Tank 70

„T-70”


Előzmények:

Oroszország még az első világháborúban is mint hatalmas területű és népességű, de elmaradott, fejletlen iparú ország vett részt, ami hatalmas veszteségekhez vezetett, az ország egy megalázó külön békével kiszállt a háborúból és a monarchia válságba került.

A kitörő polgárháborúból a kommunisták kerültek ki győztesen, akiknek eltökélt célja volt az ország nehéziparának fejlesztése, tekintet nélkül az áldozatokra. Az erőszakos iparosítás és a fegyverkezés részeként többek között meghonosították az első világháborúban bevált harckocsikat is.

A korai működő szovjet típusok mind külföldi gyártmányok másolatai voltak: a T-18-as (MSz-1-es) prototípus a francia FT-17-esen, míg a T-27 kisharckocsi az angol Carden Loyd típusán alapult.

Az 1930-as években mind több szovjet páncélos készült: a többtornyos közepes és nehéz harckocsik (pl.: T-28, T-35) már saját fejlesztések voltak, a hatékonyabb könnyű típusok viszont továbbra is külföldi harcjárműveket másoltak.

Ekkor háromféle szovjet könnyű-harckocsit építettek: a T-26-ost (angol Vickers 6-Ton-t) hatalmas mennyiségben gyártották, így ez a típus lett a legfontosabb szovjet harckocsi. A BT-sorozat (az amerikai J. Walter Christie típusának másolata) egy gyors-harckocsi volt, míg az apró szovjet T-37 különlegessége úszóképessége volt.

1940-re már nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi könnyű harckocsik alkalmatlanok a harckocsik elleni küzdelemre. A kétéltű páncélos tervét még mindig támogatták, így továbbra is készítettek ilyen típusokat (ld.: T-38, T-40), a T-26 és a BT-sorozat helyét viszont a T-34-es közepes harckocsi vette át.

Mivel a T-34-es gyártására csak a legnagyobb üzemek voltak képesek és mivel a közepes harckocsiknak szüksége volt felderítőkre, a könnyű páncélosokat is tovább gyártották. Ezek utolsó képviselője a T-70-es könnyű harckocsi volt, melyet a Kirovban található 38-as számú gyárban tervezek.


Konstrukció:

A T-70-es tipikus könnyű harckocsi volt, de igyekeztek rajta orvosolni az elődök hibáit. A páncélos teste továbbra is kisméretű volt (4,29 méter hosszú és csupán 2,04 méter magas), ezáltal könnyebben elrejthették és nehezebb volt eltalálni.

A legtöbb második világháborús szovjet könnyű harckocsihoz hasonlóan a T-70-est is a 45 mm-es Model 38 löveggel szerelték fel (a háború kezdetén ez volt a legnagyobb számban rendelkezésre álló vontatott páncéltörő löveg és ezt használta többek között a BT-7 és a T-50 is).

Ez a korábbi típusnál (melyet a korai BT-harckocsikba és a T-26-ba is beépítettek) nagyobb páncélátütő képességet biztosított, így a Panzerkampfwagen I, II és III mellett kis távolságból a Pzkfw IV-esek első típusait is átütötte.

A löveg kiegészítésére egy párhuzamosított 7,62 mm-es DP (Gyegtyarjov) golyószórót is rendszeresítettek, ez szintén rendkívül elterjedt fegyver volt. A kisméretű, egyemberes tornyot kezdetben középre építették be.

A harckocsi a korábbi könnyű páncélosoknál nehezebb, 9,2 tonnás volt: a súlytöbbletet az elődöknél lényegesebben vastagabb páncélzat okozta. Az előd T-60-ashoz képest a legvékonyabb helyen a páncélzat 7-ről csupán 10 mm-re nőtt, a harckocsi tornyának elején viszont a 20 mm-es lemezeket 60 mm-esre cserélték, ami könnyű harckocsin szokatlanul vastagnak számított.

A régi típusú harckocsikkal szemben ráadásul a T-70-es páncélzatát erősen megdöntötték, ezért szemből ellenállt a kiskaliberű német páncéltörő lőszerek találatának.

A típus mozgatását két GAZ-202-es hajtóművel oldották meg - erre azért volt szükség, mert a típus egy könnyen gyártható teherautó-motor volt, amely önmagában nem adott volna elegendő teljesítményt. Az iker-motorok névleges összteljesítménye 140 lóerő volt, ezzel a T-70 maximum 45 km/h-s sebességig gyorsulhatott.

A motorokat a test két oldalára építették be, egyik a jobb-, másik pedig a baloldali lánctalpat hajtotta.

A harckocsi futóműve a T-26-oshoz hasonlóan hátrafelé enyhén lejtett, de a közvetlen előd T-60-nal szemben oldalanként már nem négy, hanem öt futógörgőt építettek be.


Fejlesztések:

A T-70-es a szovjet könnyű harckocsik egyik utolsó képviselője volt és mint ilyen, hasznosította az elődeivel szerzett tapasztalatokat.

Ilyen volt a T-50-es, melyet több közbenső prototípust követően, a második világháború kezdetén fejlesztettek ki. Ez egy ötméteres, 14 tonnás páncélos volt 45 mm-es löveggel és háromfős toronnyal.

A T-50-es számos modern részegységgel rendelkezett: dízelmotoros volt, a korábbi függőleges helyett páncélzatát erősen megdöntötték, fejlett futóműve 60 km/h-s végsebességet tett lehetővé, minden példányt rádióval szereltek fel, stb..

E típus azonban nem felelt meg a szovjet igényeknek: gyártása messze túl komplikált volt (különösen a külön a T-50-eshez tervezett hajtómű), ezért mindössze 69 példány készült belőle.

