Tank 50

„T-50”


Előzmények:

Ahogy az többek között az Elfnet.hu T-26-osról írt cikkében is olvasható, a Szovjetunió 1922-es megalapítása óta használt harckocsikat: kezdetben francia FT-17-eseket, majd az ebből kifejlesztett, már szovjet eredetű T-18-ast. Az 1920-as évek végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a T-18-as korlátozott képességei miatt élvonalbeli szolgálatra gyakorlatilag alkalmatlan, ezért megkezdődött egy váltótípus kifejlesztése: kezdetben a T-18-ashoz hasonlóan francia eredetű T-19-esen dolgoztak, de e típus sem jelentett érdemi előrelépést, ezért végül az angol Vickers 6-Ton könnyű harckocsira alapozott T-26-os vált a szovjet Vörös Hadsereg alapvető páncélosává.

A T-26-ost a kommunisták igyekeztek fejleszteni: a kezdeti két géppuskás tornyot egyetlen, de már egy 45 mm-es páncéltörő löveget is hordozó toronyra cserélték, módosították a motort és növelték a páncélzatot, de érdemben nem sikerült növelni a típus harcértékét. Az 1930-as években a Szovjetunióban széleskörű fejlesztés kezdődött, amelynek részeként a T-26-os mellett létrehoztak közepes harckocsit (T-28) és nehéz harckocsit (T-35), ráadásul a könnyű harckocsik újszerű bevetési módjainak kifejlesztésére is kísérletet tettek a rendkívül nagy sebességű BT-sorozat, a légi szállítható A-40-es (T-27-es) és a kétéltű A-37-es harckocsik révén.

Az 1930-as évek végén a harckocsik robbanásszerű fejlődése kezdődött meg. A szovjetek - felismerve és követve a nemzetközi trendet - létrehozták a páncélosok új generációját, ráadásul igen előremutató elvet követtek. Folytatták a kísérleteket a végül zsákutcának bizonyuló lassú, statikus erődítmények rombolására szánt típusokkal, emellett azonban kifejlesztették a T-35-ösnél lényegesen gyorsabb KV-1-es nehéz harckocsit. A BT-sorozatú gyorsharckocsik méretét és erejét növelve megalkották a T-28-as utódját, a legendás T-34-es harckocsit. A T-37-es úszó harckocsit továbbfejlesztették a T-38-assá, majd a megerősített T-40-essé.

E modernizáció részeként a T-26-os harckocsit és a BT-7-est is ki kívánták váltani egy új típussal, ezért 1939-ben a leningrádi (185.) Kirov gyárban megkezdték a tervezést (SzP jelzéssel). A fejlesztéshez a T-46-os kísérleti harckocsit vették alapul, amely gyakorlatilag a T-26-os könnyű harckocsi házasítása volt a BT futóművével, de nem került sorozatgyártásba és a sztálini tisztogatások alatt a gyár tervezőcsapatát is elhurcolták, ezért 1940. májusában a tervezést a (174.) Vorosilov gyár vette át (a fejlesztést a szabadon engedett Trojanov vezette, akik korábban is dolgozott a programban).

1940 végén tesztelték a Objekt 126-os és Objekt 127-es prototípusokat, majd további fejlesztést és átalakításokat, valamint az Objekt 211-es prototípust követően a nagyobb tömegű Objekt 126-os alapján elkészült a T-50-es könnyű harckocsi.


Konstrukció:

A T-50-es modernizált részegségei miatt hasonlóvá vált a vele párhuzamosan (a BT gyorsharckocsikból) fejlesztett T-34-es közepes harckocsihoz, de annál kisebb méretekkel rendelkezett (a T-50-es továbbra is könnyű harckocsinak számított).

E típus tornyának előnyös megoldása volt a tágas, háromszemélyes kialakítása parancsnoki kupolával: ez tehermentesítette a parancsnokot, ami érdemben növelte a harcjármű hatékonyságát (számos más szovjet típus mellett a korai T-34-es harckocsik is kétszemélyes tornyot kaptak, emiatt a parancsnok idejét és figyelmét a löveg kezelése kötötte le).

A T-50-es az előd T-26-oshoz hasonlóan 45 mm-es páncéltörő löveget hordozott, de az M1934-es fejlesztett változatát, az M1938-ast (utóbbi elektromos elsütő-szerkezettel és függőleges stabilizátorral rendelkezett, ami jelentősen növelte a mozgás közben leadott lövések pontosságát). Szintén a T-26-osból átvett megoldás volt a löveggel párhuzamosított DT géppuska, ugyanakkor a gyakran elhagyott második légvédelmi géppuskát a T-50-esen már egyáltalán nem alkalmazták.

