Szamohodnaja Usztanovka 76 Inosztránnüje

„SzU-76I”


Előzmények:

A kommunista vezetés a Szovjetunió megalakulásától kezdve bármi áron történő, erőltetett iparosításra törekedett, hatalmas léptékben fejlesztve a nehézipart, köztük a járműgyártás és ennek részeként a két világháború között a Szovjetunió építette ki a világ legnagyobb harckocsi-gyártó iparát. Korai típusaik (pl.: T-18, T-26, T-27) nyugati páncélosok másolatai voltak, amelyek előállítása csak nagy nehézségek árán indult be, az 1930-as évektől azonban számos gyár ontotta magából a szovjet harckocsikat (pl.: az országban 1932-től évente átlag több mint 1000 db T-26-ost építettek).

Mindez azt eredményezte, hogy az 1930-as évek közepére a Szovjetunió több harckocsival rendelkezett, mint a világ összes többi országa együttvéve! A rendkívüli darabszám mellett ráadásul a szovjetek minden páncélos-típust gyártottak: építettek kisharckocsit (pl.: T-27), kétéltű harckocsit (pl.: T-37A), könnyű harckocsit (pl.: T-26), közepes harckocsit (pl.: T-28) és nehéz harckocsit (pl.: T-35).

A termelés volumene később sem csökkent, ugyanakkor 1934-ben megkezdődött a sztálini „nagy tisztogatás”, amelynek részeként igyekeztek kiirtani a kommunista párt vélt vagy valós ellenségeit. Az öldöklés a társadalom minden rétegét érintette a földművesektől az értelmiségen át a zsidókig és pártfunkcionáriusokig, de különösen nagy csapást mért a szovjet hadseregre.

A szovjet hadsereget gyakorlatilag lefejezték: nagyszámú tisztet végeztek ki és még a legmagasabb rangú főtisztek sem voltak biztonságban (a Szovjetunió első 5 marsallja közül is csupán ketten - Bugyonnij és Vorosilov - kerülték el a kivégzést). Egyes modern történészek úgy vélik, a hadseregbeli tisztogatásnak volt pozitív hatása (az első világháború megismétlődésére készülő idős tiszteket ”kiszorították”, helyüket fiatalok vették át és hasonló - igaz, vértelen - generációváltásra többek között az Amerikai Egyesült Államokban is sor került), ugyanakkor a negatív következmények is tagadhatatlanok.

Tapasztalt tisztek hiányában a hadvezetés hatékonysága drasztikusan leromlott, ráadásul amikor a németek 1941-ben megtámadták a Szovjetuniót, az alakulatok többsége nem mert cselekedni, mert felülről várták az írásbeli parancsot, (parancs hiányában akár az egész alakulatot kivégezhették árulás vagy a kommunista párt elleni szervezkedés vádjával), Sztálin belső köre viszont nem hitte el a támadást, emiatt az egész hadsereg lebénult.

A személyi állomány mellett maguk a harckocsik is komoly problémákkal küzdöttek: az ötéves tervekben előírt, irreálisan magas kvóták miatt számos harckocsi gyári hibás volt, nem ösztönözték az új típusok kifejlesztését és a német támadás kezdetén a szovjetek a harckocsik számát tekintve hiába voltak kb. négyszeres túlerőben, páncélosaik túlnyomó részét T-26-os könnyű-, illetve BT gyorsharckocsik alkották és a helyzetet súlyosbította a meglévő harcjárművek rossz műszaki állapota.