Utódja a T-60-as lett, melynek tervezése már 1938-ban elkezdődött. A T-60-as a legfejlettebb második világháborús szovjet úszó harckocsi, a T-40 váltótípusa lett (ennek oka, hogy a kétéltű harckocsik túlságosan gyengék voltak, a leghatékonyabb típus, a T-40-es késői példányai viszont a többletpáncél miatt már nem voltak úszóképesek).

A T-60-as sok tekintetben hasonlított a T-70-esre (a tervezőjük is azonos volt), ám ahogy fentebb olvasható, rendkívül vékony páncélzatot kapott, fő fegyvere egy alig 20 mm-es gépágyú volt és nem volt kielégítő a terepjáró képessége sem.

A szükségből mégis nagy mennyiségben (6292 db-ban) gyártott T-60-as méltó utódja volt a jóval nehezebb T-70, ám ez a típus sem volt problémamentes. A gondok egy része a két hajtóműves kialakításban és az egyemberes toronyban keresendőek.

A két motor már a tervezési fázisban komoly gondokat okozott, ezért a T-70-es harckocsik sorozatgyártású példányai gyakorlatilag mind T-70M-ek voltak. Ennél a változatnál a két hajtóművet egybeépítették, a motor a páncélos jobb-, a torony pedig a baloldalra került.

Az egyemberes tornyot a T-70M fejlesztett változatával, a T-80-nal orvosolták: ez a páncélos ugyanis egy kétemberes tornyot kapott (ehhez több további részegységet át kellett alakítani). A jobboldali képen egy ilyen T-80-as látható.


Szolgálatban:

1939-ben a legnagyobb számban rendelkezésre álló szovjet harckocsi a T-26-os volt, de mivel ekkor a szovjetek még csak a németek által lerohant lengyeleket támadták, a könnyű harckocsik hiányosságai kevésbé voltak látványosak (hasonlóan a szovjet-japán határháborúkhoz).

Miután a nácik megtámadták a Szovjetuniót, a szovjet harckocsizók hatalmas veszteségeket szenvedtek, mivel páncélosaik elavultak voltak és a (tisztek körében végzett tisztogatások miatt) rosszul vezetett, tapasztalatlan egységeket küldtek a veterán német páncélosok ellen.

A veszteségek később (a T-34 megjelenését követően) is magasak voltak, de a T-70-es gyártásának beindítása után, 1942-től ezt már ellensúlyozta a szovjetek rendkívüli gyártókapacitása.

A T-70-est a gorkiji 37-es és a kirovi 38-as gyárban készítettek: csak ebből a típusból 8226 példány készült el. E jelentős mennyiség ellenére a T-70-es nem volt túl hasznos harckocsi, mivel már megjelenésekor is elavultnak számított: a harcok tapasztalatai azt mutatták, hogy a jövőben egyáltalán nem lesz szükség könnyű harckocsikra.

A hadsereg gerincét már a közepes harckocsik alkották (mivel a könnyű harckocsik képtelenek voltak a legtöbb ellenséges páncélos kilövésére), a felderítésben pedig mindinkább a jóval gyorsabb gumikerekes páncélautók vették át a helyüket.

Idővel a T-34-esekből már annyi készült, hogy fokozatosan felváltották a könnyű harckocsikat, a gyalogság-támogatásra pedig a T-70-en alapuló, de hatékonyabb SzU-76-osokat használták (ld. „Utóélet” bekezdés). Amikor a lend-lease egyezmény keretében elérhetővé váltak amerikai harckocsik és páncélautók, a T-70-es még inkább háttérbe szorult.

1943 végén a szovjetek átalakították harckocsizó egységeik összetételét: az összes könnyű harckocsi gyártását beszüntették és fokozatosan kivonták őket a szolgálatból (a T-70-es továbbfejlesztett változatából, a T-80-asból ezért alig 120 db készült).

A T-70-esek nagy számuk miatt túlélték a háborút és csak 1948-ban vonták ki őket véglegesen, ám a második világháború menetében már nem játszottak jelentős szerepet.


Utóélet:

A T-70-es volt a szovjet könnyű harckocsik egyik legutolsó típusa. Több szempontból is felülmúlta elődeit, emellett nagy számban állt rendelkezésre, de ekkorra a könnyű harckocsik szükségessége már megkérdőjeleződött. A típus legnagyobb érdeme így az volt, hogy a vázán létrehoztak egy rendkívül olcsó és egyszerűen gyártható páncélvadászt:


T-90 (önjáró légvédelmi üteg):

A T-70-es egy légvédelmi harcjármű alapját is képezte (ez látható a jobboldali fotón). A hatékony, 12,7 mm-es DShKT nehézgéppuskákból két darabot építettek be a kisméretű, nyitott toronyba. Később a SzU-76-os vázán is elkészítettek egy hasonló, de hatékonyabb (37 mm-es löveggel felszerel) légvédelmi löveget, a ZSzU-37-et.


Szamohodnaja Usztanovka 76 „SzU-76” (páncélvadász):

A T-70-es alvázát könnyű volt gyártani, ezért kialakítottak belőle egy páncélvadász változatot. A 10 tonnás, torony nélküli páncélosba a 76 mm-es ZiS-3-as löveg került. Ez az apró típus lett a világ legnagyobb számban gyártott páncélvadásza: több mint 14000 darabot gyártottak belőle (ennél nagyobb számban a második világháború alatt a Szovjetunióban csak a T-34-es készült).


Műszaki adatok:

Név: T-70

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 9,20 t

Hossz: 4,29 m

Szélesség: 2,32 m

Magasság: 2,04 m

Motor: 140 Le-s (két darab egybeépített GAZ-202)

Legénység: 2 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 45 mm-es löveg (Model 38, L/46, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (DT, párhuzamosított)

Páncélzat: 10-60 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 45 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 360 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.