T-40 legkij amfibija rezervuar

„T-40”


Előzmények:

A kommunista hatalomátvételt követően a Szovjetunióvá átnevezett Oroszországban jelentős hadsereg-fejlesztés kezdődött, melynek részeként adaptálták a páncélos hadviselést. Kezdetben külföldi típusokat vásároltak, majd ezeket lemásolva, továbbfejlesztve hozták létre saját páncélosaikat (pl.: a T-18-as a francia FT-17-en alapult, míg a T-26-os az angol Vickers 6-Ton-ra épült).

A kommunisták több kísérleti harckocsit építettek, köztük két jellegzetes szovjet páncélos-típust: a többtornyú nehéz harckocsit, illetve az úszó harckocsit. Utóbbiak igazi kuriózumot jelentettek, mert bár nem a szovjetek voltak az elsők, akik vízben is működőképes páncélosokat terveztek, elsőként ők állítottak számba jelentős számban ilyen harcjárműveket.

A folyók, tavak menetből vagy rövid előkészítést követően leküzdeni képes harcjárművek, különösen az önálló bevetésre is alkalmas harckocsik ma is komoly taktikai előnyt jelentenek, de a két világháború közötti időben az ehhez szükséges technológia még nem volt elég kiforrott.

A felmerülő problémák miatt a második világháborút megelőzően valóban kétéltű harckocsival ezért csak a szovjetek és a japánok kísérleteztek (az angol Mark VI-ost korlátozott időre úszóképessé lehetett tenni) - az első teljes értékű, sorozatgyártásba került úszó harckocsi a szovjet T-37A lett.

A problémák ellenére a T-37A volt a második világháború előtt az egyik legnagyobb számban gyártott harckocsi (kb. 1200 db-ot készítettek belőle) és széles körben használták. Előállítását 1936-ban fejezték be, egy évvel később rendszerbe állt utódja, a hasonló mennyiségben gyártott T-38-as.

Bár a T-37A és a T-38 számos részletben különbözött, mind külsejüket, mind teljesítményüket tekintve szinte megegyeztek: a tömeg-növekedés kb. 100 kg, a hosszkülönbség pedig csupán 3 cm volt (igaz, az utód szélességét jelentősen növelték).

Mindkét harckocsi egyetlen géppuskával és 3-9 mm-es páncélzattal rendelkezett, így már megjelenésükkor elavultnak számítottak, amit a második világháború-eleji bevetéseken tapasztalt komoly veszteség is alátámasztott.

Mivel a Vörös Hadsereg ragaszkodott az úszóképes könnyű harckocsikhoz, egy új, a korábbiaknál erősebb típus kifejlesztése mellett döntöttek. Ez a páncélos a T-40-es, teljes nevén T-40 legkij amfibija rezervuar (orosz; könnyű kétéltű harckocsi) lett, melyet elődeihez hasonlóan Nyikolaj Asztrov tervezett a 37-es számú moszkvai üzemben.


Konstrukció:

A T-40-es könnyű kétéltű harckocsi külsőre sem hasonlított a T-37A/T-38 típusokra és azokat minden téren felülmúlta, annak ellenére, hogy az alapkoncepción nem változtattak. Ez a páncélos is kisméretű, lapos testet kapott, melyre egy apró, a középvonaltól balra eltolt tornyot helyeztek.

Az egyszerű, csonkolt kúp alakú toronyban egyetlen fő, a parancsnok kapott helyet, így továbbra is rá hárult a parancsok kiadása mellett a főfegyver töltése, irányzása és a tüzelés is (elődeihez hasonlóan a T-40-es is kétfős legénységet kapott).

Bár a 7,62 mm-es DT géppuskát megtartották, ez csak kiegészítő fegyverként került beépítésre a 12,7 mm-es DSK (angol nyelvterületen DShK) nehézgéppuska mellé (ez egyben azt is jelentette, hogy a T-40 sem kapott löveget, de a tűzerő így is jelentősen nőtt).

A típus páncélzatát is vastagították, de ezt is csak korlátozottan tehették, mivel meg kellett tartani a harckocsi úszóképességét - emiatt a maximális páncélvastagság 9-ről 14 mm-re, a fenékpáncél 3-ról 4 mm vastagságúra hízott (a lövegpajzs 20 mm-es volt).

