Szamohodnaja Usztanovka 76

„SzU-76”


Előzmények:

A demokratikus országok megdöbbentek, amikor 1939. augusztus 23-án a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió aláírta a Molotov-Ribbentrop paktumot (német-szovjet megnemtámadási szerződést). Az első világháború végén létrejött Szovjetunió ugyanis szélsőbaloldali, kommunista állam volt, az Adolf Hitler vezette náci Németország viszont jobboldali ultra-nacionalista: a két diktatúra egymás ideológiai ellenfelének számított.

A paktumnak kettős célja volt: egyrészt a felek el kívánták kerülni egy közeli háborúban a kétfrontos harcot, másrészt (a titkos záradékban) felosztották egymás között Európai keleti országait. Természetesen ettől az ideológiai ellentétek nem csökkentek és mindkét önkényuralmi rendszer tudta, hogy előbb-utóbb háború fog kitörni a két ország között.

Amíg azonban Lengyelország lerohanását követően a Szovjetunió passzív maradt, a németek tovább harcoltak a franciák és az angolok ellen. 1941-re a Harmadik Birodalom elfoglalta Nyugat-Európa legtöbb országát és Afrikában, valamint a Csendes-óceánon is jelentős erőket állomásoztatott.

Ilyen körülmények között Hitler elrendelhette a Szovjetunió megtámadását. Az Unternehmen Barbarossa (német; Barbarossa hadművelet) egy hatalmas, egyesített offenzíva volt több mint 3,5 millió katonával, 4300 repülőgéppel és 3600 harckocsival. A meglepetés ereje és az összehangolt támadás mellett a németek előnyére váltak a korábbi összecsapások is: a tapasztalatok alapján épített, ekkor a világ legfejlettebbjének számító harckocsikban és vadászgépekben az európai harcok veteránjai ültek.

Ezzel szemben a Szovjetuniót felkészületlenül érte a hadművelet: bár Sztálin számolt a német támadással, ezt 1943-ra vagy későbbre várta. Még komolyabb gondot jelentettek a tisztogatások, melynek nem csak szovjet polgárok milliói, de tervezők és a katonai felső-vezetés jelentős része is áldozatul esett (az 1936-38-as nagy tisztogatások alatt például ötből három marsallt, 12 tábornokot és rengeteg további főtisztet kivégeztek).

Az elszántan védekező, hatalmas veszteségeket elszenvedő Vörös Hadsereget ráadásul nem csak a kiképzés és a megfelelő irányítás hiánya sújtotta, de a régen elavult haditechnikai is. A túlélésért küzdő ország ezért rendkívül szűkös határidőkkel rendelt meg különböző harcjárműveket (pl.: MiG és Jakovlev vadászrepülők, T-34-es és KV-2-es harckocsi, stb.).

A fő gondot a harckocsiknál a korábbi elhibázott fejlesztés okozta. A német támadás idején a Szovjetunióban gyakorlatilag csak könnyű és nehéz harckocsik álltak rendelkezésre, előbbi képtelen volt a német típusok kilövésére, utóbbiból viszont nem állt rendelkezésre elegendő példány.

Ezt a kommunisták (a német páncélvadászok ötletét felhasználva) úgy kívánták orvosolni, hogy hatékony vontatott páncéltörő lövegeket szereltek harckocsikra. Ehhez a rendelkezésre álló erőteljes, de relatív kis tömegű lövegeket (a 76 mm-es ZiS-3-at és a 122 mm-es M30S-t) használták (így született meg a T-34-re épülő SzU-122).

A kisebb típushoz eredetileg a T-60-as könnyű harckocsi vázát kívánták felhasználni (OSzU-76), de a T-38-ból továbbfejlesztett típus erre a célra alkalmatlan volt, ezért a páncélvadász végül a T-70-esre épült. A kész harcjárművet Szamohodnaja Usztanovka 76-nak (röviden SzU-76-nak), vagyis önjáró lövegnek nevezték (a 76 a löveg űrméretére utalt).


Konstrukció:

Azért, hogy a SzU-76 fejlesztése a lehető legrövidebb ideig tartson, a páncélvadász legtöbb alkatrészét más, már gyártásban lévő harcjárművekből vettek át. A típus vázát a T-70-es könnyű harckocsi adta, de mivel a 4,29 méter hosszú páncélos nem tudta befogadni a löveget, betoldottak még egy futógörgőt - a változtatások hatására a harcjármű teljes hossza 4,88 méterre nőtt.

A SzU-76 fő fegyverét a fent is említett ZiS-3 löveg adta, amely a második világháború alatt az egyik legjobb szovjet páncéltörő lövegnek számított. Ez a korábbi típusoknál (pl.: F-22USV) nem csak hatékonyabb, de könnyebb, olcsóbb és egyszerűbben gyártható is volt, ezért jól illett a SzU-76 ”olcsó, de hatékony páncélvadász” elgondolásához.

