Tank 64

„T-64”


Előzmények:

A Szovjetunió teljes fennállása alatt komoly energiát fordított páncélos erejének fenntartására és növelésére. Az ország - részben rendkívüli mérete miatt - mindig is számos harckocsit tartott rendszerben és több esetben párhuzamosan használt azonos kategóriájú típusokat.

Az 1930-as években például a legelterjedtebb szovjet harckocsi a T-26-os volt, ám ez a könnyű, kisméretű típus csak korlátozottan volt alkalmas az ellenséges páncélosok elleni harcra, ezért ezt a feladatot nagyobb páncélosok, többek között a T-28-as közepes harckocsi és a T-35-ös nehéz harckocsi végezték.

A második világháború második felétől a korábbi, elavult harckocsikat a jelentős számban gyártott T-34-essel próbálták kiváltani, de a lényegesen fejlettebb német típusok ellensúlyozására továbbra is szükség volt erősebb harckocsikra (pl.: KV-1, KV-2).

A T-34-esnek több feljavított változata jelent meg, köztük az eredeti páncélost jóval felülmúló T-34-85-ös, ennek ellenére már a második világháborút követően megkezdődött a leváltására szánt páncélos tervezése.

Ez vezetett a világ legnagyobb számban gyártott páncélosához, a T-54/55-ös sorozathoz, de hiába építettek e típusból számos változatott, a T-54-es széria tűzereje már az 1950-es évek végén sem mindig bizonyult elegendőnek (elsősorban a korábbiaknál lényegesen vastagabb páncélzatú angol A41 „Centurion”, illetve amerikai M48 „Patton” harckocsik ellen).

Ezt a problémát egy új, 100 helyett 115 mm-es löveggel kívánták kiküszöbölni, csakhogy a T-54-es kisméretű tornyába ez a fegyver nem fért be, ráadásul a páncélosra korlátozott méretei miatt nagyobb tornyot sem szerelhettek.

Ez vezetett a T-62-es kifejlesztéséhez: egy kiszélesített, nagyobb méretű T-54-eshez, amely több előremutató megoldással rendelkezett, de magasabb ára miatt nem tudta kiszorítani a T-54-est.

Később, az 1960-as évek végén döntés született egy erőteljes, de relatív egyszerű, ezért olcsóbb fő csataharckocsi gyártásáról, amely kiválthatja a T-54-est: ez lett a T-72-es.

Emellett már az 1950-es évek elején megkezdték a T-62-es helyettesítésére szánt típus tervezését is. Először az Objekt 430-as prototípusokat hozták létre, majd a fejlettebb, 115 mm-es löveggel és automata töltővel felszerelt Objekt 432-est, végül az Objekt 434-est, amely a sorozatgyártású T-64-es alapja lett.


Konstrukció:

A T-64-es külsőre sokban hasonlított az új szovjet fő csataharckocsihoz, a T-72-eshez, de annál (és minden korábbi szovjet páncélosnál) lényegesen fejlettebb volt.

A típus legfontosabb újdonságát a 125 mm-es (D-81T típusú), simacsövű löveg jelentette, amely lényegesen nagyobb teljesítményű volt, mint a korábbi 100 mm-es (ez a fegyver gyakorlatilag a T-62-es - 115 mm-es - U-5TS lövegének felnagyított változata volt).

A főfegyvert ráadásul egy elektromechanikus töltő-rendszerrel látták el, ezáltal a T-64-es legénységét három főre redukálhatták (a T-62-es már rendelkezett egy automata hüvelykivető-rendszerrel, de a töltés még automatikus volt).

Az automata töltő miatt egyúttal a harckocsi minden dimenziója csökkenthették, ezáltal ez a típus vált minden idők egyik legalacsonyabb fő csataharckocsijává: teljes magassága csupán 2,17 m volt (összehasonlításul a szintén alacsony T-54-es 2,4 méter, míg a korábbi angol páncélosoknál szintén alacsonyabb Chieftain 2,9 méter magas volt).

A löveg mellé egy párhuzamosított 7,62 mm-es géppuskát telepítettek, míg a harckocsi tornyára egy 12,7 mm-es (légvédelmi célú) nehézgéppuska került.

A T-64-es páncélzata is újdonságot jelentett, mivel a korábbi, tisztán acélból készült (homogén) páncélzatot szendvics szerkezet váltotta fel (ez a prototípuson még acél lapok közé szerelt alumíniumot jelentett, a sorozatgyártású példányokon azonban már üvegszál erősítésű műanyagot használtak).

