Tank 26

„T-26”


Előzmények:

Az egykor erős Orosz Birodalom a XX. század elejére már csak árnyéka volt önmagának. Az oroszok igyekeztek egy európai nagyhatalom képében tetszelegni, de az 1904-5-ös orosz-japán háborúban csúfos vereséget szenvedtek a gyors ütemben modernizáló Nagy Japán Birodalomtól, amely különösen megalázó volt, mivel európai birodalom ekkor vesztett először háborút barbárnak tartott ázsiai országtól.

Az oroszok ráadásul nem tanultak a vereségből és az első világháborúba túlzott elvárásokkal léptek be annak ellenére, hogy az elmaradott ország erre nem volt felkészülve. Az oroszok megtámadták Németországot és gyors győzelmet vártak, mert a németek kétfrontos háborúra kényszerültek és az oroszok jelentős számbeli fölényben voltak: legfontosabbnak tartott egységeik, a kozák lovasság például tízszerese volt a németének.

Az első világháború azonban már több tekintetben modern háborúnak számított és hamar kiderült, hogy a jelen harcolt a múlt ellen. A németek a nem vagy alig titkosított orosz üzeneteket elfogták, majd ezek alapján dolgozták ki stratégiájukat. A helyszínen lévő német erők késleltető harcokat vívtak, miközben vasúton mindössze két nap alatt 200000 német katonát szállítottak a keleti frontra, majd fokozatosan megsemmisítették a támadó erőket.

Az oroszok rendelkeztek néhány modern fegyverrel, a Maxim géppuska orosz változata például igen sikeresnek bizonyult, a 76,2 mm-es M1902-es orosz löveg pedig jobb lövésszaki jellemzőkkel rendelkezett, mint a német ágyúk, azonban az orosz haderő rendkívül rosszul felszerelt volt, hatalmas tömegek számára még puskát sem tudtak biztosítani. Az oroszok végül megalázó különbékével szálltak ki a világháborúból, majd a polgárháborúba süllyedt országban a kommunisták ragadták magukhoz a hatalmat.

A Szovjetunióra átnevezett országban a központosítással párhuzamosan megkezdték a modernizációt, amely a hadseregre is kiterjedt és utóbbi részeként 1924-ben megalapítottak egy harckocsit-tervező bizottságot. Zsákmányolt FT-17-esek alapján megtervezték az MSz-1-est, későbbi nevén T-18-as könnyű harckocsit, de a teszteken kiderült, hogy a mindössze 5,9 tonnás páncélos műúton is mindössze 17 km/h-s végsebességre képes és rendkívül gyenge terepjáró képessége miatt csak korlátozottan alkalmas tényleges bevetésre. A típust 1982-31 között gyártották, de nyilvánvaló volt, hogy szükség van egy nagyobb teljesítményű páncélosra is, amely a gyalogsággal együtt mozogva segítheti az áttöréseket.

A Renault NC-t (az FT-17-es fejlesztett változatát) alapul véve a szovjetek 1929-ben elkészítették a T-19-es harckocsit, ám ez nem jelentett érdemi előrelépést és bebizonyosodott, hogy az akkori szovjet ipar önmagában képtelen modern páncélos tervezésére. A szovjetek ezért egy küldöttsége Nagy-Britanniába utazott, ahol megtekintették a Vickers-Armstrong vállalat harcjárműveit. A látogatás eredményeként a Szovjetunió megvásárolt 15 db Vickers E könnyű harckocsit (ezek összeszerelésében szovjet mérnökök is segédkeztek), az ország megkapta ezek műszaki leírását és engedélyt a licencgyártásra.

Ezek alapján a Szovjetunióban elkészítették a TMM-1-es és TMM-2-es prototípusokat, amelyeket összehasonlítottak a Vickers E-vel: az angol harckocsi bizonyult jobbnak, ezért 1931-ben a T-19-es helyett ezt a típust kezdték el gyártani, T-26-os jelzéssel.


Konstrukció:

A T-26-os harckocsi a Vickers E-n alapult és kezdetben gyakorlatilag a szovjet páncélos megegyezett a brit eredetivel, azonban a típust folyamatosan fejlesztették. Az alábbiakban nem a T-26-os első, hanem a második fő sorozat bemutatása olvasható. A legnagyobb számban gyártott variáns az egytornyos Model 1933-as volt. E harckocsi egyszerű, henger alakú tornyot kapott, amely ugyan függőleges páncélzatot jelentett (ekkor még csak néhány országban használták a hatékonyabb döntött páncélzatot), azonban a minimalisztikus kialakítás drasztikusan csökkentette a gyártási időt.

