T-34

„Tricátcsitvjorká”


Előzmények:

A szovjet harckocsi-fejlesztés gyakorlatilag egyidős a kommunista állammal. A diktatúra teljes fennállása alatt elsődleges szempontjának tekintette a nehézipar fejlesztését és a kommunizmus erőszakkal történő terjesztését, amelybe kiválóan beleillett a harckocsik tervezése és gyártása.

Ez kezdetben igen komoly problémákat okozott, ugyanis a hatalmas területű ország haderejének ellátásához több ezer páncélosra lett volna szükség, amelyeket hazai (szovjet) gyáraknak kellett előállítaniuk, ugyanakkor az Orosz Birodalom hagyományosan mezőgazdasági ország volt minimális iparral. Az iparát hatalmas áldozatok árán fejlesztő Szovjetunió kezdetben külföldi harckocsik licencgyártására rendezkedtek be, létrehozva azok helyi igényekre szabott változatát, köztük az MSz-1-est (FT-17) és a T-26-ost (Vickers 6-Ton). A T-26-osból több mint 15000 készült, több, mint az összes többi két világháború közötti harckocsiból együttvéve, de emellett a szovjetek igyekeztek kiszélesíteni a páncélosok felhasználási körét.

Ebből a célból később rádió-távirányítású, ún. teletank-okat fejlesztettek, az amerikai Walther Christie prototípusán kialakították a BT gyorsharckocsi-családot, a T37/T-38-os kétéltű harckocsikat, illetve a többtornyos KV nehézharckocsi-családot. Az 1930-as évek végére azonban a nagyhatalmak közötti feszültség a tetőfokára hágott, miközben a harckocsi-fejlesztés új korszakához ért. A szovjetek számára is nyilvánvaló volt, hogy a következő háborúk (szovjet) páncélosának négy alapvető tulajdonsággal kell rendelkeznie.

A típusnak egyszerűnek kell lennie (hasonlóan a T-26-oshoz), hogy a fejlettségben továbbra is a nyugati átlagtól elmaradó, de jelentős létszámú szovjet haderőt teljes mértékben átfegyverezhessék rá. Emellett a leendő harckocsinak mozgékonynak kellett lennie (akárcsak a BT gyorsharckocsiknak), de mindezt úgy, hogy a KV nehéz harckocsik, illetve a T-28-as és T-35-ös páncélosokhoz hasonlóan nagy kaliberű löveggel és vastag páncélzattal rendelkezzen.

Olyan szovjet harckocsi ekkor nem létezett, amely mind a négy elvárásnak megfelelt volna, a messze legnagyobb számban rendszerben álló T-26-os elavult futóműve pedig nem tett lehetővé sem kellően magas sebességet, sem további páncélzat-vastagítást, ezért a fejlesztés a BT család utolsó tagjából, az A-8-ból (BT-7M-ből) indult ki.

Első lépésként a BT-20-asnak is nevezett A-20-as prototípust alkották meg. Az A-20-as közel azonos volt a BT-7M-mel: mindkét harckocsi az új, V-2-es dízelmotort használta, főfegyverük egy-egy 45 mm-es, 1932-es mintájú (20-K) páncéltörő löveg volt és külsőre is hasonlítottak, azonban az A-20-as szélesebb volt, futóművét átdolgozták (a BT-sorozattal ellentétben az oldalankénti négy nagyméretű futógörgő közötti távolság egyenlő volt) és a típus páncélzatát 20 mm-re növelték.

Az A-20-as mellett kifejlesztésre került egy nagyobb mértékben módosított páncélos is, az A-20G, későbbi nevén az A-32. Ennél a típusnál elhagyták a Christie-típusú futómű egyik alapvető jellemzőjét; azt, hogy a jármű lánctalpak mellett futógörgőin is képes volt haladni, emellett a görgők számát oldalanként négyről ötre növelték.

A másik fontos módosítás azt volt, hogy a harckocsit még jobban kiszélesítették, ezáltal a korábbiaknál nagyobb átmérőjű toronygyűrűt építhettek be, amelynek következtében az A-32 már nem 45 mm-es löveget kapott, hanem az L-11-es 76,2 mm-es löveget, maximális páncél-vastagságát pedig 30 mm-re növelték.

