T-13

„Char belge T13”


Előzmények:

Belgium területén már 2000 éve is laktak, de az ország függetlenségét csak 1830-ban nyerte el. Kis mérete miatt (a mai Magyarországnál valamivel nagyobb népességű, de harmad akkora alapterületű) és értékes nyersanyagok hiányában sosem játszott központi szerepet, de számos alkalommal foglalták el (pl.: a rómaiak, a frankok és a spanyolok is).

A fő probléma (amely miatt később az Európai Unió központjává válhatott), az, hogy három kultúra metszéspontjában található: Franciaország, Németország és Hollandia szomszédságában (a belga német kisebbség mellett a lakosságot ma is franciául beszélő vallonok és a hollandul beszélő flamandok alkotják).

A belgák az első világháború kitörésekor, 1914-ben semlegesek maradtak, mert a franciákhoz és angolokhoz hasonlóan úgy gondolták, hogy a német támadás a legrövidebb úton, a francia határon át próbál majd eljutni Párizsba. Ennek kivédésére a franciák egy aknamezőből, szögesdrótból és megerősített állásokból álló sávot alakított ki és számos katonát állomásoztak a határon.

Egy frontális támadás minden bizonnyal komoly veszteségekkel járt volna a németek számára és az előrenyomulás könnyen elakadhatott, ezért Németország az Alfred Graf von Schlieffen tábornok által leírt, róla elnevezett Schlieffen tervet alkalmazta.

E taktika lényege az volt, hogy a németek kisszámú alakulatból álló középső és jobb szárnya védelemre rendezkedik be, miközben a hadsereg nagy része a Benelux államokon (Belgiumon, Hollandián és Luxemburgon) át lerohanja a franciákat.

A tervet végre is hajtották annyi változtatással, hogy Hollandiát, amely kívül esett az útvonalon, nem támadták meg, ezért minden katonát Belgium elfoglalására küldtek (a belgák megtagadták a német hadsereg átvonulását). A német támadás végül mégis állóháborúvá alakult át (amelyhez az is hozzájárult, hogy a belgák Liege erődjénél egy kis időre feltartóztatták a háromszoros túlerőben lévő támadókat).

De hiába állt 1918-ban Belgium a győztes oldalon, az ország komoly veszteségeket szenvedett. Ezért az első világháború után, különösen Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülését követően Belgium igyekezett - Svédországhoz hasonlóan - passzív maradni, de közben erős hadsereget felállítani, amely kellő visszatartó erővel bírhat.

A belgák főként védelemre rendezkedett be és harcjárműveiket is úgy választották ki, hogy azok ne jelentsenek túlzott fenyegetést a náciknak. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a belga hadsereg gyenge járműveket kapott: a páncélos erők például a 75 db régi FT-17-esek kiegészítésére ACG1-es (módosított francia AMC 35-ös) könnyű harckocsikat rendszeresítettek (mindössze 12 példány állt szolgálatba).

Mivel külföldről nem várhatott segítséget, az angoloktól vásárolt Carden-Loyd tankettre egy könnyű harckocsit (T-15, ld. „Fejlesztések” bekezdés), majd egy páncélvadászt építettek - utóbbi jelölése T-13 lett.


Konstrukció:

A T-13-as páncélvadász alapjául az angol Carden-Loyd tankettek egyike szolgált: egy könnyű, kis tornyú harcjármű, melynek elődje a Carden-Loyd Mk VI-os volt. Ez az angol tankett kis mérete ellenére a világ egyik legfontosabb harckocsija, amely szinte minden ország harckocsi-fejlesztésében fontos szerepet játszott.

Ilyen volt Csehszlovákia (LT vz. 33), Japán (94-es típus), Lengyelország (TK-3 és TKS), Olaszország (CV-29 és CV-33), a Szovjetunió (T-27), sőt, Renault UE Chenillette néven még a franciák is létrehozták saját változatukat. A T-13-as azonban nem hasonlított ezekre a torony nélküli kisharckocsikra, mert a nehezebb, 1934-es (4 tonnásként aposztrofált) változatra épült és kifejezetten ellenséges páncélosok kilövésére tervezték, ezért egy hatékony löveggel látták el.

A típus fő fegyvere a 47 mm-es belga páncéltörő löveg (Canon anti-char de 47mm Fonderie Royale de Canons Modele 1931) volt, melyet vontatott páncéltörő lövegnek terveztek. E löveg korának egyik legjobb páncéltörő eszköze volt, melyet részben nagyobb kaliberéből fakadó nagyobb mennyiségű lőporának és az ebből következő jobb tulajdonágainak köszönhetett (ekkor az angolok 40, a németek 37, a franciák pedig 25 mm-es páncéltörő lövegeket használtak).