A T-50-es harckocsi új fejlesztésű futóműve és hajtáslánca a korábbiaknál nagyobb, 14 tonnás össztömeget eredményezett, ami egyben a korábbiaknál vastagabb páncélzat felszerelését tette lehetővé.

A T-50-es páncélteste a T-34-eshez hasonlóan letisztult volt: egyszerű, döntött páncéllapok határolták: a homlokpáncél 37 mm-es volt, a legvékonyabb lemezek (a harckocsi alsó és tető-páncélzata, valamint a szintén vízszintes motor feletti páncélzat) 12 mm-es volt - összehasonlításként a T-26-os frontpáncélzata 15 mm-es volt, a többi részen pedig csupán 6-12 mm-es. A védelmi képességet tovább növelte, hogy a T-50-es erősen döntött páncélzatáról a hagyományos páncéltörő lőszer könnyen gellert kapva lepattanhatott és a döntés miatt a 37 mm-es páncélzatra vízszintesen érkező lövedékeknek több mint 60 mm-nyi páncélon kellett áthaladnia (döntött páncélzat esetén az effektív páncélvastagság a ténylegesnél nagyobb).

A T-50-es motorját kifejezetten ehhez a típushoz tervezték: a V-4-es 300 lóerős teljesítményre volt képes, ami igen jelentős előrelépést jelentett a korábbi 90 lóerős egységgel összehasonlítva, ráadásul a dízel üzemanyag találat esetén hajlamosabb volt az égésre, szemben a könnyen detonáló benzinhez. A harckocsi torziós rugós felfüggesztése is új volt: az oldalanként hat kisméretű futógörgős kialakítás nemcsak hatékonyan osztotta el a megnövekedett tömeget, de egyben jelentős, 60 km/h-s sebességet tett lehetővé.

Ezek mellett a T-50-es (a korabeli szovjet harckocsik között egyedülálló módon) összes példányát felszerelték rádió adó-vevővel, ami hatalmas mértékben növelte a járművek közötti együttműködés hatékonyságát (a szovjet harckocsikon a parancsnoki modelleket leszámítva egyáltalán nem volt rádió).


Fejlesztések:

A T-50-es a T-26-os leváltására született, de elődjéhez csak néhány ponton kapcsolódott. A T-26-os rendkívül nagy sorozatban készült és több modernizált változatot is készítettek belőle, azonban maga a konstrukció korlátozta az érdemi fejlesztését.

A T-26-os futóműve és váza az 1930-as évek elején megfelelőnek számított, azonban a már az alapváltozatban is túlterhelt (az előd 7,3 tonnás brit harckocsival szemben 8,2-10,25 tonnás) szovjet harckocsi tömegét nem lehetett jelentősen növelni, ezért sem erősebb löveget, sem vastagabb páncélzatot nem alkalmazhattak.

A T-46-os kísérleti harckocsinál megpróbálták a BT-gyorsharckocsik amerikai eredetű Christie-típusú futóművét házasítani a T-26-ossal, de ezeket a próbákat a prototípusok magas ára és komplexitásuk miatt leállították. A helyettesítésére szánt T-50-esből mindössze két változatot készítettek: a T-50-es szériát és egy felülpáncélozott modellt.

1941-ben, a német támadás előtt a Szovjetunó (többek között a finnekkel vívott háború tapasztalatait figyelembe véve) legtöbb elavult harckocsiját (köztük a T-26-ost és a T-28-ast) megerősítette: ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a páncélosokra kiegészítő páncéllapokat szegecseltek.

Ezekhez hasonló módon néhány T-50-es harckocsit is elláttak ilyen többlet-védelemmel: ezeket könnyű felismerni a szegecsek fejéről (a rátét-páncélzat a legveszélyeztetettebb területeket, a homlokpáncélt és a torony oldalait védte). A felülpáncélozott T-50-esek páncélzatának maximális vastagsága 37 mm-ről 57 mm-re nőtt. A típusból hányattatott sorsa miatt további fejlesztett változatok nem épültek.


Szolgálatban:

A T-26-ost váltó T-50-es megjelenésekor a legfejlettebb szovjet harckocsinak számított: rendkívül modern megoldásokkal rendelkezett (köztük háromszemélyes toronnyal, nagy teljesítményű dízelmotorral és döntött páncélzattal), ennek azonban ára volt: a kisméretű járműbe számos komplex részegységet zsúfoltak be.