Az A-32-es még az A-20-asnál is egy tonnával nehezebb volt (19 tonna), de az 1939-es tesztek során kiderült, hogy az új páncéltörő lövedékek ellen még ez sem elegendő, viszont a típus egyértelműen jobb képességű volt az A-20-asnál, miközben megőrizte elődje mozgékonyságát, ezért a fejlesztés az A-32-est felhasználva folytatódott. A második prototípus, az A-34-es ugyan csupán egy 45 mm-es löveggel rendelkezett, de ez csak kényszerűségből történt és a páncélosra ellensúlyokat erősítettek, hogy szimulálják a nagyobb kaliberű löveget és erősebb páncélzatot.

A Mihail Koskin főtervező által irányított csapat 1940 januárjára elkészítette a T-34-es harckocsi első két prototípusát, amelyet a következő hónapokban intenzív teszteknek vezetettek alá (többek között a harckocsit a harkovi gyárból a 2000 km-re található Moszkvába utaztatták, majd a finnországi Mannerheim-vonalhoz és vissza). A tesztek segítettek meggyőzni Sztálint a páncélos sorozatgyártásának elrendeléséről, miközben felszínre hozták a hajtáslánc problémáit, lehetővé téve azok javítását, de Koskin szeptember végén belehalt az embert próbáló tesztek alatt szerzett tüdőgyulladásába, ezért ezt követően a vezető mérnök szerepét Alekszander Morozov töltötte be, aki a BT sorozat fejlesztésében játszott kulcsszerepet. Röviddel ezt követően a T-34-es készen állt a sorozatgyártásra.

A harckocsi nem rendelkezett valódi becenévvel, de gyakran tricátcsitvjorká (orosz; harmincnégyes) néven hivatkoztak rá.


Konstrukció:

A fejlesztés végére a T-34-es egy teljesen új harckocsivá érett, amely sokat köszönhetett a japán 95-ös típusú harckocsinak, amelyet a Nagy Japán Birodalom az 1939-es Halhin-goli csatában vetett be a szovjetek ellen. Ahogy fentebb is olvasható, a T-34-es eredete a BT-7M-ig nyúlik vissza, de a sorozatgyártású változat már csak kisebb részletekben hasonlított a gyorsharckocsira: a T-34-es közepes harckocsi lényegesen szélesebb, hosszabb és magasabb volt.

A T-34-es az A-32-eshez hasonlóan az L-11-es harckocsi-löveget kapta. Ez a fegyver az első világháborús orosz M1914/15 légvédelmi lövegig vezethető vissza. Ez a szovjet hadihajókon (többek között a PALLADA osztályon) is alkalmazott löveg alapvetően nem harckocsik leküzdésére készült (annak ellenére, hogy - ellentétben a rövid csövű 75 mm-es löveggel felszerel Panzer IV-essel - nem is kizárólag megerősített állások ellen tervezték), rendelkezett páncéltörő lőszerrel és teljesítménye felülmúlta a korábbi szovjet harckocsi-löveget. A löveg mellett a páncélost két DT géppuskával szerelték fel, ebből egy a löveggel párhuzamosítva a toronyba, egy pedig a testbe került.

A T-34-es (szovjet közepes és könnyű harckocsik között) páncélzat terén is felülmúlta elődeit. Más országok szinte kizárólag a frontális támadásra koncentráltak, ennek megfelelően a harcjárművek homloklemeze és tornya igen vastag páncélzattal rendelkezett, míg az oldalsó és hátsó páncélzat minimális volt (abból kiindulva, hogy harcban az ellenséges tűz túlnyomórészt szemből fog érkezni).

Ezzel szemben a T-34-est a szovjetek úgy tervezték, hogy bár frontpáncélzata nem volt kiemelkedően vastag, minden irányból relatív védettnek bizonyult. A T-34-es frontpáncélzata 45 mm volt (a felső részen 47 mm), oldalt 40 mm, hátul pedig szintén 45 mm, míg a tetőpáncél 20 mm-t, a fenéklemez pedig 16 mm-t tett ki.