A többrétegű páncélzat legfőbb előnye az volt, hogy azonos vastagság mellett lényegesen jobb védelmet nyújtott: az erősen megdöntött, szendvics-szerkezet effektív páncél vastagsága kumulatív lőszer ellen meghaladta az 500 mm-t. A harckocsi emellett egy keskeny kötényzettel is rendelkezett, amely a futóművet óvta az oldalról érkező találatoktól.

A T-64-esnél szakítottak a BT sorozatnál bevezetett, majd a T-34-esnél, T-55-ösnél és T-62-esnél is megtartott nagyméretű, visszafutó görgők nélküli futóművel (hasonlóan a T-72-eshez). A T-64-es oldalanként hat kisebb méretű görgőt kapott, négy-négy visszafutó görgővel.

A szendvics-szerkezetű páncélzata miatt mindössze 38 tonnás páncélost egy 5DTF jelzésű dízelmotorral hajtották meg: ez az öthengeres erőforrás 700 lóerős teljesítményre volt képes. Ez az erős motor az alacsony össztömeggel párosulva rendkívül mobillá tette a T-64-est, amelynek későbbi változatai (1000 lóerős motorjuknak köszönhetően) épített úton akár 60 km/h-ra is felgyorsulhattak.

E fő csataharckocsi lövegét már felszerelték stabilizátorral, nappal és éjjel egyaránt használható periszkóppal, valamint nukleáris, biológiai és vegyi védelemmel (a T-64-es nem volt úszóképes, viszont a folyókon való átkeléshez szükséges légcsővel ellátták).


Fejlesztések:

A T-64-est a Szovjetunió elit páncélosának szánták, ennek megfelelően a legjobban képzett egységek használták és magát a harckocsit folyamatosan fejlesztették, hogy harcértéke soha ne csökkenjen.

Mindössze három évvel a gyártás megkezdése után a páncélost távmérővel, éjjellátóval és fejlettebb kommunikációs rendszerekkel szerelték fel (ellenben a sérülékeny, futóművet védő páncéllapokat gyakran eltávolították), igaz, nem minden tervezett variáns került sorozatgyártásba (pl.: nem rendszeresítették a gázturbinás T-64T-t).

A T-64A (ez látható balra) és parancsnoki változata, a T-64AK után a T-64B előállítását kezdték meg (korábban enyhén átépített T-64R-ek is készültek).

A T-64B fő újdonságát átalakított lövege jelentette, amely képes volt a 9K112 „Kobra” irányított páncéltörő lőszer tüzelésére (ennek amerikai megfelelője volt az M60A2-es). A késői példányokat már vastagabb homlokpáncéllal szerelték, míg a korábbi T-64-esekre kiegészítő páncéllap került.

A ”B” modellből többféle alváltozat készült: a T-64BM-be és T-64B1M-be egy-egy 1000 lóerős (6DT) motort építettek, a T-64BV (Kontakt-1-es) robbanó reaktív páncélzattal rendelkezett (ld. jobbra), míg a T-64BM2 az újabb, 9K119 páncéltörő rakétát, Kontakt-5-ös robbanó reaktív páncélzatot és egy 850 lóerős hajtóművet kapott.

Emellett a ”B” sorozat is rendelkezett parancsnoki változattal T-64BK, illetve T-64B1K néven (a T-64B-ből tűzvezető rendszer nélküli példányok is épültek, T-64B1 jelzéssel).

A már elkészült példányokat is modernizálták: a T-64R-ek felszerelését T-64A szintre hozták fel, az ”A” sorozatból elkészült az erősebb hajtóművel rendelkező T-64AM és T-64AMK, illetve a ”B” sorozatból is további nyolc alváltozat készült (emellett külön nem jelölt fejlesztések is történtek).


Szolgálatban:

A T-64-essel a Szovjetunió tovább folytatta azt a trendet, hogy párhuzamosan két fő csataharckocsit tartott rendszerben: egy ütőképes, de relatív egyszerű és olcsó páncélost, valamint egy minden téren élvonalbeli típust.

Rendkívül fejlett összetevői miatt (elődjével, a T-62-essel ellentétben) a T-64-est a Szovjetunió széthullásáig nem értékesítették a szatellit-országoknak. Maga a harckocsi az 1960-as évek közepén lépett szolgálatba, de a nyugati államok csak néhány évvel később szereztek róla tudomást és kezdetben gyakran összetévesztették a külsőre hasonló T-72-essel.