Mivel azonban a T-70-es egyfős tornyába a löveg nem fért el és gondok adódtak a stabilitással is, a SzU-76 nem rendelkezett körbeforgatható toronnyal: a ZiS-3-at ehelyett a jármű hátsó szekciójában, egy nyitott felépítményben kapott helyet.

Erre azért volt szükség, hogy megőrizzék a jármű mozgékonyságát, így viszont a páncélvadász védelmét kellett csökkenteni. A SzU-76-os testét vékony, 16 mm-es páncéllemezekkel védték és a lövegpajzs vastagsága is csupán 36 mm volt (a hasonló, de zárt német Sturmgeschütz - StuG - III-asnál ez az érték 80 mm volt). A SzU-76 nem kapott tetőpáncélt (hasonlóan az amerikai páncélvadászokhoz, pl.: M18 „Hellcat”) és a személyzetet védő páncéllap magassága hátrafelé csökkent.

Ezt a kialakítást részben kényszer szülte: az össztömeget erősen korlátozta a páncélos alacsony teherbírású váza. A hat kisméretű futógörgős, torziós felfüggesztésű futóművel a SzU-76 műúton maximum 45 km/h-s sebességre volt képes. Az előd T-70-es mozgatásáról két GAZ-202-es motor gondoskodott (összesen 140 lóerős teljesítménnyel) és ezt használta a SzU-76 is (a 15%-os tömegnövekedés ellenére).

A típus legénysége is bővült: a T-70-es mindössze kétfős legénységével szemben a SzU-76-ban négy katona foglalt helyet: a vezető továbbra is a test elején, középen foglalt helyet, a többiek a nyitott felépítményben ültek.


Fejlesztések:

A SzU-76-ot kapkodva hozták létre, ezért hamar problémák merültek fel. A löveg hatékonynak bizonyult, de a rövidebb és könnyebb harckocsira méretezett hajtómű nehezebb birkózott meg a páncélvadász megnövekedett tömegével. A módosított motortartó bakok sem váltották be a hozzá fűzött reményeket: több esetben olyan erős vibráció lépett fel, amely végül károsította a motort.

A két motorból álló egységet ráadásul nehezen lehetett irányítani: egy-egy erőforrás mozgatta a bal-, illetve a jobboldali lánctalpat, de az összehangolás hiánya gyakran problémát okozott (a rögzített löveg miatt a pontos manőverezhetőség különösen fontos lett volna).

A SzU-76-osoknál tapasztalt (a vibrációra visszavethető) gyakori meghibásodások miatt kevesebb mint 400 példány elkészítése után az előállítást még 1942-ben leállíttatták és a gyártást végző GAZ-t a hiba kijavítására kötelezték.

Mivel azonban a típusra nagy szükség volt, azonnal megkezdték a SzU-76i előállítását (az ”i” az orosz inostranny; külföldi szó rövidítése). Ez valójában nem egyetlen modellt jelentett és neve ellenére nem kapcsolódott a SzU-76-hoz sem. A szovjetek zsákmányolt Panzerkampfwagen III alvázakat (különböző szériás Panzer III-asokat és StuG III-asokat) láttak el zárt felépítménnyel, bennük egy-egy 76 mm-es, F-34-es löveggel (ezt használták a legendás T-34-es korai változatai is). Hasonló változat volt a SzU-76P is, de ez a szovjet T-26-osra épült.

Kb. 300 db SzU-76i legyártását követően, 1943-ban megjelent a SU-76M (ld. fent), amelybe már két GAZ-203-as motort építettek, ezáltal az összteljesítmény 140-ről 170 lóerőre nőtt. A SzU-76M olyan hatékonynak bizonyult, hogy további, jelentősen átalakított változatokat már nem is fejlesztettek. Mindössze egyetlen további bázismodell készült: a SzU-76B, amely mindössze annyiban különbözött elődjétől, hogy hátulról is zárt (de felülről továbbra is nyitott) felépítményt kapott.


Szolgálatban:

A SzU-76 gyártása még a fejlesztés évében, 1942-ben megkezdődött és az első példányok hamarosan már a fronton harcoltak. A típus egy kritikus időszakban jelent meg: a németek elérték a Szovjetunió utolsó nagyvárosait és a harcok a tetőfokra hágtak. Az új harcjárművekkel a kommunisták lassan megfordították a harcok menetét, de a németek megállították az előretörést.