A T-34-es páncélzata nemcsak vastagabb volt a korábbiaknál, de egy generációval fejlettebb is. A japánokkal vívott harcok egyik tapasztalata az volt, hogy bár a szegecselt páncélzat sok esetben ellenállt a találatnak, a becsapódás erejétől a páncéllapokat tartó szegecsek elnyíródtak és a zárófej (ritkábban a gyámfej) leszakadva repeszként viselkedett és megsebesítette vagy megölte a legénységet, illetve a közelben állókat. A T-34-es ezért már hegesztett (szegecs nélküli) páncélzatot kapott, ami megoldotta ezt a problémát.

A másik újítás a döntött páncélzat használata volt. A T-34-es testét és tornyát korában jelentősnek számító, a frontrészen 60 fokban megdöntött páncéllemezeket építettek be: ezeken a korabeli tömör, illetve keményfém-magvas páncéltörő lőszerek gyakran gellert kapva lepattantak, csupán minimális horpadást okozva a páncélon. A döntött páncélzat további előnye volt, hogy a vízszintesen beérkező lövedékeknek az erősen döntött páncélban lényegesen hosszabb utat kellett megtennie, mint a függőleges páncélzatban, ezáltal az effektív páncélvastagság nagyobb volt a ténylegesnél.

A döntött páncélzat igen hatékonynak bizonyult, az a laikusok által máig makacsul hangoztatott nézet viszont nem igaz, hogy a T-34-es lett volna a világ első döntött páncélzatú harckocsija (ilyenek már az első világháború alatt is épültek). A páncélzat megdöntése azzal a további járulékos előnnyel járt, hogy a T-34-es tömege csupán 26 tonnát tett ki, miközben védelme felülmúlta a 45 tonnás T-35-ös nehéz harckocsiét.

A T-34-es ugyan elvesztette a tisztán futógörgőkön történő haladás képességét, de a Christie-típusú felfüggesztést megtartotta (oldalanként öt nagyméretű futógörgővel, visszafutó-görgők nélkül), ezáltal a típus kiemelkedően mozgékonynak bizonyult a nehéz keleti terepen, miközben a gyártás gyorsabbá és egyszerűbbé vált.

Szintén a Halhin-goli csata tanulságai közé tartozott, hogy bár a japán erők páncéltörő képessége elmaradt a szovjetekétől, a molotov-koktélokkal felszerelt japán alakulatok nagyszámú kommunista harckocsit tettek harcképtelenné. Ennek oka a harckocsik benzinüzemű motorja volt, amely találat hatására könnyen meggyulladt és hevesen égett, gyakran pedig felrobbant.

A szovjet hajtómű-fejlesztés ezért áttért a dízelüzemű erőforrások gyártására, amelyek találat esetén lényegesen kisebb eséllyel gyulladtak meg, hajlamosabb volt az égésre, mint a robbanásra és nem kellett számolni a könnyen begyulladó benzingőz-képződéssel sem. A T-34-esbe az új V-2-es dízelmotort építették (amely a BT-7M-ben debütált): az alumínium motorblokkos, 38800 ccm-es V12-es egység 500 lóerős teljesítményt adott le, ez közel 18,9 lóerő/tonnás teljesítmény/tömeg arányt biztosított, ezáltal a páncélos végsebessége műúton elérte az 53 km/h-t.

A négyfős legénységgel rendelkező T-34-es optikája és célzó rendszere a németekénél lényegesen egyszerűbb és gyengébb minőségű volt, ami csökkentette a páncélos hatékonyságát, akárcsak a rádió hiánya és az a tény, hogy a kétfős torony miatt a löveg célzása és a tüzelés is a parancsnokra hárult. Szintén problémát okozott a szűkös beltér, különösen a kisméretű torony, emellett a hatékonyságot tovább rontotta a torony gyenge, gyakran meghibásodó forgató-mechanizmusa és a nehézkes töltés.


