T-72

„Ural”


Előzmények:

A Szovjetunió a második világháború végére a világ egyik vezető hatalmává vált és az általa megszállt európai országokban igyekezett egységes, a korábbi gyarmatokhoz hasonló függőségi viszont kialakítani. Ezt a rendszert az erőszak tartotta egyben - ezért és egy esetleges külföldi támadás réme miatt a Szovjetuniónak nagy létszámú és ütőképes hadseregre volt szüksége, melynek egyik sarokkövét a harckocsik adták.

A második világháborúban a kommunisták legnagyobb számban gyártott típusa a T-34-es közepes harckocsi volt, de 1947-ben már szolgálatba állt az új T-54-es fő csataharckocsi (MBT) is. Ahogy elmélyült a keleti és nyugati világ (a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok) szembenállása, mindkét szuperhatalom igyekezett ellenfelénél erősebb típusokat rendszerbe állítani.

A Szovjetunió a T-62-es harckocsival az 1960-as években leváltották a T-54/55-ös szériát, de az egyre ütőképesebb amerikai típusok miatt 1963-ban egy még újabb páncélost állítottak szolgálatba: a T-64-est. A T-64-es kiváló harckocsi volt, de fejlett összetevői miatt előállítása rendkívül drága volt, ezért a szovjeteket támogató országokat tömörítő Varsói Szerződés tagjainak nem ajánlották fel megvételre és arra sem volt pénz, hogy a teljes szovjet gépparkot erre cseréljék.

A kommunisták ezért egy újabb MBT fejlesztésébe kezdtek. Az Ob’jekt 172 kódnév alatt futó új páncélos alapját a T-64 adta, de elhagyták az előd legtöbb bonyolult részegységet és igyekeztek egy minél kisebb költséggel gyártható hatékony harckocsit gyártani.

A T-64 megbízhatatlan motorját sem használták és módosították a futóművet is, ezért a két harckocsi számos részletében különbözött. Ennek ellenére az 1969-re elkészült páncélos, amely a T-72 jelet és az Ural (Urál) becenevet kapta, bár önálló modellnek számított, gyakorlatilag egy továbbfejlesztett, olcsóbb és megbízhatóbb T-64-es volt.


Konstrukció:

A T-72-t a páncélos tervezésekor kidolgozott új doktrína alapján tervezték. E taktika központi eleme a páncélosok által nagy tömegben végrehajtott, lehengerlő erejű támadás volt (a második világháborús német Blitzkrieg szovjet változata). Ehhez olyan harckocsik kellettek, amelyek nem csupán mozgékonyak voltak, de erős lövegük révén az ellenséges MBT-okat is kilőhették - a T-72 pedig tökéletesen megfelelt ennek az elvárásnak. Ennek megfelelően a T-72 az előd T-64 rendkívül hatékony 125 mm-es sima csövű lövegét örökölte - ez a rendszeresítésekor nagynak számító kaliber mára általánossá vált a fő csataharckocsiknál.

Az igen erőteljes löveg és a hozzá tartozó párhuzamosított géppuska kiegészítéseként a torony tetejére egy 12,7 mm-es légvédelmi nehézgéppuskát is beszereltek. Ezt eredeti rendeltetése helyett általában a gyalogság ellen használják (az A-10 „Thunderbolt II”-höz hasonló modern páncélozott csatarepülőkről lepattannak a géppuska-lövedékek, a harckocsi-vadász helikopterek pedig lőtávon kívülről indítják rakétáikat).

Mint az orosz harckocsikra általában, erre a típusra is jellemző a hibatűrés. Az Öbölháború során tucatnyi amerikai M1A1 „Abrams” harckocsinak lefagyott a fedélzeti számítógépe, amitől a páncélosok teljesen megbénultak - ezzel szemben a T-72-es bármikor képes (zökkenőmentesen) átállni teljesen manuális vezérlésre.

A T-72-est támadásra tervezték és ennek a védelem látta kárát: a rohamozó taktika miatt a harckocsi védelme elsősorban a szemből érkező találatok ellen nyújt védelmet, ezért egy oldalról vagy hátulról érkező találat könnyen végzetessé válhat.

