Tank 35
„T-35”
Előzmények:
Amikor 1914-ben a hatalmas területű és lakosságú, de túlnyomórészt középkori szinten álló cári Oroszország belépett az első világháborúba, úgy gondolták, létszámfölényükre támaszkodva könnyen legyőzhetik a németeket. Csakhogy a Maxim géppuskákat leszámítva az orosz hadsereg menthetetlenül elavult volt: a legütőképesebbnek gondolt egységük a hidegfegyverekkel felszerelt nagyszámú kozák lovasság volt.
Ennek, a hiányzó infrastruktúrának és az elhibázott stratégiának köszönhetően a német alakulatok háromszoros túlerő ellen is eredményesen vették fel a harcot. Egy merész német átkaroló hadműveletet követően például két teljes orosz hadsereg veszett oda (az oroszok embervesztesége 90% fölötti volt). A létszámfölényben lévő, de harmad-akkora tüzérséggel rendelkező Oroszország végül 1917-ben egy megalázó különbékével lépett ki az első világháborúból és a háborútól megrokkant országban forradalom tört ki.
A véres harc a kommunista bolsevikok győzelmével ért véget és 1922-ben megalakult a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, azaz a Szovjetunió. A kommunisták célja az volt, hogy elmaradott országukat a lehető leggyorsabban XX. századi szintre hozzák fel, amelyet erőltetett iparosítással kívántak véghezvinni. A központi irányítású elnyomó rendszernek többek között erős hadseregre is szüksége volt (hogy tovább bővíthesse területeit), ez pedig elképzelhetetlennek tűnt modern harceszközök nélkül.
A szovjetek hamar felismerték a páncélosokban rejlő lehetőségeket, ezért a külföldi típusok mellett egy kisméretű, a francia FT-17-esen alapuló páncélost terveztek, amelyet MSz-1-nek neveztek el. Mivel az országban nem volt erős és nagy múltú fegyvergyártás (a világháború alatt is többnyire importált fegyvereket használtak), a szovjetek megvizsgálták a korszerű külföldi fegyvereket és később ez adta saját eszközeik alapját.
A Gosudarstvenny Obukhovsky Zavod (orosz; ~ Obukhov állami gyár) nevű nehézgép-gyárban, melyet átneveztek 232-es Bolsevik gyárrá, megalakították az AVO-5 harckocsi tervező irodát. Ezt hamarosan Opytniy Konstruktorsko-Mekhanicheskiy Otdel (orosz; ~ kísérleti mechanikai tervező osztály) névre keresztelték át és 1930-ben azt a feladatot kapták, hogy készítsék el egy új, nagyméretű harckocsi terveit. Kezdetben egy gigantikus, 100 tonnás többtornyú páncéloson dolgoztak (TG-5), de ezt hamarosan feladták és egy racionálisabb, 35 tonnás típust kezdtek fejleszteni.
A tömege alapján T-35-ként aposztrofált páncélos az első világháborús angol nehéz-harckocsik utódának számító gyalogsági-harckocsik elvét követte: gyakorlatilag egy szárazföldi hadihajó volt (akárcsak a Medium Mark I utódja, a Medium Mark III).
1932-re el is készült egy 35 tonnás páncélos prototípusa, amely tornyába egy akkoriban szokatlanul nagy kaliberű, 76,2 mm-es löveg került. Bár a harcjármű komoly erőt képviselt, a futóműve nem volt alkalmas a sorozatgyártásra, ezért a terveket továbbfejlesztették egy hatékonyabb, de könnyebben gyártható modellé.
Konstrukció:
A szovjet mérnökök német és francia típusokat is megvizsgáltak, de az OKMO iroda végül az angol Vickers A1E1 „Independent”-et vette alapul a T-35-ös tervezésénél, ezért a két típus között szembeötlőek a hasonlóságok.
A T-35-ös szokatlanul hosszú, közel tíz méteres testet kapott, amely úgy épült fel, mint egy citadellás hadihajó. A páncélos alsó szekciójában kapott helyet a futómű és hátul a motor, valamint erre épült a páncélozott felépítmény. A harckocsi középső, legnagyobb tornyában kapott helyet a rövid csövű (KT-28-as), 76,2 mm-es löveg – ez a torony könnyen felismerhető volt a jellegzetes szovjet megoldásról, a tornyot körbeölelő antennáról.
A citadellásként aposztrofált építési mód lényege az volt, hogy a harckocsi két másodlagos tornyot is kapott - az elsőt a középvonaltól jobbra-, míg a hátsót balra- eltolva. Ezeket a kisebb, nem teljesen körbeforgatható tornyokat egy-egy 45 mm-es löveggel látták el, ezáltal a tervek szerint hatékonyan egészítették ki a főtorony tűzerejét.
