Tank 70
„T-70”
Előzmények:
Oroszország még az első világháborúban is mint hatalmas területű és népességű, de elmaradott, fejletlen iparú ország vett részt, amely csapatait kézifegyverekkel sem tudta maradéktalanul ellátni. Ez egy új típusú háború volt, ahol a gépfegyverek, lövegek és az összehangolt hadműveletek bebizonyították, hogy többé nem lehet pusztán számbeli túlerőre építő tömeg-rohamokkal megnyerni a csatákat. Mindez a gazdaság összeomlásához és óriási veszteségekhez vezetett (csak a harcokban kb. 1,7 millió orosz katona vesztette életét) és végül 1917-ben forradalom döntötte meg a cár uralmát, az ország pedig megalázó különbékével kilépett az első világháborúból.
Az Orosz Birodalom köztársasággá alakult, de szinte azonnal véres polgárháborúba süllyedt, amelyből a kommunisták kerültek ki győztesen, akiknek eltökélt célja volt az ország nehéziparának fejlesztése, tekintet nélkül az áldozatokra. Az erőszakos iparosítás és fegyverkezés részeként többek között meghonosították az első világháborúban bevált harckocsikat is.
A korai szovjet páncélosok külföldi gyártmányok másolatai voltak: a T-18-as (MSz-1-es) prototípus a francia FT-17-esen, míg a T-27-es kisharckocsi az angol Carden Loyd típusán alapult.
Az 1930-as években új generációs szovjet páncélosok készültek: a többtornyos közepes és nehéz harckocsik (pl.: T-28, T-35) már saját fejlesztések voltak, a hatékonyabb könnyű típusok viszont továbbra is külföldi harcjárműveket másoltak.
Ekkor háromféle szovjet könnyű-harckocsit építettek: a T-26-ost (angol Vickers 6-Ton-t) hatalmas mennyiségben gyártották, így ez a típus lett a legfontosabb szovjet harckocsi. A BT-sorozat (az amerikai J. Walter Christie típusának másolata) egy gyors-harckocsit takart, míg az apró szovjet T-37A különlegessége úszóképessége volt.
E típusok mind ugyanazokkal a problémákkal kűzdöttek: páncélzatuk túlságosan vékony, kiskaliberű lövegük pedig minimális páncélátütéssel rendelkezett (a T-37A nem rendelkezett löveggel, csupán egyetlen géppuskával). 1940-re nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi könnyű harckocsik alkalmatlanok a páncélosok elleni küzdelemre. A kétéltű harckocsi tervét a döntéshozók még mindig támogatták, így továbbra is készítettek ilyen típusokat (ld.: T-38, T-40), a T-26-osból kifejlesztették a rendkívül előremutató T-50-est, a BT-sorozat helyét pedig a T-34-es közepes harckocsi vette át.
A T-34-es gyártása azonban csak lassan indult be (előállításához új gyártósorokat kellett építeni), a rendkívül bonyolult T-50-es gyártására pedig a fejletlen szovjet ipar nem volt felkészülve, ezért rendkívül rövid tervezést követően gyártásba került a T-60-as, egy, a korábbi kétéltű harckocsikon alapuló, de már nem úszóképes könnyű harckocsi. A T-60-as egyszerű volt és olcsó, azonban minimális páncélvastagságával (max. 20 mm) és egyetlen 20 mm-es gépágyújával nem volt ellenfele a német páncélosoknak. Ezzel a döntéshozók is tisztában voltak, ezért a kirovi 38. gyárban Nyikolaj Asztrov (a T-40-es, T-50-es és T-60-as harckocsik tervezője) egy újabb átmeneti könnyű harckocsit tervezett: ez lett a T-70-es.