E harckocsi mind a páncélzat alakjában, mind vastagságában igazodik a többi szovjet típushoz. A test homlokpáncélját rendkívül vastagra tervezték (520 mm), ezért a hagyományos páncéltörő lövedékek közvetlen közelről sem hatolnak át rajta.

Az alacsony előállítási költségekért ugyanakkor a tervezőknek áldozatokat kellett hozniuk: a harckocsi páncélzata homogén acéllemezekből áll (ellentétben a mai MBT-ok többrétegű, különböző fémek, műanyagok és kerámiák összességéből álló kompozit szendvics-páncélzatával).

Emiatt HESH (angol; nagy robbanóerejű rogyókúpos gránát, a köznyelvben felkenődő lőszer) becsapódásakor életveszélyes fémszilánkok szakadhatnak le, megölve a bent ülőket. Ezt a kortársaknál is felbukkanó problémát a T-72-esnél is utólagos páncélzat felszerelésével igyekeztek orvosolni.

A harckocsi tornya kisméretű, mivel az automata töltőnek köszönhetően elhagyhatták a negyedik legénységi tagot (a típus teljes magassága 2,22 méter - ezáltal a T-72-es a világ egyik leglaposabb harckocsija). Ezt a tartalékot a T-72-nél a torony méretének csökkentésére használták (emiatt nehezebb eltalálni a típust), de a kétkupolás torony páncélzatának vastagságát az elődhöz képest nem növelték jelentősen.

A harckocsi üzemanyag-tartája egy köbméteres (azaz 1000 literes - összehasonlításul egy átlagos autóé kb. 40 liter) - ez 480 km-es hatótávolságot biztosít számára (az Öbölháborúban a gázturbinás motorral szerelt amerikai M1A1-eseknek átlag 80 kilométerenként meg kellett állniuk tankolni).

A T-72-esre az üzemanyag terén is jellemző az igénytelenség - a 12 hengeres motor a benzin mellett működik dízellel, kerozinnal, alkohollal, sőt, gyakorlatilag bármilyen folyékony, éghető anyaggal. Másik előnye, hogy bár kissé hangosan üzemel, de cserébe - és + 40 fokban is működőképes marad.

A típus az eredeti, 500 lóerős motorjával kissé alulmotorizált volt, de ezt a problémát később orvosolták. A harckocsi rendelkezik NBC (angol; nukleáris, biológiai és vegyi) védelemmel, azaz speciális légszűrő rendszerének köszönhetően szennyezett környezetben is használható. Gázló-felszereléssel maximum 5 méter mély vízben egy kilométert képes megtenni.


Fejlesztések:

Mivel a T-72-est több, mint 45 országban rendszeresítették (a legtöbb állam, köztük Magyarország máig rendszerben tartja), ezért számos feljavított változat készült belőle. Ebben a bekezdésben az eredeti orosz változatok olvashatóak, a külföldi típusok és a T-72-esek alvázát felhasználó speciális típusok az „Utóélet” bekezdésben kaptak helyet. A T-72-ből készült első változat a T-72K nevű parancsnoki variáns volt, amely gyakorlatilag megegyezzett elődjével.

Ezzel szemben az 1979-ben megjelent modernizált típus, a T-72A már TPDK-1 lézertávmérővel, TPN-3-49 éjszakai irányzékkal, L-4 infravörös fényszóróval, 902B ködgránát-vetővel, V-46-6 motorral, kiegészítő páncélzattal, és egy új löveggel volt felszerelve. Ebből a modellből is készült parancsnoki változat (T-72AK). Egy évvel később jelent meg az ”A” típus exportváltozata, melyet a Szovjetunió mellett Csehszlovákia és Lengyelország is gyártott.

1982-ben debütált a T-72M1 (ld. balra), mely a típus legnagyobb hibáját, az elégtelen védelmet orvosolta. Az ERA (angol; robbanó reaktív páncélzat) típusú Kontakt kiegészítő páncélzattal növelt védelemmű változta neve T-72AV.