A T-26-os tornyában egy nagy kezdősebességű 45 mm-es páncéltörő löveget helyeztek el, amely egyaránt alkalmas volt harckocsik elleni páncéltörő (AP) és gyalogság elleni nagy robbanóerejű (HE) töltények kilövésére.

A löveg mellett a harckocsit ellátták egy párhuzamosított 7,62 mm-es DT géppuskával, valamint egy második géppuskát terveztek a páncélos tetejére (légvédelmi céllal), de utóbbit ritkán használták (annak ellenére, hogy a gyalogság ellen hatékonynak bizonyult). 1935-től a harckocsikba egy harmadik géppuskát is terveztek: ez utóbbi több japán harckocsihoz hasonlóan a torony hátsó részébe került, ezáltal a legénység a löveggel átellenes oldalt is tűz alá vehette.

A T-26-os könnyű harckocsi páncélzata szegecseléssel készült, egyszerű, döntött lemezekből. A harckocsi hasi és felső páncélzatának vastagsága 6-10 mm között változott, az oldalsó és első páncélzat, valamint a torony páncélzatának vastagsága 15 mm-t tett ki. Ez csak kézifegyverek ellen nyújtott védelmet, de a típust elsősorban a gyalogság elleni harcra szánták, ezért ez nem tekintették hiányosságnak.

A 9,4 tonnás T-26-os gyakorlatilag a Vickers E másolata volt, azonban részegységeit a Szovjetunióban fejlesztették ki. A páncélos futóművét is angol mintára készítették, megtartva az oldalanként kétszer négy-futógörgős felfüggesztést (ez relatív egyszerű megoldás volt, azonban korlátozta a harckocsi fejlesztését, mivel nem tett lehetővé érdemi tömeg-növelést).

A T-26-os a Vickers 6-Ton-nak is nevezett Vickers E harckocsi motorját is átvette: a 4 hengeres hajtómű az eredeti Armstrong Siddeley erőforrás pontos mása volt és 90 lóerőt adott le. Ezzel a harckocsi épített úton 31,1 km/h-s végsebességre volt képes, terepen azonban csak 16 km/h-t érhetett el, igaz, a T-18-ashoz képest ez is előrelépésnek számított.

A Szovjetunióban megszokott módon a T-26-osok túlnyomó része nem rendelkezett rádióval, mivel a korai, nem praktikus egységeket kizárólag a parancsnoki harckocsikba szerelték be (később módosították a feltűnő alakú antennát, mert az ellenség érthető módon kiemelt célpontokként kezelte a könnyen megkülönböztethető parancsnoki harckocsikat).


Fejlesztések:

Ahogy az fentebb is olvasható, a T-26-os kezdetben a Vickers 6-Ton harckocsi gyakorlatilag tökéletes másolata volt, a változtatások a helyi tervezésű részegységekből adódtak. Az első sorozatgyártásba került változat, a T-26 model 1931 még két egymás mellett toronnyal rendelkezett, bennük egy-egy DT géppuskával (hasonlóan a Vickers 6-Ton-hoz, igaz, a szovjet páncélos tornyai kissé magasabbak voltak). A baloldali fotón egy ilyen harckocsi látható.

A Vickers vállalathoz hasonlóan a szovjetek is hamar szembesültek azzal, hogy a modern háborúkban a harckocsiknak szüksége lesz páncéltörő lövegre az ellenséges páncélosok elleni harchoz. Több löveget is teszteltek, de mindegyik kéttornyos modell egy 37 mm-es páncéltörő löveggel rendelkezett a jobb oldali toronyban (emiatt értelemszerűen a géppuskák száma kettőről egyre csökkent). Egyes források ezt a sorozatot T-26 model 1932-ként jelölik, noha gyártásuk 1931-ben kezdődött.