Egyes források szerint kisszámú T-64-est tesztelés céljából bevetettek Afganisztán szovjetek általi megszállása alatt, de itt a nehéz, hegyi terep miatt a harckocsik helyett főként könnyű páncélozott harcjárműveket és helikoptereket használtak (emellett az afgán mudzsahedek nem rendelkeztek számottevő páncélos alakulattal).

A T-64-esek később sem vettek részt nagyszabású ütközetekben, ennek ellenére komoly fenyegetést jelentettek a NATO páncélos erőire, mivel újfajta páncélzatukat a nyugati világban általánosan elterjedt 105 mm-es harckocsi-lövegek nagy távolságról nem tudták átütni.

Erejük miatt a Szovjetunió 1991-es megszűnését követőn Oroszország tovább használta a típust és minimális számban több helyi konfliktusban is bevetette, ennek ellenére a T-64-eseket nagyobb volumenben mindössze egyetlen alkalommal használtak: Oroszország ukrajnai megszállása alatt (2014-től).

Ukrajna keleti részén több száz (ukrán) T-64-es harcolt, de ezek a példányok nagy számban estek áldozatul különböző orosz páncéltörő fegyvereknek (e harckocsit Oroszország mára kivonta a szolgálatból, ezért az egyetlen nagyobb üzemeltető Ukrajna, kisebb számban több ország is rendszeresítette).

A T-64-es nagy harcértékű típus volt, ugyanakkor - éppen bonyolultsága okán - üzemeltetése során a hadseregek több problémával szembesültek. A típus a megszokott négy helyett három fős legénységát jobban megterhelte, hogy a többi harckocsival azonos feladatokat (p.: a lőszer és az üzemanyag feltöltése) eggyel kevesebb ember között kellett elosztani.

A fejlett automata töltőrendszerből kezdetben hiányoztak a biztonsági elemek, ez pedig több alkalommal vezetett súlyos sérüléshez, illetve halálhoz. Bár a hidraulikus töltőrendszer megbízhatónak számított, amennyiben elromlott, a szűk toronyban csak nagy nehézségek árán lehetett kézzel újratölteni a löveget (ezt tovább nehezítette a függőleges lőszer-tárolás; emiatt manuális töltés esetén a tűzgyorsaság kb. egy lövés/percre csökkent). Szintén gondot jelentett a kisméretű hajtómű, amely hajlamos volt a meghibásodásra.

Emellett a korai változat mindössze 28 lőszerrel rendelkezett és ezt a későbbiekben sem sikerült jelentősen megnövelni - hiányosságai miatt a T-64-esből kiindulva alkották meg a T-80-as fő csataharckocsit.


Utóélet:

Hibái ellenére a T-64-es korának legfejlettebb szovjet fő csataharckocsija volt, amelyben több újdonságot jelentő részegységgel rendelkezett (pl.: az automata töltővel, a kompozit páncélzattal és egy kompakt dízelmotor), összetettsége miatt azonban sohasem terjedt el széles körben:


T-64U (fő csataharckocsi):

Mivel Ukrajna a mai napig rendszerben tartja T-64-eseit, több modernizációs csomagot dolgozott ki a típushoz. A T-64U (BM „Bulat”) változat 9K120 „Refleksz” irányított páncéltörő rakétával rendelkezik, új tűzvezető rendszerrel, modern robbanó reaktív páncéltattal, valamint egy 1000 lóerős hajtóművel.


Egyéb ukrán változatok:

A BMPV-64-es és a BTRV-64-es egy-egy, a T-64-esen alapuló páncélozott csapatszállítót jelölnek (akárcsak az UMR-64-es program), míg a BREM-64-es a tolólappal és csörlővel ellátott műszaki mentő variáns megnevezése (a szintén a T-64-es vázárí épített BAT-2-es egy nagyméretű lánctalpas bulldózer).


Műszaki adatok:

Név: T-64

Típus: fő csataharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 38,00 t

Hossz: 9,23 m

Szélesség: 3,42 m

Magasság: 2,17 m

Motor: 700 Le-s (5DFT, 5 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 125 mm-es löveg (D-81T, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (PKMT, párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (NSVT, a test tetején; légvédelmi)

Páncélzat: 16-599 mm (effektív vastagság)

Teljesítmények:

Végsebesség: 45-60 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 500 km (kiegészítő üzemanyag-tartályokkal 700 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.