Tank 37A

„T-37A”


Előzmények:

A harckocsik az első világháború alatt jelentek meg, reagálásként arra tapasztalatra, hogy a bomba-tölcsérekkel szabdalt, felázott, árkokkal, valamint szögesdrótokkal megerősített és géppuskákkal védett terepen való áthaladáskor a gyalogság hihetetlen veszteségeket szenvedett.

Már a korai páncélosok is univerzális típusok voltak: úgy tervezték meg őket, hogy lánctalpuk eloszlassa a tömegüket, hosszú testükkel vagy külső kiegészítő elemükkel áthidalhassák a gyalogsági árkokat, letapossák a szögesdrótot, miközben egyrészt páncélzatuk ellenállt a géppuskák tüzének, másrészt maguk is gépfegyverek és lövegeket hordozva tűz alá vehették az ellenséget.

Az első generációs páncélosok azonban csak rendkívül korlátozott sebességre voltak képesek, jelentős tömegük és az ennek a mozgatásához szükséges komplex kiszolgáló rendszerek pedig gyakori műszaki hibákat eredményeztek, jelentősen csökkentve az egységek tényleges harcértékét. Az utóbb nehéz harckocsiknak nevezett páncélosok mellett ezért megjelentek a közepes és könnyű harckocsik, amelyek csupán 2-4 fős legénységgel rendelkeztek, viszont nagyobb sebességre voltak képesek, ráadásul előállítási költségeik is alacsonyak voltak.

Az első világháborús francia FT-17-es páncélos vált a könnyű harckocsik mintapéldájává, mint mozgékony, forgatható tornyának köszönhetően a nagyobb típusokét elérő tűzerővel rendelkező, megfizethető áru típus.

Már az első világháború alatt felmerült a lehetőség, hogy az új könnyű harckocsiknak a korábbiak tizedét kitevő tömegét felhasználva létre lehetne hozni úszóképes harckocsikat is, amelyek önerőből átkelhetnének a folyókon, egyrészt függetlenítve magukat a műszaki egységektől, másrészt komoly taktikai előnyt jelentve.

A váratlan helyeken felbukkanó páncélosok ötletét nem sikerült átültetni a gyakorlatba az első világháború alatt, de az általa nyújtott előnyök miatt a fejlesztés a háborút követően is tovább folyt. Ezen a területen az angolok vezető szerepet töltöttek be: a kisharckocsijairól ismert Carden-Loyd tervezőcsapata több ilyen páncélost tervezett. 1930-ban a céget felvásárolta a brit Vickers vállalat, egy évvel később pedig sikeresen tesztelték az A4E11 és A4E12-es jelű prototípusokat.

A tesztek eredményeit világszerte publikálták, ami több ország katonai vezetőinek figyelmét is felkeltette és néhány tucat ilyen páncélost vásárolt Kína, Thaiföld és Holland Kelet-India (mai Indonézia) is.

A Szovjetunió szintén érdeklődött a különleges képességű típus iránt, amelynek megszerezte a terveit, majd több lépésben (ld. „Fejlesztések bekezdés”) létrehozta a T-37A könnyű harckocsit (egyes források a T-37A-t T-37-esként jelölik, ez azonban egy önálló, gyártásba nem kerülő prototípus neve volt).


Konstrukció:

A T-37A első látásra egy tipikus, 1930-as évek eleji harckocsinak tűnt, hasonló a kortárs brit könnyű harckocsikhoz (Mark II, Mark III), igaz, e hasonlóság oka az volt, hogy mindkét páncélos az angolok tervein alapult. A T-37A teste egyszerű, nagy felületű lapokból állt, mérete pedig az akkor fejlesztett többi könnyű harckocsihoz hasonlóan alig haladta meg a kisharckocsik dimenzióit: a T-37A hossza 3,75 méter, szélessége 2,1 méter, magassága pedig 1,82 méter volt.