Mindezek figyelembevételével nem meglepő, hogy a passzív, demoralizált, tapasztalatlan és rosszul felszerelt szovjet haderőt elsöpörte a kisebb, de jól szervezett, az európai harcokban edződött veterán németek támadása. A szovjet páncélos alakulatok egy részét már modern KV-1-es és T-34-es harckocsikkal szerelték fel, de számuk nem volt elég magas és kiképzés hiányában ezek az alakulatok is súlyos veszteségeket szenvedtek. A legnagyobb problémát a veszteségek pótlása jelentette: a szovjetek már megkezdték a T-34-es közepes harckocsi nagy volumenű gyártását, amely az összes akkori német könnyű és közepes harckocsi ellen eséllyel vette fel a harcot, de a német előrenyomulás miatt a típus előállítására képes gyárakat a biztonságos hátországba telepítették - ez viszont azt jelentette, hogy átmenetileg drasztikusan lecsökkent a T-34-esek gyártása.

Ebben a kétségbeesett helyzetben a szovjeteknek azonnal hatékony, a német harckocsik leküzdésére képes páncélosokra volt szükségük, csakhogy az erre alkalmas gyárak éppen nem üzemeltek, ezért utasítottak minden elérhető üzemet, hogy azonnali hatállyal álljanak elő egy megfelelő ideiglenes harcjárművel. Több mint fél tucat tervezet született: ezek közé tartozott az 57 mm-es ZiSz-2-es vontatott löveget hordozó ZiSz-41-es féllánctalpas páncélvadász, valamint a mezőgazdasági traktorokra épülő NI harckocsi és a HZT-16-os (angol átírással KhZT-16-os), illetve ZiSz-30-as páncélvadászok, a legsikeresebb azonban egy elavultnak ítélt könnyű harckocsi átépítése bizonyult: ez volt a SzU-76-os, amely a T-70-es könnyű harckocsi torony nélküli változata volt, nyitott felépítményében benne egy 76,2 mm-es ZiSz-3-as vontatott löveggel (hasonlóan a kortárs német Marder III páncélvadászhoz).

A korai SzU-76-osok azonban mechanikai problémáktól szenvedtek és a legtöbb rögtönzött páncélvadász (köztük az említett ZiSz-41-es és ZiSz-30-as) nagysorozatú gyártása nem indult be, ezért a szovjetek úgy döntöttek, hogy a zsákmányolt német Panzerkampfwagen III-as bázisán szintén kialakítanak egy páncélvadászt: ez lett a SzU-76I (angolul SU-76i); egyes források a páncélost SzU-76 (S-1)-ként jelölik. Elnevezése ellenére ez a típus nem kapcsolódik a kortárs, szintén szovjet SzU-76-oshoz: a jármű teljes neve Szamohodnaja Usztanovka 76 Inosztránnüje, azaz kb.: 76 mm-es löveggel rendelkező önjáró löveg, külföldi (a szovjet páncélvadászok többségét hasonlóképpen jelölték, pl.: SzU-85, SzU-100, ISzU-152).


Konstrukció:

A SzU-76I bázisát a Panzer III harckocsi, illetve a (szintén a Panzer III-asra épülő) StuG III rohamlöveg/páncélvadász alkotta: a páncélvadász tervezésénél az volt a cél, hogy a Panzer III-asra a lehető legkevesebb változtatással egy zárt felépítményt erősítsenek, benne egy 76,2 mm-es páncéltörő löveggel - a típus gyakorlatilag egy Panzer III-as torony nélküli testére épített, dobozszerű felépítményt takart (benne a löveggel).

A páncélvadász sorozatgyártású változatát egy 76,2 mm-es S-1-es páncéltörő löveggel szerelték fel (a löveg a felépítménybe került, a középvonaltól kissé jobbra eltolva), ami jelentősen előrelépést jelentett az eredeti 37 mm-es (későbbi változatokban 50 mm-es, a StuG III esetében rövid csövű 75 mm-es) löveghez képest.

A Panzer III 2 db géppuskával (egyes változatokban a tetőre szerelttel együtt 3 darabbal) rendelkezett, a SzU-76I azonban eggyel sem: a harcjárművet kifejezetten harckocsik ellen tervezték, ezért párhuzamosított géppuskát nem építettek be, ráadásul elbontották a Panzer III-as vezető melletti géppuskáját is. Ezzel egyrészt megszüntették a front két gyenge pontját, másrészt az 5. legénységi tag, a rádiót is kezelő testbeli géppuskás helyének eliminálásával nyert teret többlet-lőszer tárolására használták (erre a nagyobb méretű lőszer miatt szükség is volt).

