Tank 27

„T-27”


Előzmények:

A XX. század kezdetére az Orosz Birodalom nagyhatalmi státuszát gyakorlatilag elvesztette: az 1877-78-as orosz-török háborúban még sikerült legyőzni a hozzá hasonlóan elmaradott török Oszmán Birodalomat (amelyet Európa beteg embereként aposztrofáltak), a századfordulón viszont a japánok megalázó vereségeket mértek rájuk.

A problémák hátterében az oroszok visszamaradott társadalmi berendezkedése állt: miközben megjelent egy európai mintájú iparos-kereskedő városi réteg, amely profitált az új technológiák által biztosított lehetőségekből, a lakosság nagy része évszázados technológiát használó fölműves volt, az országot pedig gyenge, uralkodásra alkalmatlan cárok vezették.

A hatalmát megosztani nem hajlandó, ugyanakkor befolyásolható utolsó orosz cár, II. Nyikolaj ennek ellenére 1914-ben szembeszállt Németországgal, mivel az orosz-japán háborút lezáró szerződésben a birodalom számára megtiltották a keleti terjeszkedést, de a cár minden áron terjeszkedni akart (a Balkánon), mutatva erejét.

Az első világháborúban azonban kiderült, hogy az elsősorban hatalmas lakosságára támaszkodó Orosz Birodalom már nem tud sikereket elérni kizárólag a tömeges támadásokkal, mert ezeket az új fegyverek (köztük a géppuskák) már képesek ellensúlyozni. Az Orosz Birodalom ennek következtében óriási veszteségeket szenvedett az első világháborúban (csak a harcokban 1,7 millió főt vesztettek), miközben totális vereséget szenvedtek, ezért 1917-ben különbékével kiszálltak a háborúból.

Ezt követően az ország polgárháborúba süllyedt, amelyből a kommunista vörösök kerültek ki győztesen, akik meggyilkolták az uralkodó romanovokat, majd Szovjetunióra változtatták az ország nevét és a monarchiát egypárti diktatúrával váltották fel. A kommunisták azonnal megkezdték az általuk ideálisnak tartott világkép megalkotását, amelynek részeként az embereket megfosztották vagyonuktól, az élet majdnem minden területe a párt irányítása alá került és erőltetett iparosítással megpróbálták modernizálni az országot.

Ennek részeként megépítették az MSz-1-es könnyű harckocsit, de a döntéshozók nem voltak megelégedve ezekkel a kezdeti fejlesztésekkel, a dinamikus ütemben fejlődő, de a nyugat-európai színvonaltól így is elmaradott ipar azonban ekkor még nem volt képes modern harcjárművek (köztük harckocsik) kifejlesztésére. Ezt végül úgy orvosolták, hogy (hasonlóan más nemzetekhez, köztük az olaszokhoz és a japánokhoz) az egyik legfejlettebb és legerősebb nagyhatalomhoz fordultak: a Brit Birodalomhoz.

1929-ben egy szovjet delegáció - miután megtekintette az akkori csúcstechnológiának számító brit típusokat - három különböző páncélos jogait is megvásárolta: a Carden-Loyd Mark VI kisharckocsiét, a Carden-Loyd kétéltű könnyű harckocsiét és a Vickers 6-Ton könnyű harckocsiét.

A tervek alapján megkezdték ezek licencgyártást, de a fejletlen ipar okozta problémák miatt a terveken változtatni kellett, ezért az ezek alapján gyártott típusok (a T-27-es kisharckocsi, a kétéltű T-37A és a T-26-os könnyű harckocsi) végül többé váltak a Szovjetunióban gyártott angol harckocsiknál. A három, nagyjából egy időben megvásárolt páncélos közül elsőként a legkisebb és legegyszerűbb típus, a T-27-es került sorozatgyártásba: az alábbiakban erről a típusról lesz szó.


Konstrukció:

A T-27-es ugyan a Carden-Loyd kisharckocsin alapult, ezért első ránézésre azonosnak tűnt vele, azonban a kommunisták több részleten is változtattak. A harckocsi elrendezését megtartották, azonban a jármű hosszát 2,45 méterről 2,6 méterre növelték.

Az enyhen súlypont-eltolódással járó változtatás hatására némiképpen nőtt a páncélos belső tere, azonban a brit harckocsihoz hasonlóan a T-27-es sem kapott tornyot, ehelyett megtartotta a rátét-páncélzatot. Ennek oka, hogy a Carden-Loyd kisharckocsik egy páncélozott lövegvontatón alapultak (a brit Universal Carrier-hez hasonló járművön), amelyek nyitottak voltak: a páncélzat takarta a katonák testét, a fejét viszont nem, ami egyrészt problémát jelentett, másrészt viszont nem korlátozta a kilátást.

A Carden-Loyd kisharckocsinál és a T-27-es esetében is ezt a kérdést úgy oldották meg, hogy a katonák feje köré megközelítőleg csonkagúla-alakú páncélzatot szereltek: mivel a kisharckocsit csak felfelé lehetett elhagyni, ezek a fejet védő páncélt fel lehetett hajtani (mindkét legénységi tag feletti részt egymástól függetlenül ki lehetett hajtani, a középső elem viszont fix volt).

