovább gyártotta a típust:


Orosz variánsok:



A volt Szovjetunió legnagyobb utódállama főként speciális célú harcjárműveket készített: páncélozott műszaki mentőjárművet (BREM-80U), páncélozott bulldózert (BTU-80), hídvető harckocsit (MTU-80), kétéltű harctéri szállítójárművet (PTS-4) és a Kreml (orosz parlament) prominens személyeinek kimentésére szolgáló páncélozott csapatszállítót (Lagoda). Ezen kívül a T-80-as alvázára építették a hatalmas felépítményű, 152 mm-es löveget hordozó 2S19 „Msta-S” önjáró löveget is (ennél a típusnál visszatértek a korábban használt dízelmotorra).




Ukrán variánsok:

Ukrajna 1987-ben kezdte gyártani a T-80UD „Bereza” típust. A legfőbb különbséget az eredeti harcjárműhöz képest a túl sokat fogyasztó gázturbina (1000 lóerős) dízelmotorra való cserélése jelentette. Az erőforrás teljesítményét később 1200 lóerőre növelték (T-84). E változatból gyártottak parancsnoki modellt (T-80UK), valamint olcsóbb (T-80UE) és fejlesztett variánsokat is (T-80UM, T-80UM „Barsz” , T-80UM2). Később BREM-84 néven harctéri műszaki mentőjárművet is létrehoztak.


Műszaki adatok:

Név: T-80

Típus: fő csataharckocsi (MBT)

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 46,00 t

Hossz: 9,65 m

Szélesség: 3,58 m

Magasság: 2,20 m

Motor: 1000 Le-s (GTD1000, gázturbinás sugárhajtómű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 125 mm-es löveg (2A46 Rapira 3, a toronyban, Korzina automata töltővel)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (NSZVT, a torony tetején), 1 db 7,62 mm-es géppuska (PKT, párhuzamosított)

Páncélzat: ismeretlen mm (kompozit, kerámia rátéttel és robbanó reaktív páncélzattal)

Teljesítmények:

Végsebesség: 75 km/h (úton), 48 km/h (terepen)

Hatótávolság: 335 km (póttartályokkal 600 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.