Mivel mindegyik tesztelt 37 mm-es löveggel szemben kérdések merültek fel (lassú gyártás, alacsony gyártási minőség, stb.), felmerült egy 76,2 mm-es hátrasiklás nélküli löveg használatának lehetősége is, de ettől a T-26 BKP jelzésű páncélos sorozatgyártásától végül elálltak.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a kéttornyos kialakítás elavult, mert egyrészt gyakorlatilag lehetetlenné tette a személyzet közötti információ-cserét, másrészt modern páncéltörő löveg befogadására nem volt alkalmas, ezért az 1933-as T-26 model 1933-tól áttértek a fentebb bemutatott egyetlen tornyos változatra, amely egy 45 mm-es löveget hordozott, kis részüket pedig rádióval is ellátták.

Ez helyes döntésnek bizonyult és az 1933-as típusú T-26-os modell vált a legnagyobb példányszámban gyártott változattá. Ezt követően már csak kisebb változtatásokat végeztek: a T-26 model 1938 új tornyot és optikát kapott, a T-26 model 1939 pedig már 97 lóerős motorral rendelkezett és erősebb, 20 mm-es frontpáncéllal szerelték (ld. jobbra). Az utolsó, T-26E-ként is jelölt sorozatot rátét-páncélzattal erősítették meg, ezáltal frontpáncélzata 40 mm-esre nőtt, amely a tesztek mellett a harctéren is bizonyította, hogy szemből nagyobb távolságból képes ellenállni a kiskaliberű páncéltörő lövegek találatának, de ekkora a harckocsi már elavultnak számított, ezért ezt a típust már csak kis sorozatban gyártották.

Az első modell 8,2 tonnás tömege ekkorra 12 tonnára nőtt, a futómű, a hajtómű és az erőátvitel további páncélzat-vastagítást azonban már nem tett lehetővé, ezért a típust a továbbiakban már nem fejlesztették. Ezzel párhuzamosan viszont a korai, elfogadhatatlanul alacsony minőségű példányok (ld. „Szolgálatban” bekezdés) egy részét később újabb szintre hozták fel, lecserélve a hibás alkatrészeket.

Ez a fajta modernizálás még 1941-ben, a gyártás tervezett leállítása után is folyt, mivel a 174. üzem a váltótípusként kijelölt, bonyolultabb T-50-es gyártására még nem készült fel, ezért áttelepítéséig kisszámú T-26-os még összeállított a meglévő pótalkatrészekből, valamint néhány tucat páncélos nagyjavítását is elvégezte.


Szolgálatban:

A T-26-os a Szovjetunió első saját tervezésű, általános rendeltetésű harckocsijává vált, amellyel a háború előtt elsődleges ellenfélnek tekintett lengyelek akkor fejlesztett páncélosait kívánták ellensúlyozni. A T-26-os megjelenésekor relatív modern típusnak számított, azonban emiatt rendkívüli mértékben próbára tette a fejletlen szovjet ipart.

1931-ben mindössze egyetlen gyár volt alkalmas harckocsik gyártására: a leningrádi Bolsevik Gyár (későbbi nevén a Vorosilovról elnevezett 174. üzem), amely a T-18-ast is készítette, de az építés alatt álló volgográdi Sztálingrádi Traktorgyárat is kijelölték a páncélos építésére. Az elvárások túlzóak voltak: az 1931-re tervezett 500 harckocsiból csupán 100 készült el és bár 1932-ben már békeidőben hatalmas számú, 1361 darab T-26-os készült, ez alig több mint harmada volt a tervezett 3000 db-nak. A típus később is jelentős, évente kb. 1000 darabos szériában készült, ugyanakkor a Sztálingrádi Traktorgyár a teljes, 7 éves gyártási idő alatt mindössze kb. 200 db T-26-ost épített.

A nagyszámú hiányzó mérnök és magasan képzett szakmunkás nemcsak a várakozásoktól elmaradó darabszámot eredményezett: az első években elkészült harckocsik rendkívül rossz minőségűek voltak, sok már a hadsereg tesztjén megbukott, ezért át sem vették. 1933-tól bevezették az egytornyos, páncéltörő-löveggel szerelt modellt, 1935-re pedig nagyrészt sikerült megoldani a minőségi problémákat.

A korai harckocsiknak gyakorlatilag minden részegységével kapcsolatban problémák merültek fel, a motor gyakran túlmelegedett, a britnél lényegesen gyengébb szovjet páncéllapot pedig sokáig rendkívül rossz minőségűek voltak. A szegecselt páncélzatról kiderült, hogy erős géppuskatűzben könnyen letörik a fejük, a fémszilánkok pedig a harckocsi belsejében pattogva megsebesítik a legénységet, ezért idővel áttértek a hegesztett páncéltestre.