A SzU-76I legénysége az ellenséges gyalogság ellen kézifegyvereit használhatta, amelyhez a páncélvadász oldalain és a küzdőtér hátfalán lőréseket és fölöttük keskeny ablakokat alakítottak ki. A felépítmény a frontrészét 35 mm vastag döntött acéllemezből alakították ki, az oldalsó és hátsó páncél 15 mm vastag volt, míg a Panzer III-as bázisjármű (a páncélvadász alsó része) 50 mm-es frontpáncélzattal és 30 mm-es oldalsó páncélzattal rendelkezett.

Magán a futóművön és a motoron nem változtattak; gyakorlatilag változtatás nélkül átvették a Panzer III testét (a kisebb módosítások közé tartozott egy olajtartály-fűtő beépítése, hogy a szovjet télben elejét vegyék a fagyásnak). A német harckocsi 12 hengeres, 296 lóerős Maybach HL120 TRM benzinmotorját szintén megtartották, akárcsak az oldalanként hat kisméretű futógörgőt és a torziós rugós felfüggesztést, ami a német közepes harckocsihoz hasonlóan műúton 40 km/h-s végsebességet biztosított.


Fejlesztések:

A SzU-76I-t eredetileg a SzU-76-oshoz hasonlóan nyitott páncélvadásznak tervezték, később viszont a teljesen zárt felépítmény mellett döntöttek. A páncélvadász első példányait a T-34-es eredeti, 76,2 mm-es L-11-es lövegével gyártották. A sorozatgyártást a SzU-76-osban használt ZiSz-3-as vontatott páncéltörő löveggel kívánták megkezdeni, végül részben azért döntötték ennek átalakított változata, az S-1-es löveg mellett, mert utóbbi előállítása lényegesen olcsóbb volt, mint a ZiSz-3-asé.

A SzU-76I-ből rövid életútja alatt mindössze egyetlen alváltozatot, egy parancsnoki páncélvadászt hoztak létre, amivel a típus egyik legfontosabb gyengeségét, a megfelelő körkilátás hiányát kívánták orvosolni. Ennek oka, hogy a Panzer III-ashoz képest a SzU-76I-n elhagyták a parancsnoki kupolát és a körbeforgatható tornyot (rajta a nagyméretű ajtóval), ráadásul a vezető csak előre és balra látott ki egy-egy kisméretű páncélozott lamellán.

Megoldásként a parancsnoki SzU-76I-re fel-/visszaszerelték a Panzer III-as parancsnoki kupoláját, valamint ezeket a példányokat felszerelték egy nagy hatótávolságú rádióval és lecsökkentették a lőszerkészletüket, hogy a felszabadult térben térképeket tárolhassanak. A kupola felszereléséhez azonban magát a páncéltestet is módosítani kellett, mivel az a parancsnok fölé pozícionálva kiállt a kisméretű, felfelé elkeskenyedő (csonkagúla alakú) felépítményből (ld. jobbra).

Ezen kívül az egyetlen érdemi változtatást az jelentette, hogy a lövegre a Kurszki csata tanulságaként lövegpajzs került, kismértékben növelve a védelmet, mivel azonban a SzU-76I-k nem sorozatban készültek, hanem különböző bázisjárművekre építették őket és nem létezett pontosan leszabályozott gyártásfolyamat, az egyes példányok kismértékben eltérhettek egymástól. Szintén különbséget jelentett, hogy az első SzU-76I-k kétharmada nem rendelkezett rádióval, de ahogy a szovjetek felfuttatták a rádiók előállítását, a rádió nélküli példányok részaránya fokozatosan csökkent és a gyártás leállításakor már majdnem mindegyik páncélost ellátták egy 9-R típusú rádióval.


