T-18
„MSz-1”
Előzmények:
Amikor a hatalmas területű és lakosságú Orosz Birodalom belépett az első világháborúba, a többi nagyhatalomhoz hasonlóan gyors győzelmet várt. Az oroszok óriási létszámú haderővel rendelkeztek, azonban hamarosan kiderült, hogy a társadalmilag és gazdaságilag egyaránt fejletlen oroszok már a haderő felfegyverzésére is képtelenek (rengeteg orosz katonát még puskával sem tudtak felszerelni), miközben a modern háborúkhoz adaptálódni képtelen hadvezetés (élükön a cárral) hibát hibára halmozott.
Mindez az Orosz Birodalom válságához vezetett: az oroszok 1917-ben megalázó különbékével léptek ki az első világháborúból, majd a kommunisták forradalmat robbantottak ki, ami véres polgárháborúba torkollt. Annak ellenére, hogy több ország is a (fehér) cári erőket támogatta, a polgárháborúból végül a (vörös) kommunisták emelkedtek ki győztesen és megalakították a Szovjetuniót.
A szovjet diktatúra az ország erőszakos fejlesztésére koncentrált: az addig nagyrészt mezgazdaságból élő birodalom gépesítésére, a gépgyártás nagyarányú fejlesztésére és ennek részeként az Orosz Birodalom nagyhatalmi státuszának visszaszerzésére. Utóbbi cél elérésében központi szerepet játszott a szovjet haderő modernizációja, amihez új, saját fejlesztésű és gyártású típusaikat kívánták felhasználni.
Az első világháború egyik forradalmi harcjárműve a harckocsik elterjedése volt, amelyek lánctalpaik révén képesek voltak a gyalogság számára járhatatlan terepen (bombatölcsérek, felázott talaj, szögesdrótok, mély árkok között) történő haladásra, páncélzatuk védelmet nyújtott számukra a géppuskák tüzétől, miközben a saját fegyvereikkel tűz alá vehették az ellenséget.
A világ első harckocsija a brit Mark I-es volt és számos későbbi típus, illetve tervezet hasonló, hatalmas, kb. 30 tonnás lassan mozgó erődnek tűnt (ilyen volt mások mellett az orosz Mengyelejev harckocsi és a Ribinszk harckocsi terve), a valódi áttörést viszont a francia FT-17-es jelentette. Ez egy rendkívül kisméretű típus volt és változattól függően mindössze egyetlen géppuskával vagy löveggel rendelkezett, viszont előállítása olcsó volt, emiatt nagy számban használhatták és a menekülő ellenséget üldözve képesek voltak kihasználni a nehéz harckocsik által elért áttörést. Az első világháború alatt a Szovjetunióban egyetlen harckocsi sorozatgyártását sem kezdték meg, de a háború után (részben a polgárháború alatt zsákmányolt) FT-17-eseket használtak.
1924-ben a szovjetek felállítottak egy harckocsi-bizottságot, amely feladata egy, az FT-17-eshez hasonló könnyű harckocsi megtervezése volt: egy olyan 3 tonnás harckocsit kívántak létrehozni, amely képes egy 37 mm-es löveg hordozására, páncélzatának vastagsága eléri a 16 mm-t, végsebessége pedig a 12,1 km/h-t (egy évvel később a tömeg-határt 5 tonnára növelték).
Az elkészült páncélost, a T-16-ost 1927-ben tesztelték, de mozgékonysága gyakorlatilag azonos volt a francia FT-17-essel, miközben műszaki hibáktól szenvedett. A T-16-os emiatt soha nem került sorozatgyártásba, azonban felbecsülhetetlen tapasztalatot biztosított a szovjetek számára, akik ezt a páncélost továbbfejlesztve alkották meg az apró, mindössze 2,4 tonnás (16 lóerős motorral felszerelt) T-17-es kisharckocsit, illetve a toronnyal rendelkező, sorozatgyártásba került T-18-as könnyű harckocsit, más néven a Malij Szoprovozsgyenyija, pervij (orosz; első támogató járművet), röviden MSz-1-est.
Konstrukció:
A T-18/MSz-1-es könnyű harckocsi az FT-17-es továbbfejlesztett változata volt, de a szovjet fejlesztés miatt a két típus csak alakjában hasonlított egymásra, igaz, a páncélos legtöbb alkatrésze külföldi részegységek átalakításából származott. A harckocsit egy 37 mm-es, 28-as modellszámú löveggel szereltek fel, ami a francia SA18-as löveg fejlesztett másolata volt. Maga a löveg relatív nagy (percenként 10-12 lövéses) tűzgyorsaságra volt képes, de kis kalibere és minimális csőhossza miatt harckocsik ellen gyakorlatilag hatástalannak bizonyult.