Konstrukció:
A T-70-es a T-60-ashoz hasonló könnyű harckocsi volt, amelyet a német támadást követően, a lehető legrövidebb idő alatt terveztek meg, ugyanakkor a T-70-esen igyekeztek kiküszöbölni a korábbi modellek hibáit. A páncélos teste továbbra is a T-40-esen alapuló T-60-asra épült, de megnyújtották (az új harckocsi 4,29 méter hosszú és 2,04 méter magas volt), ezáltal továbbra is relatív könnyebben elrejthették és nehezebb volt eltalálni.
A T-40/T-60 vonallal szemben a legfontosabb újdonságot az új torony jelentette, benne egy 45 mm-es (M1938-as) páncéltörő löveggel (a második világháború kezdetén ez volt a legnagyobb számban rendelkezésre álló szovjet vontatott páncéltörő löveg: ezt használta mások mellett a fejlettebb T-50-es is). Ez a korai BT-harckocsikban és a késői T-26-osokban is használt, szintén 45 mm-es M1932-es lövegnél jobb páncélátütő képességgel rendelkezett és a német Panzerkampfwagen I-es, II-es és III-as mellett kis távolságból a Panzer IV-esek első típusainak páncélzatát is átütötte.
A löveg kiegészítésére egy párhuzamosított 7,62 mm-es DP (Gyegtyarjov) golyószórót is rendszeresítettek, ami szintén elterjedt harckocsi-fedélzeti fegyver volt. A kisméretű, egyemberes tornyot kezdetben a páncélos középvonalába építették be.
A páncélos a korábbi könnyű harckocsiknál lényegesen nehezebb, 9,2 tonnás volt: a súlytöbbletet az elődöknél lényegesebben jóval vastagabb páncélzat okozta. A közvetlen előd T-60-ashoz képest a legvékonyabb helyen a páncélzat 7 mm-ről csupán 10 mm-re nőtt, a típus oldalain 15 mm-es lemezeke alkalmaztak, a torony lövegpajzs viszont 50 mm-es volt (a torony páncélzata minden oldalon 35 mm vastag volt). A régi típusú harckocsikkal szemben ráadásul a T-70-es páncélzatát erősen megdöntötték, ezért szemből ellenállt a kiskaliberű német páncéltörő lőszerek találatának.
A típus mozgatását a T-60-as GAZ-202-es teherautó-motorjával oldották meg, de egy helyett két hajtóművet használtak (az egyik erőforrás a bal-, a másik a jobboldali görgőket forgattak). Ezzel a módszerrel új hajtómű kialakítása nélkül tudták 70-ről 140 lóerőre növelni az erőforrás névleges teljesítményét, ami 45 km/h-s végsebességet eredményezett és a jelentős, 60%-os tömeg-növekedés ellenére a T-70-es agilisabb volt az azonos motort használó T-60-asnál (a hajtóművek a torony két oldalán kaptak helyet).
A harckocsi futóműve a T-26-oshoz hasonlóan hátrafelé enyhén lejtett, de a meghosszabbított test miatt - közvetlen előd T-60-assal szemben - oldalanként már nem négy, hanem öt futógörgőt építettek be. A T-70-est már meg sem kísérleték úszóképessé alakítani.
Fejlesztések:
A T-70-es a szovjet könnyű harckocsik egyik utolsó képviselője volt és mint ilyen, hasznosította az elődein szerzett tapasztalatokat.
Ilyen volt a T-50-es, amelyet több közbenső prototípust követően, a második világháború kezdetén fejlesztettek ki. Ez egy ötméteres, 14 tonnás páncélos volt 45 mm-es löveggel és háromfős toronnyal. A T-50-es számos modern részegységgel rendelkezett: tömegéhez képest rendkívül erős, 300 lóerős dízelmotorral, a korábbi függőleges helyett páncélzatát erősen megdöntötték, fejlesztett futóműve 60 km/h-s végsebességet tett lehetővé, minden példányt rádióval szereltek fel.