Szolgálatban:

A SzU-76I a szovjetek számára ideális választásnak bizonyult. A kommunisták problémája az volt, hogy bár rendelkeztek különböző járművekkel (teherautókkal, traktorokkal), azok korlátozott teherbírása nem, vagy csak igen korlátozottan volt alkalmas egy 76 mm-es páncéltörő löveg és páncélzat szállítására. A SzU-76-os és német kortársai (pl.: Marder I, Marder II, Marder III) ezt a problémát úgy orvosolták, hogy a járművet egy elavult könnyű harckocsira (a Marder I esetében egy francia Lorraine 37L lánctalpas vontatóra) építették, de ennek ára a csak a kézifegyverek tüzétől védő, nyitott felépítmény és a túlterhelt futómű, illetve motor, áttételesen a korlátozott mozgékonyság és gyakoribb meghibásodás volt.

A SzU-76-ost hatalmas számban gyártották (több mint 14000 darabos példányszámával a világ legnagyobb számban gyártott páncélvadásza), azonban a típusnak volt két komoly hiányossága: nyitott felépítménye miatt ki volt téve a kézifegyverek tüzének és az elemeknek, valamint a túlterhelt felfüggesztés és kis méret miatt az utazás és maga az üzemeltetés is rendkívül kényelmetlen volt.

Az első SzU-76I-k 1943 első felében álltak hadrendbe és hamarosan kiderült két pozitív és két negatív tulajdonságuk. A SzU-76-ossal szemben a SzU-76I zárt páncélteste egyrészt védelmet nyújtott a kézifegyverek és repesztalálat ellen, de a legénység számára legalább ilyen fontos volt, hogy a rendkívül zord szovjet télben nem fagytak halálra egy nyitott, gyakran órákig egy helyben álló páncélvadászban. A SzU-76I zárt küzdőtere télen előnyt jelentett, nyáron viszont a tűző napon hátrányt, ezért több páncélos legénysége leszerelte a páncélvadász szegecselt tetőlemezét (ebben az is szerepet játszott, hogy a típus alapváltozatából mindössze egyetlen egy nyíláson át lehetett kijutni).

Szintén előnyt jelentett, hogy mivel a SzU-76I alapját adó Panzer III eleve 23 tonnát nyomott, a torony feláldozásával úgy használhattak 76 mm-es löveget és zárt felépítményt, hogy az gyakorlatilag nem volt hatással a harcjármű mozgékonyságára, miközben az eleve 5 fősre tervezett közepes harckocsi miatt a legénységnek és 48 db lőszernek is volt elég hely.

A SzU-76I nem volt azonban tökéletes: kisebb hibái, így a szűk oldalirányzási szög mellett a harcjármű páncélzata az elavult német harckocsik 20 mm-es és 37 mm-es páncéltörő lövegeinek nagyobb távolságból ellenállt, az 50 mm-es löveg viszont 500 méterről is képes volt kilőni, az új 75 mm-es és 88 mm-es lövegek pedig 1 km-en túlról, szemből is megsemmisíthették. Emiatt a SzU-76I csak részben jelentett előrelépést a SzU-76-oshoz képest, a legnagyobb problémát mégis az utánpótlás jelentette. Mivel a harckocsi alapját adó Panzer III-ast és StuG III-ast a szovjetek nem gyártották, a páncélvadász előállítása a zsákmányolt német járművektől függött, ráadásul ezek alacsony száma miatt hiányoztak a pótalkatrészek, ezért a sérült példányok javítása egyre nehezebben volt megoldható.

A SzU-76I-ket többek között bevetették a Kurszki csata nevű összecsapás-sorozatban, köztük a prohorovkai páncélos-ütközetben, ahol számos példány megsemmisült. A páncélvadász a SzU-76-oshoz hasonló teljesítményt nyújtott: képtelen volt kilőni az új német páncélosokat (köztük a Tiger-t és a Panther-t), a német páncélos erők gerincét alkotó elavult könnyű harckocsikat, valamint Panzer III és Panzer IV közepes harckocsikat viszont kisebb távolságból igen, ráadásul a nagyobb kaliber miatt a típus önjáró tüzérségként, a gyalogság ellen is megállta a helyét.