Míg az elsődleges és másodlagos tornyok a páncélozott célpontok (jellemzően az ellenséges harckocsik) leküzdésére szolgáltak, addig a harmadlagos tornyok az ellenséges gyalogság leküzdésére készültek. Ezek a kisméretű, csepp alakú tornyok a másodlagos tornyok mellett kaptak helyet és egy-egy géppuskával szerelték fel őket.
Az öt különálló toronnyal felszerelt T-35-ös a harmincas évek elején lenyűgöző tűzerejéhez képest páncélzata ugyan erős volt, de nem kiemelkedő. A típust 11 mm-es páncéllapokkal burkolták, de a legvastagabb helyen 30 mm-es fémlemezek védték a harckocsit. Ez védelmet jelentett a korszak összes könnyű közepes harckocsija ellen és az erősebb lövegű típusok is csak kis távolságról voltak képesek kilőni a T-35-öst.
Kódnevével ellentétben a sorozatgyártású harckocsi tömege meghaladta a 45 tonnát, ez pedig komoly megterhelést jelentett a futóműnek. Bár a T-35-ös úton meglepően magas, 30 km/h-s sebességre is felgyorsulhatott, a hatalmas tömeg megfelelő elosztása komoly problémát jelentett. Ezt a feladatot oldalanként négy kerék-pár végezte, melyek egy bonyolult felfüggesztéshez kapcsolódtak - ez igen sérülékeny megoldás volt, védelmére a páncélos mélyre húzott oldal-kötényzetet kapott.
Fejlesztések:
A T-35-ös ugyan az első sorozatgyártású szovjet nehéz-harckocsi volt, de nem volt minden előzmény nélküli. A tervezők számos ötletet merítettek a fentebb is említett angol A1E1-ből, ezért az elkészült harckocsi a brit páncélos továbbfejlesztésének tekinthető. Az A1E1-el ellentétben a T-35-ös kisebb tornyaiban már nem csak géppuskák, de lövegek is helyet kaptak, de a kommunisták átvették a vastag páncélzatot és az erős, V12-es motort is.
Sajnos a túlzott hasonlóság egyben az is jelentette, hogy a T-35-ös az angol modell hibáit is örökölte, főként a bonyolult és megbízhatatlan futóművet (az A1E1 részben ezért nem is jutott túl a prototípus-fázison).
Emiatt a szovjet variáns nem került egyből sorozatgyártásra, mivel a T-35-1, majd a T-35-2 jelű példányok erre még nem voltak alkalmasak. A feljavított T-35A előállítása 1933-ban indult be, de a páncélos összeszerelése lassan haladt.
Az évente pár tucat legyártott példány miatt volt idő a fejlesztések integrálására. A kezdeti KT obr.1927/32-es löveget 1936-ban lecserélték a KT-28-asra - ez egyben a T-28-as standard fegyvere is volt (ld. Szolgálatban bekezdés). A torony hátsó részébe, egy perselybe DT-géppuska került (a hátulról közelítő gyalogság ellen) - ez sokáig a szovjet harckocsik sajátosságának számított (végleg csak a JSz-3-nál hagyták el).
1937-ben a torony hátsó részére egy további (légvédelmi célú) DT géppuska is került, egy évvel később pedig a torony páncélzatát erősítették meg, így az a legvastagabb részen elérte a 25 mm-t. Ezen kívül számos további kisebb módosítás is történt (bár például az erősebb L-10-es löveget végül - a tervezettel ellentétben - nem építették be a T-35-ösbe).
Ezen megoldások egy része később a sorozatgyártású harckocsikon is megjelent (a T-35-ös géppuska-tornyait például a T-28-asban is felhasználták). Ilyenformán a T-35-ös egyfajta próbapaddá vált a különböző szovjet megoldások számára, de ezeket az alapmodell nem hasznosította (a T-35B jelű, modernebb motorú variánsból is csupán egyetlen készült). A jobboldali fotón német katona pózol egy elhagyott T-35-ös mellett.
Szolgálatban:
Bár a T-35-ös tervezése már 1930-ban elkezdődött, az első sorozatgyártású példány csak 1933-ban készült el és a típus csak az 1934. május 1-ei katonai parádén mutatkozott be, ráadásul a harckocsiból az ötéves gyártási ciklus alatt mindössze 61 példány készült el. Ennek egyik oka az volt, hogy a felépítmény, a váltó és a motor három különböző, nem összehangolt gyárban készült. A típus magas ára is komoly visszatartó erő volt: egy T-35-ös árából 9 db BT-5-öst gyárthattak.