A T-72A modernizált változata a T-72B, mely képes (9M119M „Refleksz-M” típusú) irányított páncéltörő rakéta indítására a lövegcsőből. Természetesen ez a változat is rendelkezik parancsnoki modellel (T-72BK), de emellett kialakítottak belőle egy olcsóbb variánst is, amelyből hiányoznak a rakétaindítóhoz szükséges alkatrészek. Idővel a T-72B-t is továbbfejlesztették (T-72BM-é) a legújabb, Kontakt-5 típusú reaktív páncélzat felszerelésével.

Az utolsó orosz változat neve T-72SZ. Ez 1987-ben jelent meg (eredetileg T-72M1M néven) és kezdetben gyakorlatilag egy feljavított páncélzatú T-72B volt. Érdekes módon később az oroszok a T-72BM-ből fejlesztették ki modern MBT-jukat, a T-90-est, annak ellenére, hogy ennek a korábbiak alapján a szintén a T-64-ből származó, fejlettebb T-80-asra ”kellene” épülnie.


Szolgálatban:

A T-72 sorozatgyártása 1971-ben kezdődött az Uranvagonmas vállalatnál, az elkészült harckocsit a Szovjetunió 1973-ban rendszeresítette. Az alapváltozat gyártásával már évtizedekkel ezelőtt leálltak, de a páncélos jelentősen módosított példányait még ma is gyártják: a legyártott T-72-esek száma ma már meghaladja a 25000-et (a módosított, fejlesztet változatokkal együtt valószínűleg a 30000-et is)!

Ezáltal a T-72 (a T-54/55, a T-34 és az M4 „Sherman” után) a világ 4. legnagyobb példányszámban gyártott harckocsijává vált - részben emiatt a típus több mint kéttucat háborúban szolgált. A páncélost elsőként Szíria alkalmazta 1982-ben Libanonban, de e típussal harcoltak az Irak-Iráni háborúban, Afganisztánban, Koszovóban és a Csecsenföldi háborúkban is (a Jugoszláviai polgárháborúban mindkét fél rendelkezett T-72-esekkel).

T-72-esek legnagyobb számban az Öbölháborúban harcoltak, ahol az iraki páncélos erők megsemmisítő vereséget szenvedtek az amerikai, angol és francia Koalíciós erőktől. Ez azonban több tényező együttes hatása miatt történhetett, nem pedig a típus általános alkalmatlansága miatt.

Ekkorra a harckocsinak már ismertek voltak a hibái: páncélzata - különösen a tetőpáncél - túlzottan vékony volt, emiatt a megfelelő légoltalom nélküli támadás egyenlő volt az öngyilkossággal. Az egyszerű felépítés és pontatlan kivitelezés miatt a hő-érzékelők több kilométeres távolságból is jelezték a T-72-est, ami éjszakai harcok során komoly hátrányt jelentett.

A legnagyobb problémának mégis az bizonyult, hogy a harcjármű összes lőszerét a toronyban tárolták, emiatt egy esetleges találat esetén a harckocsi nagy valószínűséggel felrobbant (a robbanás több esetben lerepítette a tornyot - jó példa erre a 2008-as orosz–grúz háború).

A Koalíciós erők támadásakor ráadásul az irakiak nem a legmodernebb típussal harcoltak - a legtöbb harckocsi nem rendelkezett sem reaktív páncélzattal, sem pedig az amerikaiak által használt, igen hatásos lemerített urán alapú lőszerrel (egy esetben egy ilyen, a hangsebesség négyszeresével haladó lövedék átütötte egy T-72 páncélját, majd a másik oldalon kitört és egy újabb T-72-esbe csapódott).

Az irakiak éjjellátó berendezései ráadásul kisebb teljesítményűek voltak az intervenciós erőkénél (ezt a homokviharok és az állandóan lángoló olajkutak által okozott hatalmas, sűrű fekete füst miatt gyakran nappal is használni kellett).

A hatalmas veszteségeket mégis leginkább a képzetlen és motiválatlan legénység, a minden téren fölényt élvező támadók, valamint a hibás taktika okozta. Az irakiak a nyílt, sivatagos terepen ütköztek meg az amerikaiakkal és európaiakkal, ahol elavult felszerelésük miatt háttérbe kerültek és ellenfelük gyakran hátulról vagy oldalról lőtte ki a páncélosokat.