A páncélzat nagyrészt függőleges lapokból állt, egyedül a tornyot döntötték meg, ezért a harckocsi legénysége elsősorban a jármű mozgékonyságában és meglepően kicsi sziluettjében bízhatott.

Mindezek miatt a T-40-es tömege a 6 tonnát sem érte el, így elegendő volt számára egy alacsony teljesítményű, kisméretű hajtómű. A GAZ-202-es motor 70 lóerőt adott le, műúton ezzel 45 km/h-s végsebességet lehetett elérni.

Ebben szerepe volt a korábbiaknál hatékonyabb, oldalanként négy futógörgőhöz kapcsolódó, torziós rugókból álló felfüggesztésnek is (a korábbi rendszert mindenképpen le kellett cserélni, mert ezt egy 2-3 tonnás kisharckocsi tömegére tervezték).

A T-40-nél elvetették a korábbi lecsatolható ószó-pontonokat és egy előremutató megoldást alkalmaztak. A T-40-es hossza 30 cm-rel felülmúlta elődeit, de a harckocsi központi része nem lett hosszabb. Ehelyett előre és hátulra egy-egy légmentesen zárt tartályt terveztek be: ezek tartották a víz felszínén a páncélost (ugyanezt a megoldást használta később a szintén szovjet PT-76-os harckocsi is).

A T-40-es páncéltestének alakján is változtattak, amely ezáltal némileg hajószerűvé vált (ez gyakorlatilag kimerült a megdöntött elülső testpáncélban, amely a vízben való haladást könnyítette meg). A legtöbb harckocsit a vízben egyszerűen a lánctalpak forgása hajtotta előre, a T-40-es hátsó részébe viszont egy kisméretű, négylapátos hajócsavart építettek be.


Fejlesztések:

A két világháború között tervezett páncélosoknál jellemző volt az az angoloknál később is elterjedt gyakorlat, hogy egy-egy harckocsi-kategória tagjai egyfajta fejlesztési sort alkottak, ahol típusok mind külsőre, mind pedig képességeiket tekintve rendkívül hasonlóak voltak egymáshoz (pl.: angol Mark I, II, III, IV, V, IV könnyű harckocsik).

Ez a szovjet harckocsikra nem volt jellemző, de kétéltű páncélosaik kivételt képeztek ez alól. A T-37A és a T-38 rendkívül hasonlítottak egymásra, de az elégtelen tűzerő problémája már ekkor felmerült, ezért kisszámú T-38-ast újrafegyverezték egy 20 mm-es SVAK gépágyúval (ezt a változatot T-38RT-ként jelölték).

A T-38RT-k nem váltak sikeressé, de nehézgéppuskájukkal a T-40-esek hasonló módosítást jelentettek.

A fent említett változtatások mellett szintén újdonság volt, hogy az elődök szegecselt páncélzatával szemben a T-40-es acéllapjait hegesztéssel erősítették egymáshoz. Ez előrelépést jelentett, mivel korábban a találatok erejétől a szegecsek leválhattak és repeszként viselkedve megölhették a bent ülőket. Emellett az egyetlen érdemleges változtatás a gyártás során az volt, hogy a késői példányok frontpáncélját egy áramvonalasabb idomra cserélték.

Mivel a T-40-es védelmi képessége sosem nem volt kellően magas, ezen a páncélzat vastagításával igyekeztek javítani. Az egy létrehozott harckocsi páncélzatban valóban felülmúlta ugyan a T-40-est, ám az ezzel együtt járó tömeg-növekedés miatt elveszett a kétéltű kialakítás (aT-40S-ben, az ”S” az orosz szárazföldi szó rövidítése volt), ezért a kétéltű típus fejlesztését befejezték.


Szolgálatban:

E típus ősének, a T-37A-nak a fejlesztése 1931-ben kezdődött, maga a típus 1933-ban állt szolgálatba, majd három évvel később követte a T-38-as. A T-40-esnek a gyártása csak a második világháború kirobbanását követően, 1940-ben kezdődött: ekkorra már rendelkezésre álltak a Lengyelország szovjet megszállásának és a téli háborúnak a tapasztalatai.