A löveg kiegészítéseként a típus az előremutató, de bonyolult Fedorov Avtomat könnyűgéppuskát (annak kétcsövű változatát) hordozta - az egyes és sorozatlövésre egyaránt képes gépfegyver egyedi jellemzője volt, hogy a többi szovjet fegyverrel ellentétben nem a Moszin-Nagant ismétlőpuskák 7,62 mm-es töltényét, hanem a japán Ariszaka puskák 6,5 mm-es töltényét használta (utóbbi jobban megfelelt automata fegyverben történő használatra).
A T-18-os 1,76 méteres szélességével igen keskeny páncélosnak számított, de a magas parancsnoki kupola miatt a harckocsi magassága elérte a 2,1 métert. A harckocsi szegecselt, különböző szögeket bezáró páncélzatot kapott, a páncélzat vastagsága helytől függően 6-16 mm között mozgott. A relatív vastag páncélzat miatt a T-18-as tömege elérte az 5,9 tonnát.
A bázismodell FT-17-es, illetve T-16-os, valamint a T-18-as közötti legfontosabb különbséget a futómű jelentette. A Szovjetunióban is felismerték, hogy előnyei ellenére az FT-17-es futóműve érdemben nem fejleszthető, ami erősen limitálta a páncélos tömegé és végsebességét (az FT-17-es műúton is csupán 7,8 km/h-ig gyorsulhatott).
A T-18-as ezért ehelyett egy új, függőleges rugós felfüggesztést kapott: a harckocsi keskeny, 300 mm-es lánctalpát a T-16-osból emelték át, azonban a páncélost egyel több, oldalanként 7 kisméretű futógörgővel látták el (az első görgő saját felfüggesztést kapott, a mögötte találhatók párosával kapcsolódtak a függőleges rugókhoz).
A könnyű harckocsi mozgatását egy 35 lóerős Fiat 15 ter teherautó-motor másolatával oldották meg. E hajtóművet a Moszkvai Gépkocsi Társaság (röviden AMO), 1931-től 2. számú Sztálin Autógyár (röviden ZiSz) gyártotta. Ez az erőforrás az 5,9 tonnás tömeggel 5,9 lóerő/tonnás teljesítmény/tömeg arányt produkált, amely az 1930-as évekbeli harckocsikhoz képest már igen csekélynek számított (azok teljesítmény/tömeg aránya szinte soha nem süllyedt 10 lóerő/tonna alá), de a korábbiakhoz képest már így is komoly előrelépést jelentett, műúton 17 km/h-s végsebességet biztosítva.
Rövid, relatív magas súlypontú korai harckocsiként a T-18-ast is felszerelték egy, az FT-17-esen is alkalmazott ”farokkal”: ez a hátul kiálló fém elem a páncélos felborulását volt hivatott megakadályozni.
Fejlesztések:
Ahogy az fentebb is olvasható, az MSz-1-es gyakorlatilag a T-16-os fejlesztett változata volt, amely maga is az FT-17-es fejlesztésének, átalakításának tekinthető, még ha ez minden részegységre kiterjedő modernizációt jelentett is.
A T-18-as volt a legsikeresebb korai szovjet harckocsi, azonban csak egyik eleme volt egy nagyobb fejlesztési sornak. Magából a T-18-asból is több változatot teszteltek. A szovjetek egyik problémája a T-16-os (és a T-18-as) gyenge árok-áthidaló képessége volt: azért, hogy ezt megnöveljék, a páncélos elé egy második ”farkat” szereltek (hasonlót a harckocsi mögötti fém vázhoz), ám ez jelentősen akadályozta a vezetőt a kilátásban, ezért később leszerelték.
Később a motor teljesítményét 40 lóerőre növelték, a torony hátsó részét létrehoztak egy kitüremkedést, módosították a kupolát és a T-18-ason is tesztelték a T-26-os futóművét, ám ezek (az átalakított tornyot és motort leszámítva) nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Magából a T-18-asból mindössze egyetlen változatot építettek: a második világháború alatt kisszámú példányt az újabb 45 mm-es szovjet páncéltörő löveggel felszerelve T-18M-mé alakítottak át, valamint a beépített géppuskát újabb, DT típusúra cserélték.
A T-18-as után elkészült a még hosszabb testű, 100 lóerős motorral felszerelt T-19-es, de ez végül alulmaradt a brit eredetű T-26-ossal szemben, akárcsak a 60 lóerős T-20-as, míg a felnagyított T-18-asként is felfogható T-24-es már 250 lóerős erőforrást és eleve 45 mm-es löveget kapott, ám ez - a közel azonos T-12-essel - szintén nem került sorozatgyártásba.
