Tank 10

„T-10”


Előzmények:

A Szovjetunió számára a nehéz harckocsik mindig is kiemelt jelentőséggel bírtak, fejlesztésükre az állam létrejöttétől kezdve komoly erőforrásokat fordított. A kommunisták kezdetben európai és amerikai típusokat másoltak (pl.: T-26, BT gyorsharckocsik), de a T-28-as közepes harckocsi (a Vickers A1E1 másolata) utáni T-35-ös már önálló fejlesztés volt.

Az 1930-as években a szovjetek különböző többtornyos harckocsikat alkottak meg: a T-35-ös mellett többek között a T-100-ast és az SzMK-t. Ezen páncélosok a brit első világháborús doktrínájának megfelelően áttörésnél a támadó éket vezették, ezért több, önálló toronnyal rendelkeztek, bennük erőteljes lövegekkel és számos géppuskával, páncélzatuk pedig különösen vastag volt.

A rendkívül magas össztömeg miatt (a T-35 45, az SzMK 55, a T-100-as 58 tonnát nyomott) a többtornyos harckocsik rendkívül lassúnak és gyakorlatilag már megjelenésükkor elavultnak számítottak - ezt a kommunisták is felismerték, ezért ezek helyett a hasonló, de egytornyos KV-1-es került sorozatgyártásba.

A Szovjetunió megtámadásakor a németek nemcsak technikai téren, de kiképzés, hadvezetés és tapasztalat terén is messze felülmúlták a szovjeteket, ezért a túlerő ellenére jelentős sikereket értek el. Mindazonáltal a KV-1-es (és KV-2-es) harckocsik kezdetben érzékeny veszteségeket okoztak a náciknak, mert páncélzatukról a 36 mm-es és a rövid csövű 50 mm-es páncéltörő lövegek lőszere egyszerűen lepattant, ám ők képesek voltak kilőni a német harckocsikat.

A gyakorlatban azonban a T-34-es közepes harckocsi szintén hatékonynak bizonyult, viszont ez utóbbi típus lényegesen gyorsabb és olcsóbb volt, ráadásul hatalmas mennyiségben gyártották, ezért a KV-1-est is igyekeztek továbbfejleszteni.

Ez vezetett a KV-1Sz, KV-85 és KV-13 harckocsikhoz, végül a Szovjetunió teljhatalmú diktátoráról, Sztálinról elnevezett JSz-1-eshez és a tökéletesített JSz-2-eshez. Ez utóbbi vastag páncélzatával és 122 mm-es lövegével egyike volt a legerősebb második világháborús harckocsiknak.

A háború utolsó éveiben azonban a németek újabb, még a korábbiaknál is erősebb harckocsikat terveztek (pl.: a Panther-t és a Tiger II-t) - erre reagálva a kommunisták egy, még a JSz-2-esnél is ütőképesebb típust alkottak meg: a JSz-3-ast.

A fejlesztés a JSz-3-as gyártásba kerülésével sem állt meg. A következő modell, a JSZ-4-es két prototípust takart: az első a JSz-2-es 100 mm-es löveggel felszerelt változata volt, a második viszont egy nyújtott testű modell, de egyik sem vált sikeressé, ezért a JSz-6-ossal megpróbálták egy elektromos váltó révén mozgékonyabbá tenni a szovjet nehéz harckocsikat, míg a JSz-7-es egy teljesen újratervezett, minden korábbinál nagyobb és erősebb (ezért még lassabb) 68 tonnás páncélos volt.

A következő prototípus a JSz-8-as lett, ezt pedig JSz-10-zé fejlesztették tovább. A Szovjetunió diktátorának, Sztálinnak 1953-as halálát követően szinte azonnal megkezdődött a sztálinzmus egyes elemeinek eltörlése és ennek részeként a sorozatgyártásba küldött JSz-10-est átnevezték T-10-zé.


Konstrukció:

Neve ellenére a JSZ-10/T-10-es nem a JSz-7-esre, hanem a vele ellentétben ténylegesen gyártott JSz-3-asra hasonlított, igaz, a két típus csak alakját tekintve volt hasonló, számos kisebb részletben eltértek egymástól.

Ezek közé tartozott az enyhe méret-növekedés (köztük a szélesség 3,39 méterről 3,59 m-re változtatása) - ennek oka az volt, hogy a T-10-es testét megnyújtották és beépítettek még egy futógörgőt. A hosszabb test lehetővé tette, hogy a harckocsi motorját hátrébb helyezzék, ezáltal pedig egy új, a korábbiaknál nagyobb tornyot építsenek be.