Fejlesztések:

A korai T-34-esek rendkívül megbízhatatlanok voltak - a fenti problémák mellett a futómű, a lánctalp és a váltó is rendszeresen meghibásodott. E problémák kisebb részben tervezési hibából eredtek (pl.: a túlságosan kisméretű toronyból), nagyobbrészt a rendkívül alacsony minőségű gyártásból: a tervezettnél gyengébb, gyakran csak részben hőkezelt, hibásan hegesztett acéllemezek és rugók törései nagyban hozzájárultak a rendszeres műszaki hibákhoz, ami jelentős mértékben korlátozták a típus hatékonyságát.

A problémák miatt a szovjetek több alkalommal is módosították a harckocsit, kialakítva három fő sorozatot. Ezek közül az elsőt egyszerűen T-34-esként jelölték, később a németek által használt T-34/76-os kódnév terjedt el (a 76 a löveg űrméretét jelölte). Az első sorozatgyártású modellt a szovjetek T-34 1940-es modell-nek nevezték (német kódja: T-34/76A), amelyet a T-34 1941-es modell (T-34/76B) követett új, nagyobb teljesítményű F-34-es löveggel, amely a 30,5 kaliberhosszú L-11-essel szemben 42,5 kaliberhosszú volt, valamint ezen az altípuson igyekeztek megoldani az előd műszaki hibáit. A második sorozat lövegét (és 76-ról 77-re növelt lőszerkészletét) leszámítva elsősorban abban különbözött elődjétől, hogy a korai hegesztett toronyról áttértek az egyszerűbb, öntött torony használatára (a változtatások hatására az 1941-es modell tömege 26 tonnáról 26,5 tonnára nőtt).

A következő lépést a T-34 1942-es modell jelentette (T-34/76C). Ez a variáns csak minimális mértékben különbözött elődjétől (egyedül az oldalsó páncélzatot növelték 40-ről 45 mm-re), viszont több módosítással jelentősen sikerült mérsékelni a harckocsi előállítási árát (269500 rubelről 193000 rubelre). A gyártás ideje alatt komoly gumihiány lépett fel, ezért a 28,5 tonnás 1942-es modell futógörgőiről elhagyták a gumiborítást (a hiány enyhülésével az első és ötödik görgőt ismét gumírozták).

A T-34/76-os család utolsó tagja a T-34 1943-as modell modell volt (T-34/76D, T-34/76E, T-34/76F), amelyet áttervezett, a frontrészen 70 mm-es, oldalt 52 mm-es toronnyal gyártottak, nagyrészt már rádióval, a késői sorozatoknál parancsnoki kupolával. A változtatások hatására e típus tömege 30,9 tonnára nőtt, ugyanakkor a további jelentős gyártás-egyszerűsítés miatt egy példány előállítása ára az eredeti felére, 135000 rubelre csökkent.

A propagandával ellentétben (ld. lentebb) a valóságban a T-34-es lövege nem bizonyult kellően erősnek az új német harckocsik ellen, ezért 324 db T-34-esben a ZiSz-4-es löveget (az 57 mm-es ZiSz-2-es vontatott páncéltörő löveg harcjárműbe épített változatát) építették - ezeket könnyen fel lehet ismerni rendkívül hosszú lövegükről (T-34/57 - egy ilyen harckocsi látható a jobbodali fotón).

Mivel az újabb német harckocsik ellen a T-34/76-osok rendkívül gyengén teljesítettek, a T-35/57-esek pedig csupán minimális számban készültak, a szovjetek megterveztek egy harmadik, módosított T-34-es sorozatot is; a T-34/85-öst. Ez a korábbiakkal ellentétben új, nagyméretű tornyot kapott, amely egyrészt lehetővé tette a toronyban tartózkodó személyzet számának kettőről háromra történő növelését (megoldva több problémát), emellett a nagyobb toronyba a 85 mm-es D-5T (M1939-es légvédelmi) löveget építették.

Az első T-34/85 1943-as modell mindössze két hónapon át készült 1944 februárban és márciusban, mielőtt áttértek volna a szintén 85 mm-es ZiSz-Sz-53-as löveg használatára, emellett módosították a célzó-rendszert és a rádiót a testből áthelyezték a toronyba. A második világháború alatti utolsó sorozat a T-34/85 1945-ös modell volt, már elektromos toronyforgatással, nagyobb méretű parancsnoki kupolával és ködgránát-vetőkkel.