Az apró típus mindössze kétfős legénységgel rendelkezett: egy vezetővel és egy parancsnokkal, aki egyben ellátta a lövész és a töltő szerepét is (a típus rádióval nem rendelkezett). A vezetőt leszámítva egyfős legénység miatt a T-37A egyemberes tornyok kapott, amelyet a vezető mellé, a középvonaltól jobbra eltolva építettek be.

Maga a torony rendkívül egyszerű, henger alakú volt, amelyből előrefelé kiállt a lövegpajzs. A T-37A és a torony minimális mérete miatt a harckocsit mindössze egyetlen 7,62 mm-es DT géppuskával szerelték fel, ezért ellenséges harckocsik elleni küzdelemre alkalmatlan volt, de ez nem is volt elvárás (a kor többi könnyű harckocsiját sem szerelték fel löveggel).

A T-37A különleges képessége jelentős előnyt biztosított számára, egyben azonban limitálta is a harckocsi tömegét, ezáltal a páncélzat vastagságát, mivel a vastag páncélzat okozta tömeg-növekedés megszüntette volt a típus úszóképességét. A T-37A-t ezért helytől függően 3-9 mm vastagságú páncélzattal szerelték fel: ez később rendkívül kevésnek bizonyult, de megjelenésekor összemérhető volt más országok hasonló méretű típusaival.

A későbbi szovjet harckocsikkal szemben (az erősen döntött homlokpáncélt leszámítva) a T-37A páncéllemezeit csak minimális mértékben döntötték meg, az oldalsó lemezek pedig függőlegesek voltak (mind a test, mind torony páncélzata szegecseléssel készült).

A csupán 3200 kg-os tömeg azonban azzal a pozitív hatással járt, hogy a harckocsi nem igényelt komolyabb erőforrást: a szovjetek ezért a típus meghajtását egy GAZ-AA motorral oldották meg - ez az amerikai Ford Model AA teherautó 1932-től licenc alapján gyártott erőforrása volt (emellett a T-27-es kisharckocsi is használta). Ez több előnnyel járt: nem volt szükség új motor kifejlesztésére, ezáltal megspórolták az időt, energiát és a fejlesztés költségét, ráadásul eleve kétséges volt, hogy az 1930-as évek elején a szovjetek képesek lettek volna megalkotni és nagy sorozatban gyártani egy teljesen új erőforrást.

További előnyt jelentett, hogy a hajtóműről már a tervezés alatt ismert volt megbízhatósága és magát az erőforrást már gyártották. A 40 lóerős GAZ-AA motorral a T-37A műúton hivatalosan 35 km/h-s végsebességre volt képes (a motort a harckocsi bal oldalára építették be).

A brit elődhöz képest a T-37A legfontosabb eltérését a felfüggesztés jelentette: az eredeti Horstmann felfüggesztés nem bizonyult kellően robosztusnak a nehéz orosz terephez, ezért annak egy módosított, a korabeli francia könnyű harckocsikon (többek között az R35-ösön) alkalmazott vízszintes spirál rugós kialakításra tértek át.

A harckocsi úszóképességét egyedi módon a páncéltestbe épített basafa használatával érték el, a vízben a páncélos egyetlen három-lapátos, visszahúzható propeller segítségével haladt előre, amelyet egy hozzá tartozó kormánylapáttal lehetett irányítani.


Fejlesztések:

A T-37A volt az első szovjet kétéltű harckocsi, de sorozatgyártását több lépcsős fejlesztés előzte meg. A szovjetek, miután megszerezték a brit úszó harckocsi terveit, annak nem tökéletes másolatát kívánták gyártani, hanem egy, a helyi viszonyokhoz adaptált modellt (a brit páncélos például baloldalra, a szovjet jobboldalra eltolt tornyot kapott). Ez részben kényszer eredménye volt: a fejletlen szovjet ipar számára rendkívül fontos volt, hogy az új harckocsi lehető legtöbb részegységét már létező elemből állítsák össze.