A gyakorlat lesújtó volt: a korábbi típusok, különösen a T-37A és a T-38-as frontszolgálatra szinte alkalmatlannak minősült minimális tűzereje és páncélzata miatt.

Ez különösen a Szovjetunió elleni német támadás (Barbarossa hadművelet) alatt vált nyilvánvalóvá: itt a szovjet harckocsik nagy számban pusztultak el vagy kerültek német kézre. A nácik folyamatos páncélos-hiánya miatt szinte minden zsákmányolt harckocsit rendszerbe állítottak, de a kétéltű harckocsikat még ők is túlságosan gyengének tartották (ellentétben például a T-26-ossal).

A könnyű kétéltű harckocsi védelme később sem nőtt számottevően, mivel a még vastagabb páncélozás az úszóképesség elvesztésével járt (ld.: T-60-as könnyű harckocsi). A T-40-es tervezésés, ahogy az fentebb is olvasható, Nyikolaj Asztrov vezette a moszkvai 37. számú üzemben. Ez a gyár építette az összes T-40-est is, egészen a gyártás leállításáig, 1941-ig.

A kommunisták által Nagy Honvédő Háborúnak titulált harcokhoz a minél gyorsabban szükség volt a lehető legtöbb harckocsira, ezért a T-40-es elődei gyenge szereplése ellenére gyártásba került.

E páncélos hátránya volt, hogy előállítása jól felszerelt üzemet igényelt és maga a folyamat hosszú volt, ezért 1941-ig mindössze 222 db-ot gyártottak belőle, melyeket elsősorban felderítőként kívántak bevetni.

Csakhogy gyakran támadó feladatkörben alkalmazták a típust (pl.: Moszkva védelménél), amire a T-40-es nem volt alkalmas, ezért ez a típus is jelentős veszteségeket szenvedett (sikertelensége vezetett a T-60-ashoz, ld.: „Utóélet” bekezdés).

A kétéltű harckocsik kudarcát látva a szovjetek fokozatosan kivonták ilyen típusaikat az első vonalból, majd az igény is megszűnt ezekre a harcjárművekre, amely csak az 1950-es évek végén jelent meg ismét (a fent említett PT-76-os képében). Az utolsó T-40-esek kiképző-harckocsiként túlélték a második világháborút és csak 1946-ban selejtezték ki őket.


Utóélet:

A T-40-es hiába volt a legfejlettebb második világháborús szovjet úszó harckocsi, az úszóképesség megtartása miatt a páncélos egyéb képességei átlagon aluliak voltak, ami döntőnek bizonyult. Bár a kor (szovjet) színvonalán egy ütőképes kétéltű könnyű harckocsi megalkotása nem volt megoldható, a T-40-es váza két híresebbebb utódnak is utat nyitott:


BM-8-24 (önjáró rakéta-sorozatvető):

Ez a magyarul 8-24-es (szárazföldi) harcjárművet jelentő típus egy T-40-es alvázára szerelt rakéta-sorozatvetőből állt és összesen 24 db 82 mm-es nem irányított rakétát hordozott (a BM-13-ashoz hasonlóan ezt a rendszert is Katyusha-nak nevezték).


T-60 (könnyű harckocsi):

A T-40-es gyártása ugyan nem felelt meg a szovjet elvárásoknak, de a T-40S-ből kialakítottak egy leegyszerűsített, már nem úszóképes könnyű harckocsit: ez lett a T-60-as. A T-38RT-hez hasonlóan a 20 mm-es SVAK gépágyúval felszerelt páncélosból több mint 6000-et gyártottak, így szinte minden korábbi könnyű harckocsit kiváltott (utódja, a T-70 már nem a T-40-esre épült).


Műszaki adatok:

Név: T-40 legkij amfibija rezervuar „T-40”

Típus: kétéltű (könnyű) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 5,90 t

Hossz: 4,11 m

Szélesség: 2,33 m

Magasság: 2,91 m

Motor: 70 Le-s (GAZ-202, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 2 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1db 12,7 mm-es nehézgéppuska (DSK, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (DT, párhuzamosított)

Páncélzat: 4-14 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 44 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 300 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.