A T-26-ost 1932-ben állították rendszerbe és a BT-sorozatú gyorsharckocsikkal együtt ez a típus alkotta a Szovjet páncélos-erők gerincét a második világháború kitöréséig (a T-28-as közepes és T-35-ös nehéz harckocsik darabszáma alacsony volt).

A T-26-os harckocsit először a Spanyol polgárháborúban vetették be: a kommunisták összesen 281 db egytornyos T-26-ost küldetek a köztársasági erők megsegítésére. A típus a későbbiekben rendkívül elavultnak számított, de a spanyol polgárháborúban a T-26-osok könnyedén legyőzték a nacionalisták német PzKpFw I-es könnyű- és olasz CV-33-as kisharckocsijait.

Ezt követően a típust bevetették a Szovjetunió keleti, japánokkal közös határán a szovjet-japán határháborúkban, ahol viszont kiütközött a típus alacsony építési minősége és az, hogy a mindössze 15 mm-es frontpáncélzatát még a japán 95-ös típusú könnyű harckocsik 37 mm-es lövege is átütötte. Sok példány veszett el a Molotov-koktélokkal felszerelt japán gyalogos harckocsi-elhárító egységektől is.

A második világháború kitörésekor, a lengyelek ellen az ekkor már elavultnak számító harckocsi újabb problémával nézett szembe. A T-26-os egyszerű, kevés karbantartást igénylő páncélos volt, azonban a rendkívül kiterjedt Sztálini tisztogatások eredményeképpen a harckocsikat (hozzáértő katonák és szerelők hiányában) gyakorlatilag teljesen elhanyagolták.

Ennek következtében a lengyelországi hadjárat során a szovjetek 317 db T-26-ost vesztettek, de ezek közül alig 15-öt lőttek ki a lengyelek, a többi egyszerűen műszaki hiba áldozatává vált. A finnek elleni Téli háborúban a párthű, de tapasztalatlan harckocsizók komoly veszteségeket szenvedtek, de ekkor a veszteségeket még ellensúlyozni tudták a folyamatos utánpótlással.

Amikor a németek 1941-ben megtámadták a Szovjetuniót, a T-26-os még mindig igen jelentős számban állt rendszerben: az összes szovjet harckocsi majdnem 40%-át e típus alkotta. A szovjetek jelentős számbeli fölényben voltak, a jól képzett német erők azonban rendkívül nagy számú T-26-ost semmisítettek meg. A rendkívül rossz állapotba került T-26-osok közül számos példány lerobbant és mivel gyakorlatilag egyáltalán nem állt rendelkezésre javító-egység és pótalkatrész, valamint vontató-jármű, sok ép T-26-ost a szovjetek hátrahagytak vagy maguk semmisítettek meg.

A T-26-osok gyártása egészen 1941-ig tartott és bár ekkorra alkalmatlannak ítélték őket az európai harcra, a japánok ellen még kb. 1200 db T-26-ost használtak, egészen a második világháború végéig. A zsákmányolt példányokat a spanyolok, a finnek, valamint kisebb számban a németek és a románok is használták. Magyarország a páncélost kiképző-harckocsiként alkalmazta, ezen kívül a Kínai Köztársaság és Törökország 82, illetve 60 db T-26-ost vásárolt.

Összességében megállapítható, hogy a T-26-os harckocsi megjelenésekor megfelelő típus volt, amely ugyan gyorsan elavult, ennek ellenére két okból is rendkívül fontos típusnak tekinthető. Egyrészt lehetőséget adott a szovjeteknek a kísérletezésre és fejlesztésre, majd az ezen szerzett tapasztalatokat a T-34-esben és más harckocsikban használhatták, másrészt részben e típus segítségével a német támadást lassítva sikerült időt nyernie a szovjeteknek, amíg modernebb harckocsijaik kellő számban nem álltak rendelkezésre.