A T-10-es tornyába a D-25TA jelű löveg került: elődeihez hasonlóan ez is az M1931/37 (A-19-es) tábori lövegen alapult (annak lövegtalp nélküli változata volt, amelyet már a JSz-2-esben is használtak). A JSz-7-es prototípusba egy 130 mm-es löveget terveztek, de erre nem volt szükség, mivel a 122 mm-es lőszer is képes volt az ellenséges harckocsik nagy távolságból történő megsemmisítésére.

A löveg mellett egy párhuzamosított 12,7 mm-es géppuskát használtak, valamint egy további (szintén DSKM típusú), légvédelmi célú nehézgéppuskát lehetett a torony tetejére erősíteni.

Elődeihez hasonlóan a T-10-es is vastag páncélzattal rendelkezett: a JSz-3-as 110 mm-es frontpáncélzatával szemben a T-10-es orrát 120 mm-nyi páncélzat védte, a tornyon a maximális vastagság elérte a 203 mm-t, a lövegpajzson pedig a 252 mm-t.

A tényleges páncélvastagság még ennél is nagyobb volt, mert a JSz-3-ashoz hasonlóan a T-10-es páncélzatát is erősen (területtől függően 10-62 fokban) megdöntötték, ezáltal az áthatoló lövedéknek lényegesen nagyobb utat kellett megtennie a páncélban. A 62 fokban megdöntött 80 mm-es oldalsó páncélzatra vízszintesen érkező lövedéknek például több mint 170 mm-nyi páncélt kellett áttörnie - a korábbiakhoz képest a páncélzatot oldalt és hátul is megerősítették: még utóbbi is 60 mm vastag volt.

Ahogy az fentebb is olvasható, a T-10-es a korábbi 6 helyett oldalanként 7 futógörgővel rendelkezett, de a futóművön vagy a torziós felfüggesztésen nem változtattak (a nagyobb torony mellett a hetedik futógörgőre a harckocsi tömegének jobb elosztása miatt volt szükség).

A 49 tonnás JSz-3-assal szemben a T-10-es tömege 52 tonna volt, ezért szükségessé vált egy új hajtómű beépítése. A tervezők ehhez a JSz-8-as 12 hengeres dízelmotorját választották, amely 690 lóerőt adott le: ezzel a T-10-es műúton maximum 42 km/h-s sebességgel haladhatott.


Fejlesztések:

A T-10-es esetében is igaz volt, hogy (eltérő neve ellenére) gyakorlatilag egyetlen fejlesztési sort alkotott a JSz-sorozatú nehéz harckocsikkal, különösen a JSz-3-assal (eltérő méretei és alkatészei ellenére a T-10-es elődje harctéri teljesítményét is csak kismérték múlta felül).

Magából a T-10-esből is készültek azonban alváltozatok, igaz, ezek alig különböztek a bázismodelltől. 1956-ban, 4 évvel a harckocsi megjelenését követően bemutatkozott a T-10A: ez a változat egyetlen lényeges elemben különbözött elődjétől - már rendelkezett egy korai, egytengelyes stabilizátorral.

Mivel ez nem bizonyult elegendőnek (a mozgás közbeni tüzelés pontossága továbbra is rendkívül alacsony volt), 1957-ben elkészítették a T-10B-t, amely már kéttengelyes stabilizátort kapott (ezáltal a harckocsi mozgásából adódó függőleges és a vízszintes kilengéseket is korrigálni tudta.

Az utolsó sorozat, a T-10M (ld. jobbra) szintén 1957-ben jelent meg: ennél a variánsnál a kéttengelyes stabilizátor mellett már infravörös éjjellátót és nukleáris, biológiai és vegyvédelemi rendszert is felszereltek, valamint a löveget a hosszabb csövű (46 kaliberhosszú) M-62-T2-esre cserélték (ez is 122 mm-es volt, de a korábbi 2 helyett oldalanként 5 vágatos csőszájfékkel). Leváltásra került 12,7 mm-es DSKM típusú nehézgéppuska is, helyét a 14,5 mm-es KPVT nehézgéppuska vette át.

A korai T-10-esek hátrányos tulajdonsága volt, hogy mindössze 30 lőszert szállíthattak, ezt később 50-re növelték. Emellett a T-10M-eket 1963-ban mélyvízi gázlófelszereléssel látták el, 4 évvel később pedig új páncéltörő (leváló köpenyes páncéltő- és kumulatív-) lőszereket rendszeresítettek hozzájuk.


Szolgálatban:

A T-10-es fejlesztése 1948-tól 1952-ig tartott, gyártása 1953-tól 1966-ig folyt és 1953-ban állt rendszerbe. A páncélos korának egyik legerősebb harckocsija volt: érdekes módon megjelenését maga a közvetett előd JSz-3-as tette szükségessé.