Szolgálatban:

A T-34-es gyártása Harkovban és Sztálingrádban 1940-ben indult meg, de akárcsak korábban a T-26-os esetében, a T-34-esnél sem sikerült elérni a kitűzött jelentős darabszámot (1940-ben csupán 115 példányt, a tervezet kevesebb, mint 20%-át sikerült előállítani). A szervezetlenség és az alacsony gyártási minőség által is sújtott T-34-es előállítása 1941. június 22-ét, a Szovjetunió nácik általi megtámadását követően kapott prioritást (a Barbarossa hadművelet kezdetéig 1225 db T-34-est gyártottak, de ezeknek is csupán a háromnegyede állt rendszerben.

A német csapatok kezdetben elsöpörték a túlerőben lévő védőket, amihez hozzájárultak a szovjetek rosszul karbantartott, motiválatlan és képzetlen legénység által irányított T-26-os és BT harckocsik is, amelyeket a német harckocsik és 37 mm-es, illetve 50 mm-es vontatott lövegek könnyedén megsemmisítettek.

A németek azonban nem tudtak a T-34-es és a hasonló képességű, de lényegesen nagyobb és vastagabb páncélzatú KV nehéz harckocsik (elsősorban a KV-1-es) fejlesztéséről, ezért komoly sokkot okozott a harctéri megjelenésük. A T-34-es átlagos harckocsinak számított, a fentebb is említett több komoly hibával, ráadásul a rádió és a tapasztalt tisztek hiánya miatt hatalmas számban estek áldozatul a németeknek, illetve különböző műszaki hibáknak (a példányok több mint fele műszaki okból vált harcképtelenné), a típus mégis fordulópontot jelentett a harcokban.

Papíron a T-34-es (kis távolságból) még a Tiger I nehéz harckocsi megsemmisítésére is alkalmas volt, ám ez a harctéren szinte sohasem történet meg (a Tiger-t néhány száz méterről, oldalról vagy hátulról lehetett egy T-34/76-ossal megsemmisíteni, míg a német 88 mm-es löveg több kilométerről is végezhetett a kommunista páncélossal).

A súlyos veszteségek ellenére azonban a T-34-es állta az összehasonlítást a késői Panzer IV-essel, a korábbi német harckocsik pedig gyakran hatástalannak bizonyultak ellene, különösen a 20 és 37 mm-es páncéltörő lövegek. A T-34-es legfontosabb előnye nem fejlettsége, hanem a mennyisége volt: az Urálon túlra menekített szovjet gyárak közül többet is e páncélos előállítására alakítottak át, amelyek ennek köszönhetően ezerszámra gördültek le a futószalagról. A 75 mm-es mellett az 50 mm-es német páncéltörő löveg is alkalmas volt a T-34-es leküzdésére, de amíg a megsemmisült harckocsikat a szovjetek minimális erőfeszítéssel tudták pótolni, a németeket minden Panzer IV-es (és veterán legénységük) elvesztése érzékenyen érintett.

Többek között a 183. számú gyár (Harkovi Mozdonygyár, későbbi Uralvagon), a gorkiji Krasznoje Szormovo és a 173. számú gyár is épített T-34-eseket, a leghíresebb mégis a Sztálingrádi traktorgyár volt, amely a város ostroma alatt is készítette a típust, amelyek a gyárkapun kigördülve azonnal a néhány kilométerre található frontvonalra indultak.

1944-ig több mint 35000 db T-34/76-os készült és megkezdődött a még erősebb T-34/85-ös előállítása is. Idővel a szovjetek megoldották a legtöbb problémát: a késői T-34-esek már megbízható páncélosok voltak jelentős tűzerővel, vastag páncélzattal, illetve rádióval, miközben a T-34/85-ösök is ezerszámra került a csapatokhoz.