A komoly tűzerő ára azonban a kategóriájában jelentős, 515 kg-os tömeg volt, ami komoly problémákat okozott, amikor rögzíteni akarták a mindössze 4,5 tonnás harcjárműre. A tervezők e problémát úgy küszöbölték ki, hogy a löveget a menetiránynak háttal építették be (akárcsak a későbbi angol Archer páncélvadász esetében), ezáltal a típus ”hátrafelé” tüzelt.

A löveget egy kisméretű, félig nyitott toronyban helyezték el: ezzel sikerült elejét venni a további tömeg-növelésnek, de a háromfős legénység védtelen maradt volna, ezért a T-13-as oldalára egy-egy páncéllap került, ami viszont 120 fokosra korlátozta le a torony forgását.

A páncélzat vékony, 12, illetve 6 mm-es lemezekből állt és eleve csak a gyalogsági fegyverek ellen tervezték, így viszont megmaradt a típus mozgékonysága.

A tervezésnél nem volt szempont, de különleges kialakításának köszönhetően a T-13-as betolathatott egy előre kialakított lőállásba vagy egy rejtett pozícióba, tüzelhetett, majd rövid idő alatt elmenekülhetett a helyszínről. Ebben segítségére volt a Horstmann felfüggesztés és az 51 lóerős hajtómű, amely csekély teljesítménye ellenére 40 km/h-ig gyorsíthatta a páncélost (annak alacsony tömege miatt).


Fejlesztések:

Belgium a Carden-Loyd tanketteket eredetileg löveg-vontatónak vásárolta, majd ezekből alakította ki saját T-15-ös könnyű harckocsiját. Ez egy mindössze 3,8 tonnás, kétfős legénységű páncélos volt, melybe egy géppuskát és egy 13 mm-es nehézgéppuskát szereltek.

Az egyre agresszívabbá váló szomszédos Németország gyorsan növekvő páncélos erejének ellensúlyozására viszont olyan harcjárműre volt szükség, amely löveggel is rendelkezik, ezáltal képes harckocsik kilövésére.

A választ kétféle kísérleti páncélvadász jelentette: mindkettő a Carden-Loyd tankettre épült, de az egyik egy 47 mm-es (C.47 FRC Model 1931), a másik pedig egy 75 mm-es (Canon de 76 FRC) löveget hordozott. A 75 mm-es rövid hátrasiklású löveggel ugyanaz a probléma merült fel, mint a hidegháborús amerikai M56-nál és utódjánál, az M551-nél - a fegyver túlságosan nagy volt a járműköz képest, lehetetlenné téve a pontos lövéseket és megrongálva a járművet.

Mindezen tapasztalatokat felhasználva született meg a továbbfejlesztett, 47 mm-es löveget hordozó T-13, melynek első verzióját T-13 B1-ként kódolták. Később áttértek a T-13 B2-esek gyártására: a két páncélvadász közti különbségek elhanyagolhatóak voltak, például módosították a felfüggesztést, a két típust mégis könnyű volt megkülönböztetni, mivel a B2-esekre nem építettek oldalsó páncéllapokat.

Ez felemás eredménnyel járt: ettől ugyan némileg csökkent a harckocsi tömege és a tornyot immár teljesen körbe lehetett forgatni, de így a legénységet semmi sem védte oldalról, ezért a gyalogság is végezhetett a bent ülőkkel.

A hátrafelé néző löveg és a nyitott felépítmény nem volt túl hatékony, ezért a belgák még a háború előtt vásároltak egy Vickers-Carden-Loyd Light Dragon Mk. II B-es könnyű harckocsit, amely valamivel nagyobb és erősebb volt a Carden-Loyd tankettnél. A Light Dragon Mk. II-es csak géppuskával rendelkezett, ezért nem jelentett igazi előrelépést, de ez adta a harmadik változat, a T-13 B3 vázát (ld. jobbra).

A strapabíróbb alap lehetővé tette, hogy a löveg előrefelé nézzen és a B3-as majdnem teljesen zárt felépítményt kapott. Az 5,08 tonnásra hízott harcjárművet, kissé szélesebb típust immár 13, illetve 7 mm-es páncélzattal védték és a tornyot teljesen körbe lehetett forgatni - ez a változat jelentősen különbözött a korábbiaktól és inkább egy könnyű harckocsi benyomását keltette.