A T-50-es papíron kiemelkedően jó harckocsi volt, azonban a V-4-es dízelmotor túlságosan összetett és műszaki hibákra hajlamosnak bizonyult. Amikor 1940-ben elkészültek a prototípusok, a T-50-es egy közel azonos képességű, de olcsóbb T-34-esnek tűnt, azonban a különböző problémák miatt a harckocsi rendszeresítése késett és még 1941-ben, a németek támadásának megindításakor sem indult be a nagy volumenű gyártás.

A T-50-es valóban fejlettebb volt, mint a T-60-as könnyű harckocsi és a T-34-es közepes harckocsi, azonban kiderült, hogy fejlett részegységei miatt ára meghaladja a T-34-es előállításának árát is, miközben lövege kisebb kaliberű, páncélzata pedig vékonyabb.

A T-50-es végül készen állt a sorozatgyártásra, de ekkor a német előrenyomulás miatt a szovjet ipar vészforgatókönyvet valósított meg: többek között a harckocsi-gyárakat is biztonságos, Urálon túli területekre költöztették és az előállítást áramvonalasították: csak a legjobbnak, legegyszerűbben gyárthatóbbnak ítélt típusok építését folytatták.

A T-50-es hiába volt fejlettebb, mint a T-70-es és a szovjet úszó harckocsik utódjának szánt T-60-as, a motorral kapcsolatos és más műszaki hibákat soha nem sikerült maradéktalanul kiküszöbölni. Ezen problémák miatt a T-50-es helyett a T-34-es vált az alapvető szovjet harckocsi-típussá és bár 1941 szeptemberében végül az Omszkba telepített üzemben elindult a sorozatgyártás, ezt kevesebb mint fél év után, már 1942 februárjában leállították, mindössze 69 páncéltest elkészült után (ráadásul ezek közül csupán 48 példány végszerelése történt meg).

Az elkészült T-50-eseket bevetették a keleti fronton a németek és a finnek ellen, de minimális darabszámuk miatt a harcokra gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakoroltak. A típus a háború második felében (a többi könnyű harckocsihoz hasonlóan) már nem játszott érdemi szerepet, bevetéseiről pedig ritkasága miatt alig maradt fent információ.

Legalább egy rátét-páncélzatos T-50-es Finnország zsákmányává vált, ezt finn csapatok használták, túlélte a világháborút. A T-50-esből ma mindössze két még létező példány ismert: a finn mellett a másik (nem megerősített páncélzatú) T-50-es az orosz Kubinkai Harckocsi Múzeumban van kiállítva.


Utóélet:

A T-50-es fejlesztése kezdetén a szovjet harckocsi-ipar büszkesége volt, mutatva, hogy a Szovjetunió képes előremutató konstrukciók kifejlesztésére, azonban a háború alatt a gyárthatóság, az egyszerű, megbízható alkatrészek kerültek előtérbe, ezért történelmi szempontból a T-50-esnél lényegesen fontosabbnak bizonyultak a T-34-es és JSz sorozatú harckocsik:


T-45 (könnyű harckocsi):

A T-26-os leváltásakor a szovjetek elsősorban nem könnyű üldöző harckocsit, hanem gyalogság-támogató szerepkörű harcjárművet szerettek volna rendszerbe állítani. Miután kiderült, hogy a T-50-es nem készül nagy sorozatban, a T-60-as harckocsi pedig nem elég erős, előtérbe került a T-70-es, amelynek sorozatgyártása viszont szintén késett, ezért döntés született egy átmeneti könnyű harckocsi megalkotásáról.

A T-45-ös alapvetően a T-60-asra épült, de megkapta a T-50-es fejlettebb lövegét, páncélzatát jelentősen megvastagították és új motorral látták el. A T-45-ös tervezését Szemjon Alekszandrovics Ginzburg vezette, aki korábban Trojanovval együtt a T-50-esen is dolgozott, de a T-45-ös is túlságosan drágának és megbízhatatlannak bizonyult a sorozatgyártáshoz, ezért helyette a lényegesen egyszerűbb, de nagyobb kaliberű löveget hordozó (a T-70-es vázára épített) SzU-76-os páncélvadász készült nagy sorozatban.


Műszaki adatok:

Név: T-50

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 14,00 t

Hossz: 5,20 m

Szélesség: 2,47 m

Magasság: 2,16 m

Motor: 300 Le-s (6 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 45 mm-es löveg (20K, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (DT, párhuzamosított)

Páncélzat: 12-37 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 60 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 220 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.