Utóélet:

A T-26-os több tekintetben is korlátozott teljesítményű típus volt, ugyanakkor több mint 10000 példányban gyártották, ezáltal a T-26-os a második világháború előtt a legnagyobb számban gyártott harckocsinak számított. Ahogy a németek, úgy a szovjetek is számos különleges változatot is készítettek a könnyű harckocsi vázán, bár az összesen 1701 db speciális harcjármű nagy részét eleve erre szánták, nem átépítések voltak (több mint 50 különböző speciális változatot tervezetek, de ezek nagy része nem került sorozatgyártásba, ezért az alábbi felsorolásból hiányzonak):


lángszórós modellek:

A T-26-os harckocsi legnagyobb számban készült különleges változatai a lángszórós modellek voltak, amelyeket eredetileg a kéttornyos változatra építettek (KhT-26), később viszont áttértek az egytornyos variánsra (KhT-130, KhT-133). A lángszórós harckocsik a löveg helyett hasonló méretű lángszórót kaptak, amelyek 35 méteres hatótávolsággal rendelkeztek (jobboldalt egy KhT-130-as látható).


SzT-26 (hídvető harckocsi):

A T-26 model 1931-esen alapuló hídvető harckocsi. E típus egy 7,35 méter hosszú kihajtható hídelemet szállított, amelyet nem elsősorban hidak, hanem mély árkok áthidalására szántak. Mivel a hídelem maximális terhelhetősége 14 tonna volt, az SzT-26-ost csak könnyű harckocsikkal használhatták.


SzU-5 (önjáró löveg):

A szovjetek több önjáró löveget terveztek a T-26-os alapján, de ezek közül egyedül a SzU-5-ös került sorozatgyártásba. Ezt a típus eredetileg egy 76,2 mm-es löveggel szerelték fel, de csupán egyetlen példányban készült: a második, 1936-os széria (SzU-5-2) 31 példányt számlált, utóbbiakat egy-egy 122 mm-es tarackkal szerelték fel egy nyitott, torony nélküli T-26-os vázon (ld. jobbra).


SzU-26 (páncélvadász):

A T-26-os bázisára a szovjetek egy nyitott felépítménybe 37 mm-es, illetve 76 mm-es páncéltörő löveget szerelve könnyű páncélvadászokat hoztak létre. Utóbbi rendkívül hatékonynak számított volna a két háború között, de a kezdetben SzU-T-26-ként, később pedig SzU-26P-ként is jelölt példányokat csak 1941-ben állították elő és mindössze 2 db 37 mm-es löveggel szerelt és 12 db 76 mm-es löveggel szerelt SzU-26-os született.


T26-T (páncélozott lövegvontató):

A 197 db torony nélküli T-26-osra fix felépítményt szereltek, majd lövegvontató szerepkörben használták őket. Ez a fegyverzet nélküli modell valamivel 7 tonna feletti terhelhetőséggel rendelkezett, ezért a 76,2 mm-es löveg mellett a 122 mm-es, sőt, akár a 152 mm-es tarack vontatására is alkalmasak voltak.


TT-26 „Teletank” (távirányítású harckocsi):

A Teletank kísérletek többféle szovjet harckocsin alapultak, céljuk rádió-távirányítású harckocsik létrehozása volt, amelyekkel emberélet veszélyeztetése nélkül közelíthettek meg erődítményeket, ott több száz kg-os bombákat tehettek le, majd robbanthatták fel. A Teletank-okat 500-1500 méterről irányították, első éles bevetésükre a finnek elleni Téli háborúban került sor.


Külföldi változatok:

A nagyszámú nem említett prototípusok mellett a T-26-osból három külföldi fejlesztés is készült. A németek a SzU-26-oshoz hasonlóan 10 db T-26-ost a 75 mm-es Pak 97-38-as páncéltörő löveggel szereltek fel, megalkotva a 7.5 cm Pak 97/38(f) auf Pz.740(r) jelű páncélvadászt, míg a finnek 5 db T-26K és 3 db T-26V jelű tüzérségi vontatót építettek át zsákmányolt T-26-osokból.


Műszaki adatok:

Név: T-26

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 9,40 t

Hossz: 4,65 m

Szélesség: 2,44 m

Magasság: 2,24 m

Motor: 90 Le-s (4 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 45 mm-es löveg (20K, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (DT, egy-egy párhuzamosított és légvédelmi)

Páncélzat: 6-15 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 31,1 km/h (úton), 16 km/h (terepen)

Hatótávolság: 230 km (terepen kb. 135 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.