E típus azonban nem felelt meg a szovjet igényeknek: előállítása a kommunista gyárak számára túlságosan komplikált volt (a kifejezetten a T-50-eshez tervezett erőforrás hibáit soha nem tudták maradéktalanul kijavítani), ezért mindössze 69 példány készült belőle. A T-50-es utódja a T-60-as lett, melynek tervezése már 1938-ban elkezdődött. A T-60-as a legfejlettebb második világháborús szovjet úszó harckocsi, a T-40 váltótípusává vált, miután a szovjetek rájöttek, hogy az úszóképesség fenntartása nem tesz lehetővé kellően erős löveg beépítését vagy vastag páncélzatot, ezért már a T-40-es utolsó sorozata sem volt kétéltű.
A T-60-as sok tekintetben hasonlított a T-70-esre (a tervezőjük is azonos volt), ám ahogy fentebb olvasható, rendkívül vékony páncélzatot kapott, fő fegyvere pedig egy mindössze 20 mm-es gépágyú volt és csupán 70 lóerős motorja miatt nem volt kielégítő a terepjáró képessége sem.
A krízishelyzetben a szovjetek ennek ellenére nagy mennyiségben (6292 példányban) gyártották a T-60-ast, amelyet a T-70-es váltott: utóbbi minden téren előrelépést jelentett, de ez a páncélos sem volt hibamentes.
Az elsődleges problémát a kétmotoros erőforrás és az egyfős torony jelentette. A két motor már a tervezési fázisban komoly gondokat okozott, ezért a T-70-es harckocsik sorozatgyártású példányai gyakorlatilag mind fejlesztett T-70M-ek voltak. Ennél a változatnál a két hajtóművet eleve egybeépítették, az erőforrás a páncélos jobb-, a torony pedig a bal oldalára került.
Az egyemberes tornyot a T-70M fejlesztett változatával, a T-80-nal orvosolták: ez a páncélos már két főt befogadó tornyot kapott (ehhez több további részegységet is át kellett alakítani). A jobboldali képen egy ilyen T-80-as látható.
Szolgálatban:
1939-ben a legnagyobb számban rendelkezésre álló szovjet harckocsi a T-26-os volt, amely ekkor még relatív jól szerepelt, de ennek oka egyszerűn az volt, hogy amikor a kommunisták lerohanták Lengyelországot, a lengyel csapatok nagy részét már lekötötték a korábban támadó németek, ezért a könnyű harckocsik hiányossága kevésbé volt feltűnő (a T-26-osok relatív sikeresen szerepeltek a spanyol polgárháborúban és a szovjet-japán határháborúkban, részben azért, mert az ellenség csupán kis számú gyenge harckocsival rendelkezett).
Miután a németek 1941-ben megtámadták a Szovjetuniót, a szovjet harckocsizók hatalmas veszteségeket szenvedtek, mivel páncélosaik elavultak voltak, a karbantartás hiánya miatt számos harckocsi meghibásodott és a (tisztek körében végzett tisztogatások miatt) rosszul vezetett, tapasztalatlan egységeket küldtek a veterán német páncélosok ellen. A veszteségek később (a T-34 megjelenését követően) is magasak voltak, de a T-70-es gyártásának beindítása után, 1942-től ezt már ellensúlyozta a szovjetek rendkívüli gyártókapacitása.
A T-70-est a gorkiji 37-es és a kirovi 38-as gyárban készítettek: csak ebből a típusból 8226 példány készült el. A jelentős példányszám nagy része rövid idő alatt megsemmisült, mert a szovjetek rendeszeresen nagyszámú harckocsival intéztek frontális támadásokat, amelyekben veszteségeik gyakran a németek többszörösét tették ki. Az óriási ember- és jármű-áldozattal járó támadások azonban nem voltak hiábavalók: a szovjet hátország gyakorlatilag kimeríthetetlen mennyiségben ontotta az utánpótlást, míg a németeket minden egyes páncélos és harckocsizó-személyzet elvesztése érzékenyen érintette, amit tovább fokozott, hogy a kilőtt elavult szovjet harckocsik helyét lényegesen jobb képességű T-34-esek és JSz-sorozatú nehéz harckocsik vették át.