Ennek ellenére megjelenésekor a T-35 a világ egyik legerősebb harckocsijának számított: kortársai az angol Medium Mark III, a német Neubaufahrzeug harckocsi-család és a francia FCM 2C voltak.
A szovjeteknek ebben az időben csak három harckocsi-típusuk volt: az angol Carden Loyd tankett alapján épült T-27 tankett, az FT-17 továbbfejlesztett változata, az MSz-1 és a T-35 - e három típus közül csak utóbbi volt ténylegesen is hadra fogható (a bal felső képen egy T-35-ös látható, T-27-esek gyűrűjében). Mivel a kisméretű, a lengyel TKS-hez hasonlító tankettek és a hatalmas, de túlságosan drága T-35-ös között hiányoztak a közepes harckocsik, a Szovjetunió új páncélosokat rendszeresített.
A Vickers 6-Ton-ra épülő T-26-ost már 1931-ben gyártani kezdte a fent is említett 232-es gyár, de a kb. 10 tonnás harcjármű nem volt alkalmas minden feladatra. A megoldást az első teljesen saját tervezésű szovjet harckocsi, a T-28-as jelentette (e harckocsi neve is a típus tervezéskori tömegéből származott). A T-28-as gyakorlatilag a T-35-ös alkatrészeiből összeállított kisebb modell volt: a főtorony mellett a géppuska-tornyokat és a löveget is a nehéz-harckocsiból emelték át.
A harmincas évek végére a T-35-ös már elavulttá vált, különösen az újabb típusokkal összehasonlítva (ld.: T-38/T-40 kétéltű harckocsik, a Christie-féle futóművel ellátott BT könnyű-harckocsi család, KV nehézharckocsi-család, stb.). Emiatt a szolgálatban álló T-35-ösök inkább csak a katonai parádék látványosságai voltak (11 fős legénységük és 9,72 méteres hosszuk minden akkori szovjet harckocsinál nagyobb volt).
Amikor a második világháborúban a németek korábbi szövetségesük ellen fordultak, a szovjetek minden elérhető harckocsit a frontra küldtek: többek között a T-35-ösöket is. A harctéren hamar kiütköztek a nehéz harckocsik hibái: a lassú mozgású páncélosok futóműve nem bírta a túlterhelést. Szinte minden kiküldött T-35-ös odaveszett, nagy részüket a saját legénységük robbantotta fel (hogy a mozgásképtelen páncélos ne juthasson a németek kezére). Ezt a sorsot mindössze négy példány került el, melyeket a fronttól távol, kiképzésre használtak (az egyetlen épen maradt T-35-ös ma a Kubinkai Harckocsi Múzeumban tekinthető meg.
Utóélet:
A T-35-ös csak kis számban készült és nem volt igazán hatékony, de ez a típus jelentette a szovjet harckocsi-tervezés egyik alapját. Csakhogy amíg a világ többi részén a többtornyú páncélosok elve hamar meghaladottá vált, a szovjetek túlzottan sokáig ragaszkodtak hozzá: az SzMK és a T-100 képében még 1939-ben is készültek ilyen modellek. Idővel a Szovjetunió is belátta, hogy ez a megoldás nem több egy fejlesztési zsákutcánál, ezért végül az SzMK egytornyos változatát, a KV-1-et rendelték meg:
SzU-7, SzU-14 (önjáró löveg):
A T-35-ös nagyméretű és erős alváza ideális választásnak tűnt egy nehéz önjáró löveg alapjának, ezért SzU-7 néven egy 254 mm-es löveghordozót építettek rá. Bár tesztelték a 305 mm-es tarackot és a 400 mm-es löveg beépítésének a lehetőségét is, ezáltal a típus tömege 106 tonnára hízott, ezzel a harcjármű terepjáró képessége gyakorlatilag megszűnt (hasonlóan a német Karl-Gerät-hez). Sem ez, sem a 152,4 mm-es löveggel szerelt, mintegy 50 tonnás SzU-14-es nem került sorozatgyártásba (ld. jobbra), ezért a hadsereg nehéz önjáró löveg igényét végül a JSz-re épülő SzU-152-es elégítette ki.
Műszaki adatok:
Név: T-35
Típus: nehéz harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 45,00 t
Hossz: 9,72 m
Szélesség: 3,20 m
Magasság: 3,43 m
Motor: 500 Le-s (Mikulin M-17M, 12 hengeres, benzinüzemű)
Legénység: 11 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es löveg (KT-28 Model 1927/32, a központi toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 2 db 45 mm-es löveg (20k, egy-egy a jobb első és a bal hátsó tornyokban), 5 db 7,62 mm-es géppuska (DT, egy-egy koaxiális, a torony hátsó részében, légvédelmi, a bal első és a jobb hátsó toronyban)
Páncélzat: 11-30 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 30 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 150 km