Ezek voltak a fő okai annak, hogy a háború során csupán két amerikai M1A1 „Abrams” harckocsi veszett oda (mindkettőt amerikai harckocsik lőtték ki, tévedésből), ráadásul a két elpusztult harckocsiban összesen egy ember halt meg (három fő megsebesült). Ezzel szemben a T-72-est ért találatok sok esetben robbanáshoz vezettek a - a bent ülők biztos halálát okozva (a képen egy ilyen, lerobbant tornyú iraki páncélos látható).

Mindezek ellenére a T-72-est általában hatékony harckocsinak tartják. A szovjet harckocsik rossz hírnevüket elsősorban a távol keleti országok által vívott háborúknak köszönhetik, ahol a magas veszteségeket elsősorban az elhibázott taktika és a nem megfelelő kiképzést okozta.

Zárásként érdemes megemlíteni, hogy hazánk teljes harckocsi állományát 15 db T-72-es alkotja (lekonzerválva vagy alkatrészként még további több mint 100 példány található hazánkban), mivel 2005-ben Magyarország saját készletéből 77 db T-72-est adott át az újjászervezett iraki hadsereg részére (ezek ma együtt szolgálnak az amerikai M1A1M „Abrams” típussal).


Utóélet:

A legtöbb modern fő csataharckocsihoz hasonlóan a T-72-es is csupán néhány alapváltozatban készült, viszont mivel relatív olcsó és igen megbízható típusnak számít, több ország is módosította meglévő harckocsiijait (valamint hazájában ebből született a fentebb említett T-90-es széria):


Orosz változatok:

A harkovi Morozov tervezőiroda több altípust is gyártott. Az új motorral, löveggel és francia (SAVAN-15) tűzvezető rendszerrel felszerelt páncélos neve T-72MP, a modernizált változat a T-72AG, míg a NATO-lőszerrel tüzelő harckocsi a T-72-120 névre hallgat.


M-84 (fő csataharckocsi):

Ebből a Jugoszlávia által fejlesztett típusból összesen 200 db készült Kuvait részére, valamint a horvátok belőle fejlesztették tovább saját M-95 „Degman” páncélosukat.


PT-91 „Twardy” (fő csataharckocsi):

A kemény becenevű típus a T-72M1 lengyel változata. Az India és Malajzia által is használt MBT több lengyel komponense miatt külsőre is eltér kissé az alapváltozattól.


T-72M2 „Moderna” (fő csataharckocsi):

Szlovák modernizált típus, melyben lecserélték többek között a motort, a tűzvezető rendszert, valamint felszerelték reaktív páncélzattal és besugárzás-jelzővel. Emellett a torony hátsó oldalára 20 mm-es iker-légvédelmi gépágyú szerelhető.


T-72M3CZ és T-72M4CZ (fő csataharckocsi):

Minden téren feljavított cseh típus (új tűzvezető rendszer, reaktív páncélzat, új motor). Az utóbbi változat tömege a változtatások hatására 48 tonna fölé nőtt.


TR-125 (fő csataharckocsi):

E román variánst vastagabb páncélzattal és erősebb motorral készítették - gyártása a Szovjetunió felbomlásáig tartott. Nehezebb elődjénél és egy plusz (hetedik) futógörgővel is rendelkezik. Jelenleg ebből a típusból csupán néhány prototípus létezik.


Zulfiqar (fő csataharckocsi):

Az irániak által épített öszvérmodell a T-72-es mellett amerikai M48-as és M-60-as páncélosok alkatrészeit elegyíti (ez az oka, hogy a Zulfiqar tornya alapvetően különbözik a többi T-72-esétől).


Műszaki adatok:

Név: T-72A „Ural” (Urál)

Típus: fő csataharckocsi (MBT)

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 45,5 t

Hossz: 9,53 m

Szélesség: 3,59 m

Magasság: 2,22 m

Motor: 780 Le-s (12 hengeres V46, névleg dízelüzemű, valójában többüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 125 mm-es löveg (2A46M (L/80), sima csövű-)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (PKMT, párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (NSZVT, légvédelmi)

Páncélzat: max. 520 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 60 km/h (úton), 45 km/h (terepen)

Hatótávolság: 480 km (külső póttartályokkal 600 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.