A T-34-es a Szovjetunió egyik jelképévé vált és a második világháború végig rendszerben állt, ezért a szovjetek által megszállt kelet-európai régióban és a japánok ellen Mandzsúriában is bevetették. A második világháborút követően a szovjetek (az amerikaiakhoz hasonlóan) a T-34-es nagy számban adták át szövetségesés és csatlós országoknak, ennek következtében a páncélost bevetették a Koreai háborúban, majd a hidegháború számos további konfliktusában.

A T-34-est 1940-től 1958-ig gyártották, ez idő alatt 84070 példány készült (35120 db T-34-es és 48950 db T-34/85-ös), amelyet közel 50 ország állított rendszerbe (a leselejtezett T-34-eseket gyakran afrikai és ázsiai országoknak értékesítették tovább). A Magyarországon is rendszeresített páncélos utolsó példányai néhány fejlődő országban a mai napig rendszerben állnak.


Utóélet:

A T-34-es volt a második világháború legnagyobb számban gyártott harckocsija (később is mindössze utóda, a T-54-es múlta felül), ennek ellenére a típusból csupán néhány specializált változat épült, igaz, e harckocsi több későbbi páncélos létrejöttében játszott szerepet:


PT-1 (aknamentesítő harckocsi):

A T-34/76-osra csatolt aknarobbantó készülék: a PT-1 valójában nem külön modell volt, csupán egy nehéz fémkerekekkel rendelkező kétkerekű elem, amelyet a páncélos elé lehetett erősíteni.


OT-34, OT-34-85 (lángszóró harckocsi).

A T-34-es, illetve a T-34/85-ös vázára épített ATO-41-es, illetve ATO-42-es lángszóró. Mindkét típus megtartotta a lövegét, a lángszórót a testben található géppuska helyére építették be.


Késői (szovjet) T-34-es változatok:

A második világháborút követően a T-34-85-ös gyártását folytatták. A T-34/85 1946-os modell új futóművet és módosított (V-2-34M típusú) motort kapott. Már a gyártás leállítását követően jelent meg a T-34/85 1960-as modell, amely több ponton modernizálta a harckocsit, emellett erőforrását a V-2-3411-es egységre cserélték. Az utolsó változat a T-34/85 1969-es modell volt (más néven T-34-85M), amelyet mások mellett már éjjellátóval is felszereltek.


Egyéb, a T-34-eshez kötődő harckocsik:

A T-34-85-össel a T-34-es elérte fejlesztésének határait, ezért a szovjetek megkezdték egy új páncélos kifejlesztését. A 34 tonnás, a tervek szerint a T-34-es mellett a KV-1-est is kiváltó (1943-as) T-43-as prototípus a teszteken túlságosan lassúnak bizonyult, miközben 76,2 mm-es F-34-es lövege azonos volt a T-34/76-oséval, ezért fejlesztését a megvalósított T-44-es javára leállították.

A Szovjetek az aknamentesítő és lángszórós változat mellett nem készítettek több specializált modellt, ugyanakkor a T-34-es vázát felhasználva három további harckocsit is megalkottak: a SzU-85-ös és SzU-100-as páncélvadászokat, valamint a SzU-122-es rohamlöveget (ld. jobbra).

Amikor a németek először találkoztak a T-34-essel, több német főtiszt (köztük a modern páncélos-hadviselés egyik kulcsfigurájának tartott Heinz Wilhelm Guderian tábornok) javasolta a páncélos azonnali lemásolását. A németek a T-34-es zsákmányolt példányait maguk is használták - Panzerkampfwagen T-34 747(r) jelzéssel, miközben kifejlesztették a világháború egyik legjobb típusának tartott Panther harckocsit, a T-34-es német megfelelőjét.

A hidegháború alatt több ország is módosította saját T-34-eseit, emellett a kommunista Kína a T-34/85-öt maga is gyártotta, 58-as modell jelzéssel.


Műszaki adatok:

Név: T-34

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 26 t

Hossz: 6,68 m

Szélesség: 30,00 m

Magasság: 2,45 m

Motor: 500 Le-s (V-2-34, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 76 mm-es löveg (F-34, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (DT, egy-egy párhuzamosított és a torony tetején)

Páncélzat: 15-47 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 53 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: ~ 300 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.