A T-27-es megőrizte elődje fegyverzeti szintjét, az egyetlen géppuskát, amelyet jobboldalra, a testbe építettek be (mivel a felhajtható páncélzatban erre nem volt hely és a könnyű elem nem is bírta volna el a fegyver súlyát), de a vízhűtéses angol géppuskát léghűtéses szovjet DT géppuskára (technikailag golyószóróra) cserélték.

A T-27-es páncélzatán érdemben nem változtattak: megtartották a szegecselt kialakítást és bár az oldalsó páncélzatot a felépítmény teljes hosszában egyetlen függőleges páncéllapra cserélték, de a 6-9 mm közötti páncélzat csak az eltérő anyaghasználat miatt nőtt 6-10 mm-re.

A T-27-est kizárólag kézifegyverekkel felszerelt gyalogság és járművek ellen szánták, ezért nem jelentett problémát az, hogy a típus páncélzata szemből sem állt ellen a lövegek tüzének. A kisharckocsit ráadásul méretéből fakadóan rendkívül nehéz volt eltalálni: a mindössze 2,6 méteres hossz mellett a T-27-es szélessége 1,83 métert, magassága viszont alig 1,44 métert tett ki, ezáltal már magasabb aljnövényzetben is szinte láthatatlan volt.

A T-27-es így is nagyobb volt a Carden-Loyd Mark VI-osnál, ráadásul tömege annak 1,5 tonnájáról 2,7 tonnára nőtt, azonban ez így is rendkívül mérsékeltnek számított, ami lehetővé tette, hogy a bázisjárműhöz hasonlóan polgári gépjármű-motort használhassak meghajtásként.

A Carden-Loyd kisharckocsiban erre a célra az amerikai Ford vállalat rendkívül sikeres személyautójának, a T-modellnek az erőforrását alkalmazták. A T-27-esbe egy szovjet GAZ AA erőforrást építettek, de ez szintén az amerikai Ford vállalatig, annak Modell AA jelű teherautójáig vezethető vissza. Maga a motor a T-27-esben 40 lóerő teljesítményre volt képes, ezzel a páncélos műúton 42 km/h-s végsebességig gyorsulhatott.

A szovjet kisharckcocsi megtartotta elődje különleges futóművét, de az oldalanként négy (két pár) apró futógörgőt oldalanként három párra cserélték (erre a hossz-növekedés miatt volt szükség).


Fejlesztések:

A T-27-es maga is fejlesztett változat volt, lévén a Carden-Loyd kisharckocsin alapult. Kezdetben a harckocsi gyakorlatilag a brit jármű egyszerű licencgyártott másolata volt, de a tesztek eredményeivel a döntéshozók nem voltak megelégedve, ezért több ponton módosították a járművet, megalkotva a felnagyított Carden-Loyd Mark VI-osnak látszó T-27-est (T-27A-t).

Ez a típus volt az első nagy sorozatban rendszeresített szovjet harckocsi. Részben emiatt a páncélosból számos változatot terveztek, köztük lángszórós és rakétavetős átalakításokat, valamint egy légmentesen lezárt, folyókat víz alatt átszelni képes prototípus, de ezen elgondolások soha nem realizálódtak: részben a T-27-es túlságosan könnyű és kisméretű teste miatt, ami nem tett lehetővé komolyabb tömeg-növelést.

A T-27V kisszámú parancsnoki példányt jelölt, ezeket rádióval is ellátták, azonban a legtöbb T-27-es harckocsi (a többi szovjet páncéloshoz hasonlóan) egyáltalán nem rendelkezett rádióval (vevőegységgel sem), ezért a parancsokat zászlójelekkel közvetítették, ami éles helyzetben teljességgel hasznavehetetlennek bizonyult.

Emellett terveztek többféle löveggel felszerelt T-27-variánst is: a francia FT-17-es 37 mm-es lövegét hordozó T-27M-et, később pedig 45 mm-es löveget, hátrasiklás nélküli löveget és 75 mm-es tarackot is teszteltek, de ezek szintén túlságosan nagy stressznek tették volna ki a harckocsit, ezért egyik ilyen változat sem került sorozatgyártásba.


Szolgálatban:

A T-27-est a szovjetek az új generációs alap-harckocsinak szánták, hivatalosan 1931. február 13-án állították rendszerbe. A harcjárműre a politikusok irracionálisan nagy termelési kvótákat szabtak ki: az aktuális 5 éves tervben nem kevesebb, mint 10000 db T-27-es legyártását rendelték el, 1932-ig! Ez természetesen nevetségesen nagy mennyiség volt, az ehhez szükséges ütemű, havi 1000 harckocsi legyártását egyedül a második világháború alatt tudták elérni (több, párhuzamosan működő üzemmel, amelyek lényegesen fejlettebbek voltak az 1931-es állapotoknál) - 1931-ben a világ összes rendszerben álló harckocsijának száma együttesen nem tett ki 10000 járművet.