A T-70-esek harctéri szereplése általában dicstelen pusztulást jelentett, mivel a típus (bár erre a feladatra hozták létre), közepes harckocsik kiváltására nem volt alkalmas. A szovjetek nagy számban használtak könnyű harckocsikat a gyalogság támogatására is, de a T-70-es 45 mm-es lövege erre a feladatra sem volt kifejezetten alkalmas, ezért a típus szerepe folyamatosan csökkent (amit tovább gyorsítottak az angol és amerikai Lend-Leade program részeként érkező fejlettebb külföldi harckocsik).
Néhány esetben T-70-essel kis távolságról sikerült Panther harckocsikat oldalról vagy hátulról kilőni (wolfram-magvas páncéltörő lőszerrel), de ez a speciális lőszer nem állt rendelkezésre elegendő számban ahhoz, hogy a kommunisták erre támaszkodhassanak. A háború második felében a felderítést a könnyű harckocsik szerepét gyorsabb gumikerekes páncélautók, a gyalogság támogatásában pedig nagyobb kaliberű löveggel relszerelt páncélvadászok vették át, ezért amikor 1943-ban a T-34-esek már kellő számban készültek, a T-70-es gyártását beszüntették.
1943 végén a szovjetek átalakították páncélos egységeik összetételét: az összes könnyű harckocsi gyártását beszüntették és fokozatosan kivonták őket a szolgálatból (a T-70-es továbbfejlesztett változatából, a T-80-asból már csupán 120 db készült). A T-70-esek magas gyártási számuk miatt túlélték a második világháborút és csak 1948-ban vonták ki őket véglegesen, de a második világháború menetében már nem játszottak jelentős szerepet. A németek a harcok során számos T-70-est zsákmányoltak, amelyeket aztán (krónikus harckocsi-hiányuk miatt) maguk is használtak.
Utóélet:
A T-70-es volt a szovjet könnyű harckocsik egyik legutolsó típusa. Több szempontból is felülmúlta elődeit, emellett nagy számban állt rendelkezésre, de ekkorra a könnyű harckocsik szükségessége már megkérdőjeleződött. A típus legnagyobb érdeme így egyszerű gyárthatósága mellett az volt, hogy a vázán létrehoztak egy rendkívül olcsó és egyszerűen gyártható páncélvadászt:
Szamohodnaja Usztanovka 76 „SzU-76” (páncélvadász):
A T-70-est gyorsan és olcsón lehetett gyártani, ezért kialakítottak belőle egy páncélvadász változatot. A 10 tonnás, torony nélküli páncélosba a 76 mm-es ZiSz-3-as löveg került. Ez az apró típus lett a világ legnagyobb számban gyártott páncélvadásza: több mint 14000 darabot gyártottak belőle (ennél nagyobb számban a második világháború alatt a Szovjetunióban csak a T-34-es készült).
T-90 (önjáró légvédelmi üteg):
A T-70-es egy légvédelmi harcjármű alapját is képezte (ez látható a jobboldali fotón). A hatékony, 12,7 mm-es DSKT nehézgéppuskákból két darabot építettek be a kisméretű, nyitott toronyba. Később a SzU-76-os vázán is elkészítettek egy hasonló, de hatékonyabb (37 mm-es löveggel felszerel) légvédelmi löveget, a ZSzU-37-et.
Műszaki adatok:
Név: T-70
Típus: könnyű harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 9,20 t
Hossz: 4,29 m
Szélesség: 2,32 m
Magasság: 2,04 m
Motor: 140 Le-s (két darab egybeépített GAZ-202)
Legénység: 2 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 45 mm-es löveg (Model 38, L/46, a toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (DT, párhuzamosított)
Páncélzat: 10-60 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 45 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 360 km