1942 végén mindkét fél erőt gyűjtött, majd egy hosszú, elkeseredett harc alakult ki Sztálingrádért (ma Volgográd), melyből a szovjetek kerültek ki győztesen és át is vették a kezdeményezést. Ebben nagy segítségükre volt a német Hetzer-hez hasonló SzU-76, amely bár méretben jóval elmaradt a korszak legtöbb harckocsijától, de erős fegyvere és éppen nehezebb felderíthetősége miatt rendkívül hatékonynak bizonyult. A szovjet páncélos képes volt a Tiger nehéz-harckocsikon kívül minden akkori német típus kilövésére (még a Panther-ére is), de a SzU-76-ot nem csak páncélvadászként alkalmazták.

E típus egyben leváltott minden korábbi gyalogság-támogató harckocsit is. Ez komoly segítséget jelentett a gyalogságnak, mivel az elődök csak 37 vagy 45 mm-es lövegekkel rendelkeztek. A SzU-76-osokat néha önjáró lövegként is alkalmazták, de a páncéltörő löveg relatív kis kalibere miatt erre a feladatra nem volt túl alkalmas, ezért idővel erősebb típusokkal váltották fel (pl.: SzU-85, SzU-122, SzU-152, ISzU-152). Ugyanakkor a löveg kiváló csőemelkedése komoly előnyt jelentett: a ZiS-3-as vontatott változata kb. 13 km-es hatótávval rendelkezett, a SzU-76-nál viszont (ideális ballisztikai pálya esetén) ez a 17 km-t is meghaladta.

A fő feladat viszont mindig is az ellenséges harckocsik kilövése maradt, erre pedig a páncélvadász különösen alkalmas volt. Szemtől-szemben nem volt esélye a németekkel szemben, de a halk, alacsony talajnyomású járművel könnyen az ellenség hátába kerülhettek, majd hatalmas pusztítást végezhettek a németek között.

A harckocsi egyik fő problémája a páncélvédelem részleges hiánya volt, ezért egy mesterlövész vagy egy kézigránát könnyen végezhetett a bent ülőkkel. A tető nélküli kialakításnak azonban két előnyös tulajdonsága is volt. Egyrészt a legénység közvetlenül is érintkezhetett a gyalogággal, másrészt a kumulatív lőszerű német Panzerfaust-ok találatát sok SzU-76-os túlélte (zárt térben a nyomás és a szétrepülő olvadt fémszilánkok végeztek a bent ülőkkel, de a nyitott részen át ezek többször úgy távoztak, hogy a legénység csak könnyen sérült).

A páncélvadászt legénysége előszerezettel illette Suchka (orosz; kis szuka), illetve Golozhopiy Ferdinand (orosz; csupasz ülepű Ferdinand - utalás a Tiger alvázta épített német páncélvadászra) nevekkel.

A rendkívül hatékony típus fő előnye nagy példányszáma volt. Több mint 14000 db SzU-76 készült, ezzel ez a típus vált a legnagyobb példányszámban gyártott páncélvadásszá és a szovjet T-34, illetve az amerikai M4 „Sherman” után a leggyakoribb második világháborús harckocsivá.

A SzU-76 a Szovjetunióban a háború végéig rendszerben maradt, de más államok később is használták: a Koreai háború első szakaszában például az északiak néhány tucatnyi ilyen páncélvadásszal komoly veszteségeket okoztak az amerikaiaknak.



Utóélet:

A SzU-76 közel sem volt tökéletes páncélos, de egy kritikus időszakban jelent meg és sokat tett a háború megfordításáért. A könnyű, egyszerű megoldásokat használó, elnyűhetetlen páncélvadász a szovjet technológia tipikus képviselője volt, amely megmutatta, hogy nem csak a legmodernebb technológiákkal lehet eredményes típus alkotni. Bár nincs köztük közvetlen kapcsolat, a későbbi légideszantos ASzU-57-es is a SzU-76-hoz hasonló felépítéssel rendelkezett:


Zenitnaja Szamohodnaja Usztanovka 37 „ZSzU-37” (önjáró légvédelmi löveg):




A német légifölény és a harckocsik megfelelő légioltalma miatt a szovjetek önjáró, ezért a gépesített csapatokkal együtt mozgó légvédelmi lövegeket is terveztek. Mivel a 12,7 mm-es nehézgéppuskák sokszor eredménytelennek bizonyultak a háború végi páncélozott csatarepülők ellen, a SzU-76-ra épülő ZSzU-37 már egy 37 mm-es gépágyút hordozott.




Műszaki adatok:

Név: Szamohodnaja Usztanovka 76 „SzU-76”

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 10,60 t

Hossz: 4,88 m

Szélesség: 2,73 m

Magasság: 2,17 m

Motor: 2 db, egyenként 85 Le-s, 170 Le-s összteljesítménnyel (GAZ-203)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 76 mm-es löveg (ZiS-3Sh, a nyitott felépítményben)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat: 16-35 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 45 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 320 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.