Az összes SzU-76I-t a szovjet 37-es számú gyár állította elő, amely a háború második felére feleslegessé vált kétéltű (és ezekre épülő) harckocsikat (T-37A, T38, T-40, T-60) építette. A páncélost soha nem exportálták, de legalább egy példányt a németek zsákmányoltak és használták. A SzU-76I-k előállítását mindössze fél év után, 1943 végén beszüntették (összesen 201 ilyen páncélvadász épült, ebből 20 db volt parancsnoki modell). A gyártás leállításának két oka volt: megfelelő számú utánpótlás (épen vagy javítható állapotban zsákmányolt Panzer III-asok) hiánya és az, hogy egy Szu-76i előállítása sem olcsóbb, sem gyorsabb nem volt a SzU-76-osnál, ezért miután megoldották utóbbi problémáit (ld.: SzU-76M) és az Urálon túlra telepített gyárak ontani kezdték a T-34-eseket, a SzU-76I-kre nem volt többé szükség.

1944 közepére a szovjetek már elegendő T-34-essel rendelkeztek (emellett már megkezdődött a JSz-1-es és JSz-2-es nehéz harckocsik előállítása), ezért az a döntés született, hogy az összes szovjet kézben lévő német harckocsit azonnali hatállyal ki kell vonni és beolvasztani. A SzU-76I-ket szintén visszavonták a frontvonalról, de a többi típussal ellentétben ezeket nem semmisítették meg, ehelyett tovább használták kiképzésre, az utolsó példányt pedig csak 1968-ban selejtezték.

Felmerült, hogy a 76,2 mm-es löveg helyett a Panzer III-as testét az új 85 mm-es szovjet páncéltörő löveggel házasítsák (SzU-85I), de ez végül nem történt meg, mivel nem állt rendelkezésre elég 85 mm-es löveg és erre a feladatra a nagyobb méretű T-34-es testes jobban megfelelt (ld.: T-34/85, SzU-85).


Utóélet:

A Szovjetunió több német harckocsi-típust zsákmányolt a keleti fronton, amelyek közül egyeseket (pl.: a Panther harckocsikat) rövid ideig használtak, de ezeket hamarosan hátrahagyták, mert nem rendelkeztek sem a szükséges nagy tisztaságú benzinnel, sem pótalkatrészekkel és a típust ismerő szerelőkkel - a megbízható és relatív egyszerű Panzer III-as alapján viszont létrehoztak egy, a SzU-76I-hez hasonló harcjárművet:


SzG-122 (önjáró löveg):

Ahogy a német Panzer III-asra épülő SzU-76I nem kapcsolódik a szovjet T-70-es bázisú SzU-76-oshoz, úgy a szintén Panzer III-alapú SzG-122 (angol átírással SG-122) is csak nevében és fegyverében hasonló a T-34-es testét használó SzU-122-eshez, noha az elgondolás azonos volt. A SzG-122 egy 122 mm-es M-30-as tarackot hordozott a SzU-76I-hez hasonló, csonkagúla alakú felépítményében. Nem ismert, hogy pontosan hány SzG-122-est építettek, de (ellentétben a SzU-76I-vel) 1943 végén az összes ilyen német harckocsira épülő önjáró löveget megsemmisítették.


Műszaki adatok:

Név: Szamohodnaja Usztanovka 76 Inosztránnüje „SzU-76I” (76 mm-es löveggel felszerelt önjáró löveg, külföldi)

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 22,53 t

Hossz: 5,56 m

Szélesség: 2,90 m

Magasság: 2,50 m

Motor: 296 LE-s (Maybach HL120 TRM, 12 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es löveg (S-1, a felépítményben, a középvonaltól jobbra eltolva)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat: max. 65 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 40 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 165 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.