Szolgálatban:
A T-18-as könnyű harckocsi gyártását 1928-ban kezdték meg (eredetileg 108 példányt rendeltek), de kezdetben a szovjet döntéshozók kritizálták a páncélost, mert az képtelen volt az elvárt 2 méteres árkok áthidalására (ennek oka, hogy ekkor más nemzetekhez hasonlóan a Szovjetunió döntéshozói is abban a hitben éltek, hogy háború esetén meg fog ismétlődni az első világháború lövészárok-hadviselése).
Az első 30 példány emellett súlyos műszaki problémáktól szenvedett és a gyártás is igen lassan indult be, a meghatározott kvótákat nem tudták tartani. A T-18-as kijavított változatának előállítását ezt követően már nagy mennyiségben építették: 1931-ig összesen 960 db páncélos épült. A harckocsi előállítása mellett - felhasználva az új fejlesztésű részegységeket - folyamatosan újabb változatokat és továbbfejlesztett típusokat terveztek, de ezek többsége a teszteken nem teljesített kielégítően vagy a gyors fejlődés szinte azonnal meghaladottá tette őket.
A T-18-as, a Szovjetunió első nagy sorozatban gyártott páncélosaként az 1930-as évek elején az ország alapvető harckocsijának számított, de hamarosan ugyanerre a sorsra jutott. A típust bevetették az 1929-es (kommunista győzelemmel záruló) japán-szovjet határháborúban, 1932-ben azonban a T-18-ast már ki is vonták az első vonalból: helyét a T-27-es kisharckocsi és a rendkívül nagy mennyiségben gyártott T-26-os könnyű harckocsi vette át.
Darabszáma miatt elképzelhető, hogy korlátozott számban a T-18-as későbbi harcokban is részt vett, de az 1930-as évek során a típus széles körben használt szovjet gyakorló-harckocsiként vált ismertté. Amikor a náci Harmadik Birodalom 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, még számos T-18-as volt működőképes állapotban, de a tapasztalt és kiválóan vezetett német erők minden útjukba kerülő szovjet könnyű harckocsit megsemmisítettek (valószínűleg a T-26-os mellett T-18-asokat is).
Ebben a helyzetben építettek át T-18-asokat a 45 mm-es páncéltörő löveg hordozására, amellyel alkalmassá váltak az elavult német típusok kilövésére. A közkeletű vélekedéssel szemben a támadó német erők harmadát Panzer I-es és Panzer II-es könnyű harckocsik alkották, a bevetett 3252 páncélosból csupán 432 volt a legújabb, Panzer IV-es modell, de a szovjet harckocsik a rádió, tapasztalat és koordináció hiánya miatt kezdetben teljesen hatástalannak bizonyultak. A T-18-as így soha sem vált széles körben ismert páncélossá és kizárólag a Szovjetunió alkalmazta a típust.
Utóélet:
A T-18-as volt az első nagy sorozatban gyártott szovjet harckocsi, de a minden téren fejlettebb T-26-os megjelenését követően szinte azonnal kiszorította, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a T-18-as kifejlesztésével és rendszerbe állításával szerzet tapasztalatok nagyban segítették a szovjeteket, hogy későbbi típusaikon kijavíthassák a korai harckocsik hiányosságait, valóban hatékony páncélosokat hozva létre:
SzU-18 (önjáró löveg):
1929-ben a szovjetek a T-18-as vázán létrehoztak egy, a francia FT-17 BS-hez hasonló önjáró löveget. Ehhez a szovjet páncélost egy 76,2 mm-es tábori löveggel szerelték fel, de teszteltek 37 és 45 mm-es lövegeket is. A nagyméretű, dobozszerű, nem forgatható felépítménnyel rendelkező SzU-18-as 4-6 töltény szállítására volt képes, de géppuskával nem rendelkezett. Problémái (többek között a túlságosan kis méretű vázból adódó korlátozott kilövési szög és minimális lőszerkapacitás) miatt a típus soha nem jutott túl a prototípus-léten.
Műszaki adatok:
Név: T-26
Típus: könnyű harckocsi
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 5,90 t
Hossz: 4,38 m
Szélesség: 1,76 m
Magasság: 2,10 m
Motor: 35 Le-s (AMO)
Legénység: 2 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (28-as modell, a toronyban)
Kiegészítő fegyverzet: 2 db 6,5 mm-es géppuska (Fedorov Avtomat, kétcsövű, párhuzamosított)
Páncélzat: 6-16 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 17 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 50 km