1932-ben elkészült ugyan a Carden-Loyd másolata, a T-33-as, de ez a prototípus túlságosan bonyolult volt a sorozatgyártáshoz, ezért visszautasították és egy második prototípust építettek; a T-41-est. A T-41-es is a T-33-as vázát használta, de hajtásláncát a már gyártott T-27-esből emelték át, ennek ellenére a T-41-es sorozatgyártását sem engedélyezték (bár néhány előszériás példányt elkészítettek a teszteléshez).

Ezután a T-41-esből kialakították a T-37-est, amelyet új (német) vázzal láttak el és növelték a gépjármű-alkatrészek részarányát, de a tesztelést követően e típus sorozatgyártását is visszautasították. Ekkor a Szovjetunió megvásárolt 8 db fegyvertelen, már a Vickers által gyártott brit úszó harckocsit, amelyeket megvizsgálva a kommunisták megalkották a módosított T-37-est, megalkotva a T-37A-t.

A T-37A sorozatgyártása közben több további módosítást végeztek a páncéloson. Mivel a gyenge minőségű szegecselés nem bizonyult vízzárónak, 70 példány legyártása után áttértek a hegesztéssel megerősített szegecselt páncélzatra. 1935-től kismértékben módosították a páncélzatot és a balsafa sárvédőt egy vékony fémlappal helyettesítették, valamint a korai példányok tornyának frontrészét megdöntötték, míg később egyszerűbb, de tágasabb küzdőteret lehetővé tevő függőleges tornyot alkalmaztak). A T-37A-ból kialakítottak parancsnoki változatot is, a T-37TU-t (egyes forrásokban T-37-ként jelölve), amely rendelkezett rádióval (ezt a változatot könnyen fel lehetett ismerni a test köré épített vízszintes antennáról).

Mivel a T-37A teljesítményét nem tartották megfelelőnek, kialakítottak belőle egy önállónak tekintett változatot, a T-38-ast. Ez a típus rendkívül hasonló volt a T-37A-hoz, de szélességét növelték, a tornyot jobboldalról baloldalra helyezték át és ebből a típusból is készültek speciális változatok, de a T-38-as fegyverzete, páncélzata és mozgékonysága azonos volt elődjével, emellett tömege is csupán 100 kg-mal nőtt. Az alábbi fotómontázson baloldalt T-37A-k, jobboldalt T-38-asok láthatók.


Szolgálatban:

Az angolok tesztelték a Carden-Loyd kétéltű harckocsit, de rendszeresítését elvetették - ezzel szemben a szovjetek kiemelten kezelték a T-37A-t: az összes, a kétéltű harckocsik fejlesztésében részt vevő szovjet fejlesztőgárdát a 37. gyár tervezőirodájában egyesítették és egy 30 db-os előszériát követően 1200 db ilyen páncélost rendeltek meg.

A gyártás beindítása alatt azonban kiderült, hogy a korábban a T-27-es kisharckocsit építő üzem a lényegesen összetettebb T-37A előállítására nem képes, késleltetve a sorozatgyártást. Az 1200 db-os sorozat (a többi korabeli szovjet tervhez hasonlóan) túlzottan optimista volt: 1934 januárjáig mindössze 124 (más források szerint 126) db harckocsi készült el, szemben az ekkora elvárt 800 leszállított példánnyal.

A sorozatgyártást végül (külföldi segítséggel) sikerült felfuttatni és 1936-ig kb. 1200 db T-37A-t ténylegesen legyártottak, ezáltal e típus nemcsak korának legnagyobb számban gyártott kétéltű harckocsijává vált (amelyet a világháború vége előtt csak utódja, a T-38-as tudott túlszárnyalni), de egyben a világ első, sorozatgyártásba küldött úszóképes harckocsija is.

A harckocsi megalkotása és darabszáma a szovjet ipar részéről igen komoly teljesítmény volt, azonban már a gyártás során különböző műszaki gondok léptek fel: a felhasznált acél és a szegecsek is alacsony minőségűek voltak, a becsapódó (de a páncélzatot át nem ütő) géppuska-lőszer esetén hajlamosak voltak szilánkosra törni, a levált fémdarabok pedig sérüléseket okozhattak a legénységnek.