A második világháborút követően a szovjet-amerikai viszony rohamosan romlott és az 1950-es évek elején beköszöntött a hidegháború, így a kommunisták szövetségesből ellenséggé váltak.

A második világháború végét követően minden nagyhatalom a legerősebb harckocsijait igyekezett megtartani, azonban sem az amerikaiak, sem az angolok, sem pedig a franciák nem rendelkeztek olyan típussal, amely hatékonyan vehette volna fel a versenyt a JSz-3-assal.

A szovjet páncélos által képviselt fenyegetés ellen hozták létre az amerikaiak az M103-as, a britek az FV 214 „Conqueror”, a franciák pedig a 120 mm-es löveggel felszerelt AMX 50 nehéz harckocsikat - a T-10-es egyik fő feladata így az ellenük való harc volt.

A valóságban azonban az AMX 50-es sosem került sorozatgyártásba, az M103-as és a Conqueror pedig folyamatos műszaki problémákkal küzdött és az 1960-as évek elejére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a modern harctéren a nehéz harckocsiknak már nincs létjogosultságuk.

Ez a Szovjetunióban a T-62-esnek (a T-54-es továbbfejlesztett változatának) megjelenése tette egyértelművé: miközben 115 mm-es lövegével a T-62-es hasonló tűzerőt képviselt és szintén vastag páncélzattal rendelkezett, mozgékony volt és hatalmas (20000-et meghaladó számban) gyártották.

Ezzel szemben a T-10-esből csak mintegy 2500 db készült, ráadásul a típust előállító leningrádi és cseljabinszki gyárak alkatrészei nem voltak csereszabatosak (később a Leningrádi Kirov Gyár változatát választották szabványosnak).

A T-10-est a Szovjetunió elsősorban elrettentésre használta - kizárólag ezzel a típussal felszerelt ezredeket állomásoztatott több országban, illetve egyes források szerint a harckocsit Egyiptom és Szíria használta az Izraellel folytatott háborúkban (kevés sikerrel).

Annyi biztos, hogy 1967-ben, mindössze egy évvel a gyártás beszüntetését követően a T-10-est visszavonták a frontszolgálatból, az elkészült harckocsikat pedig konzerválták (hogy szükség esetén - egy esetleges amerikai támadás ellen - később is használhassák).

Az egyre újabb fő csataharckocsik megjelenésével a T-10-es feleslegessé vált, ennek ellenére a típust véglegesen csak a Szovjetunió széthullását követően, 1996-ban vonták ki.


Utóélet:

A T-10-es minden idők egyik legerősebb nehéz harckocsija volt, de megjelenésekor már maguk a nehéz harckocsik váltak elavulttá. A típus tűzerejét a későbbi fő csataharckocsik beérték, vastag, ám homogén páncélzatát az új lőszerek átütötték, terepen mutatott alacsony sebessége pedig nem tette lehetővé, hogy együtt mozogjon a többi harcjárművel:


Objekt 279 (nehéz harckocsi):

A szovjetek sokáig nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy a nehéz harckocsik ideje lejárt, ezért 1957-ben egy újabb nehéz harckocsit terveztek. Az Objekt 279 (279-es tárgy) egy hosszú csövű, 130 mm-es (M-65-ös) löveget kapott, toronypáncélzatának maximális vastagsága pedig elérte a 319 mm-t.

A 60 tonnás monstrumot egy 1000 lóerős dízelmotor mozgatta: 4(!) lánctalpán az Objekt 279-es sebessége műúton az 55 km/h-t is elérte, tervezői szerint így kiküszöbölve a nehéz harckocsik lomhaságából adódó hátrányokat.

Az igazság azonban az volt, hogy a típus messze túl drága és bonyolult volt, mégsem jelentett előrelépést a kortárs fő csataharckocsikhoz képest, ráadásul a Szovjetunióban 1960-ban hoztak egy rendeletet, mely szerint a hadsereg által használt harckocsik alaptípusának tömege nem haladhatja meg a 37 tonnát - ezáltal a szovjet nehéz harckocsik végleg ellehetetlenültek.


Műszaki adatok:

Név: T-10

Típus: nehéz harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 52,00 t

Hossz: 9,87 m (törzs hossza: 7,41 m)

Szélesség: 3,56 m

Magasság: 2,43 m

Motor: 690 Le-s (V-2-10, 12 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 122 mm-es löveg (D-25TA, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (DSKM, egy-egy párhuzamosított és légvédelmi)

Páncélzat: 30-252 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 42 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 250 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.