Szolgálatban:

A második világháború előtt a belgák ismét abban reménykedtek, hogy ezúttal megőrizhetik semlegességüket, de megerősítették a védelmüket. 1936-ban 32-35 db T-13 B1-est építettek, majd 21-23 db T-13 B2 készült el. A T-13 B3-asok gyártása csak a korábbi példányok leszállítása után, 1938-ban kezdődött meg, amikor azonban 1939-ben kitört a háború, a belgák jelentősen növelték a termelést.

1940-re legalább 250 db T-13 B3-as gördült ki a gyárkapun é további páncélvadászok készültek. Mindezek ellenére Belgiumban azt remélték, hogy ezúttal a franciák képesek lesznek megállítani a német támadást. Franciaországban felépült egy erődítmény-rendszer, az ún. Maginot-vonal, mely korának legnagyobb védelmi vonala volt, és amelyről azt tartották, hogy lehetetlen áttörni rajta.

Csakhogy a náci Blitzkrieg, a villámháború alapja a gyors előrenyomulás volt, ezért mindenképpen el akarták kerülni a hosszú csatározásokat és erődharcokat. Ez azt eredményezte, hogy megismétlődött a 26 évvel korábbi tragédia: a német alakulatok Belgiumon és Luxemburgon át oldalba támadták a franciákat.

1914-ben Liege városa 12 nap alatt esett el, de 1940-ben a németek három nap alatt térdre kényszerítették, a védelem kulcspontja, az Ében-Émael erőd egyetlen nap alatt elesett.

A páncélos alakulatok is komoly problémákkal küzdöttek. A francia elvekhez hasonlóan a belgák is szétszórták harckocsijaikat, így azok nem tudtak védekezni a német páncélos ékek ellen, ráadásul nem volt rajtuk rádió, emiatt még kevésbé tudtak együttműködni.

Három nappal a támadások megindulása után ugyan megérkeztek a német és francia csapatok és feltartóztatták a németeket, de valójában azok főerői az Ardenneket átszelve megkerülték, majd áttörték a francia védelmi vonalat.

Mindezek ellenére a T-13-as páncélvadászok jól vizsgáztak. Páncélzatukat a német harckocsik átlőtték, viszont 47 mm-es lövegeiknek köszönhetően minden támadó harcjárművet képesek voltak kilőni (akárcsak korábban a lengyel 7TP-k). A fotók tanulsága szerint a T-13-asok még az akkor legmodernebb Panzerkampfwagen IV-eseket is átlőtték.

A kis csoportokban harcoló belga páncélosok (túlnyomórészt T-13 B3-asok) hatásfokát csökkentette, hogy a gyalogsággal együtt haladva elvesztették sebességükből fakadó előnyüket és a közel teljes német légi fölény miatt is sok gép veszett oda.

A Belgiumért folytatott háború mindössze 18 napig tartott: 1940. május 28-án III Lipót belga király a feltétel nélküli megadás mellett döntött, de sokan elmenekültek (a belga kormány Londonba távozott) és különböző módokon harcoltak a nácik ellen.

A németek a harcokat követően összegyűjtötték a megmaradt T-13-asokat és mivel e páncélvadászok tűzereje felülmúlta legtöbb típusukét, Panzerjäger VA 802(b) néven besorozták. Belgiumot csak 1944-ben szabadították fel, de a T-13-asok egészen a második világháború végéig rendszerben maradtak és legalább egy példány túlélte a háborút.


Utóélet:

A T-13-as kis mérete ellenére rendkívül komoly tűzerővel bírt, a nyomasztó túlerő azonban ezt a típust is semlegesítette. A németek által használt példányok többsége sohasem hagyta el Belgiumot és a második világháború után az országot amerikai harckocsikkal fegyverezték fel, a T-13 pedig eltűnt a történelem süllyesztőjében:


Vickers Commercial Dutchman (könnyű harckocsi):

Az angolok is kifejlesztettek egy T-13-hoz hasonló könnyű harckocsit a Carden-Loyd tankett alapján. A páncélost, melyet Commercial Dutchman-ként ismertek (mivel Hollandia és Kína vásárolt belőle), 3,8 tonnát nyomott és hatszögletű tornyában egy 7,7 mm-es géppuskát hordozott. Bár gyorsabb volt a belga páncélvadásznál (a Mark VI-os könnyű harckocsihoz hasonlóan) vékony páncélzattal és elégtelen fegyverzettel rendelkezett.


Műszaki adatok:

Név: T-13 B2 „T13”

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 4,50 t

Hossz: 3,65 m

Szélesség: 1,76 m

Magasság: 1,69 m

Motor: 51 Le-s (Meadows, 5 hengeres, 3300 ccm-es

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 47 mm-es löveg (C.47 FRC Model 1931, a testben, hátrafelé néz)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (FN M1918 BAR)

Páncélzat: 6-12 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 40 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 240 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.