Az elkészült harckocsikat elsősorban kisegítő feladatokra szánták: felderítésre, az egységek közti kapcsolattartásra, a gyalogság fedezésére, ugyanakkor a T-37A egyedi úszóképességével olyan helyekre is eljuthatott, amit más harcjárművekkel nem lehetett megközelíteni.

A szovjetek élénken érdeklődtek a harckocsik lehetőségeinek kiszélesítése iránt: a kétéltű harckocsik mellett légi úton szállítható páncélosokkal is kísérleteztek. Ehhez a TB-3-as nehézbombázót választották ki, de ennek korlátozott kapacitása miatt az elérhető legkönnyebb harckocsikat (a T-27-es kisharckocsit és a T-37A-t) használták. A tesztek során 1935-ben nem csak a bombázó alatti szállítást tesztelték, de a vízre történő ledobást is, ami rendkívüli mértékben igénybe vette mind a harcjárművet, mind pedig a legénységet, ezért ezt éles helyzetben nem használták.

A T-37A-t a T-38-assal együtt bevetették Lengyelország lerohanásakor 1939-ben, az 1939-40-es finnek elleni Téli háborúban, majd a Romániához tartozó Besszarábia 1940-es annektálásakor.

A tapasztalatok felemásak voltak. Egyrészt az úszó harckocsik rendkívül jól boldogultak a mocsaras területeken és nagy számban álltak rendelkezésre, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egyetlen géppuska és a megerősített példányok max. 10 mm-es páncélzata is túlságosan gyenge, gyakran a gyalogság elleni harcra sem alkalmas.

A németek 1941-es támadásakor a szovjet páncélos csapatok nagy része T-26-os, BT-sorozatú vagy T-37A könnyű harckocsikkal rendelkezett, amelyek óriási veszteségeket szenvedtek a jóval tapasztaltabb és jobban felszerelt német csapatoktól.

A harcokat csak kisszámú T-37A élte túl, ezeket kiképzésre visszavonták, de a fronton harcoló katonákat a szinte azonos képességű T-38-asokkal szerelték fel, amíg meg nem érkezett a (szintén nem sokkal erősebb) T-40-es úszó harckocsi. Kis számban a németek, finnek és románok zsákmányoltak T-37A-kat, emellett a harckocsiból legalább egy példány Svédországba, Törökországba és Magyarországra került.


Utóélet:

A T-37A volt a világ első nagy sorozatban gyártott kétéltű könnyű harckocsija, azonban éppen emiatt a típus kiforratlan volt és a második világháború kezdetére más el is avult. A T-37A hibáit a T-38-assal, majd a T-40-essel próbálták kijavítani, de mivel az utódok sem jelentettek érdemi előrelépést, a szovjetek az egész úszóképes programot feladták, igaz, az 1950-es évek elején ismét visszatértek hozzájuk, azonban magából a T-37A-ból nem terveztek specializált változatot (a T37A-ra épített, 45 mm-es löveggel felszerelt SzU-37-es nem realizálódott):


PZInz 130 (kétéltű harckocsi):

A fent említett nemzetek mellett Lengyelország is meg kívánta vásárolni a Carden-Loyd kétéltű harckocsit, majd miután a tárgyalások kudarcba fulladtak, a szovjetekhez hasonlóan a lengyelek is megkíséreltek létrehozni egy, a brit típuson alapuló, de helyi részegységekből álló páncélost. A PZInz 130-as a hasonló, de szárazföldi PZInz 140-esen alapult és 1939-ben az egyetlen elkészített prototípust sikeresen tesztelték, de ekkorra a túlságosan könnyű harcjármű már elavultnak számított, ezért a programot a hadsereg érdeklődésének hiányában leállították (a PZIni 130-ast a tesztekhez nem szerelték fel fegyverrel).


Műszaki adatok:

Név: T-37A

Típus: kétéltű (könnyű) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 3,20 t

Hossz: 3,75 m

Szélesség: 2,10 m

Magasság: 1,82 m

Motor: 40 Le-s (GAZ-AA)

Legénység: 2 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (DT, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat: 3-9 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 35 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 185 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.