A T-27-es előállítása a leningrádi Bolsevik gyárban és a Nyizsnyij Novgorod-i gépgyárban kezdődött meg, de a fejletlen szovjet ipar az egyszerű harcjármű előállítására is csak nagy nehézségek árán volt képes. A tervekkel ellentétben 1931-ben csupán néhány száz példány épült és a három éves gyártás során összesen csak az eredeti megrendelés negyede, 2540 db T-27-es készült el, igaz, ez így is rekordszámú kisharckocsit jelentett. Eredetileg 65 kisharckocsi-zászlóaljat állítottak fel és egységenként 50 db T-27-essel kívánták őket feltölteni, de később ezt a számot a felére (zászlóaljanként 23-ra) mérsékelték.

Az elsősorban felderítésre, csapattámogatásra és másodlagos feladatokra szánt harckocsi ezáltal számos szovjet páncélos-egységnél megjelent, amelyeket több konfliktusban is bevetettek. Az 1930-as évek elején a szovjetek az ország keleti részében lázadók ellen küldtek harcba a T-27-eseket, ahol (a száraz sztyeppéken) a típus még megfelelőnek számítottak, igaz, már itt több problémára fény derült (a balodali fotón elöl egy T-27-es, mögötte egy T-35-ös harckocsi látható).

Körbeforgatható torony hiányában a harckocsinak mindig a cél felé kellett néznie és páncélzata sem volt kellően vastag, a legkomolyabb problémát viszont nem ezek, hanem a futómű jelentette. A lánctalpak rendkívül keskenyek voltak, emiatt a T-27-esek harckocsik minimális tömegük ellenére számos esetben elsüllyedtek: tavasszal és ősszel a sárban, télen pedig a hóban, amit súlyosbított a szovjet infrastruktúra (a szilárd burkolatú utak) hiánya.

A T-27-es korában jelentős végsebességgel rendelkezett, azonban ezt nem tudta kihasználni, mert terepen a katonák ide-oda csapódtak a járműben. A helyzetet tovább rontotta, hogy a küzdőteret nem választották le, ezért a motor által keltett zaj és hő rendkívül igénybe vette a személyzetet. Végül a harckocsit (a méret-növekedés ellenére is) rendkívül szűk belső tér miatt csak alacsony termetű katonák használhatták, emiatt gondot okozott a megfelelő számú, a feladatra alkatánál fogva alkalmas katona kiválasztása (igaz, ez még a hidegháborús T-54-es esetében is problémákat okozott).

1939-ben még mindig nagyszámú T-27-es szolgált a Szovjetunióban: ezek egy részét bevetették Lengyelország lerohanásakor, illetve Finnország megtámadásakor, de csupán töredék-információk maradtak fenn, sok esetben a típus a felázott vagy havas terepen az előrehaladásra sem volt képes, ezért hamarosan már csak kisegítő feladatokra használták őket.

Mindezek ellenére 1941-ben még mindig a legyártott mennyiség közel fele, 1127 db T-27-es állt rendszerben, azonban ekkor már szinte csak utánpótlás szállítására, lövegek vontatására és kiképzésre használták őket. Ezt követő sorsukról alig maradt fenn elérhető adat, bár annyi ismert, hogy még Moszkva 1941-végi ostrománál is harcoltak T-27-esek, amelyek közül több a németek zsákmányává vált, míg 1942 végén néhányat román egységek szereztek meg.


Utóélet:

Önmagában a T-27-es egy gyenge jellemzőkkel rendelkező kisharckocsi volt, amely darabszámát leszámítva szinte semmilyen értékelhető eredményt nem ért el. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a T-27-es (a T-18-assal és T-26-ossal együtt) egyike volt azoknak a korai típusoknak, amelyek biztosították a szükséges tapasztalatot a fiatal szovjet iparnak ahhoz, hogy a második világháború második felétől óriási számban állíthasson elő modern harckocsikat:


T-27 sikló-kisharckocsi (légideszantos harckocsi):

1935-ben a szovjetek a T-27-eshez kifejlesztettek egy felcsatolható szárny-párt és farok-részt, majd ezt egy Tupoljev TB-3-as bombázó alá erősítették. A tervek szerint a páncélost a TB-3-as menet közben indította: az önálló meghajtás nélküli T-27-es vitorlázva ért földet, ledobta a kiegészítő-elemeket, majd a modern légideszantos páncélosokhoz hasonlóan az ellenség hátába kerülhetett. A T-27-essel folytatott kísérleteket hamarosan beszüntették, azonban a kommunisták a T-37A-val és a T-60-asra épülő A-40-essel egy ideig még folytatták a tesztelést, mielőtt az egész programot leállították volna.


Műszaki adatok:

Név: T-27

Típus: kisharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 2,70 t

Hossz: 2,60 m

Szélesség: 1,83 m

Magasság: 1,44 m

Motor: 40 Le-s (GAZ-AA)

Legénység: 2 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (DT, a testben)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat: 3-10 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 42 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 120 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.