Strumpanzer IV

„Brummbär”


Előzmények:

Amikor a német Harmadik Birodalom belépett a második világháborúba, már rendelkezett egy gyalogság-támogató harckocsival: a Panzerkampfwagen IV-essel.

Ez egy, a korábbiaknál nagyobb harckocsi volt, amit egy rövidcsövű 75 mm-es löveggel szereltek fel. Ez a páncélos nem az ellenséges harckocsik leküzdésére készült (arra a célra a Panzerkampfwagen III-ast tervezték), hanem megerősített védelmi pontok, géppuskafészkek és épületek rombolására. Erre azért volt szükség, mert egy 37 mm-es páncéltörő löveg még egy HE (angol; nagy robbanóerejű) lőszerrel is képtelen lett volna a rombolásra (annak minimális mennyiségű robbanótöltete miatt).

A Panzer IV-esek (nagyobb kaliberű lövegüknek köszönhetően) megfeleltek erre a feladatra, de a harcok alatt hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a német hadsereg, a Wermacht nem rendelkezik kellő számú páncéltörő egységgel, ez pedig a gyalogság-támogatásra is kihatott.

A Panzer III-asokat 50 mm-es lövegekkel kezdték felszerelni, majd a Panzer IV-esek is páncéltörő löveget kaptak és közepes harckocsiként kezdték használni őket: ezzel sikerült megoldani a problémát, ugyanakkor emiatt megszűnt a gyalogsági páncélosok utánpótlása.

E típus pótlására több páncélost gyártottak, egy részüket önjáró lövegként, a többit a páncélvadászokhoz hasonló Strumpanzer-ként (német; rohampáncélos), mivel azonban egyik harcjárműből sem sikerült kellő számút megépíteni, több ilyen páncélost állítottak szolgálatba (ld. lentebb).

A fő problémát az jelentette, hogy az elkészült típusoknak vagy a tűzerejük nem érte el a kívánt szintet, vagy a hordozó jármű volt túl könnyű, ezért a mozgékonyság és a páncélvédelem nem volt kielégítő.

Ezek egyike volt a Panzer III-asra épülő StuG III-as variáns Sturmhaubitze 42, illetve a szintén egy 105 mm-es löveget hordozó, de már a Panzer IV-esre épülő Sturmhaubitze volt.

Utóbbiakhoz hasonló, de erősebb típus volt jelen cikk tárgya is, a Strumpanzer IV (teljes nevén Sturmgeschütz IV mit 15 cm StuH 43), melyet az amerikaiak Brummbär (német; morgó medve) becenévvel illettek (a németek ezt az elnevezést nem használták, helyette a típus nevét rövidítették Stupa-ra).


Konstrukció:

A Brummbär sok tekintetben a korabeli német páncélvadászokra hasonlított (egy már meglévő harckocsi vázára épült, felépítménye zárt volt, de nem kapott tornyot és egy erős löveggel rendelkezett), gyalogság-támogató feladatköre miatt rohampáncélosként hivatkoztak rá.

Maga a harcjármű alakja egy torony nélküli, kissé megemelt testű Panzerkampfwagen IV-esre hasonlított. A Sturmpanzer IV-es legfontosabb részegysége lövege volt, de nem a korábban használt 75 vagy fent említett Sturmhaubitze-kben használt 105 mm-es, hanem egy 150 mm-es löveget kapott, viszont ez nem a sIG 33-ast jelentette.

Ez utóbbi eredetileg egy vontatott gyalogsági lövegnek készült (kategóriájának legnagyobb fegyvere volt) és rendkívüli tűzereje miatt egészen a második világháború végéig gyártásban maradt (annak ellenére, hogy 1927-ben tervezték).

A fegyverhez négyféle lőszert gyártottak: a szabványos HE (nagy robbanóerejű) lőszer mellett ködgránátot, kumulatív gránátot és egy kifejezetten erődítmények pusztítására kifejlesztett töltetet (a HE lőszer 8,3 kg-jával szemben ez a Stielgranate 42 nevű típus 27 kg-nyi amatol robbanófejet kapott). Ez utóbbi lőszer óriási pusztító erővel rendelkezett, ugyanakkor a rendkívül nagy (90 kg-os) tömegű lőszer betöltése a töltőt fizikailag erősen igénybe vette.

A Brummbär-t a sIG 33-as helyett a cseh Skoda által fejlesztett 15 cm Sturmhaubitze 43-assal szerelték fel, de ez csak kisebb részletekben különbözött tőle (pl.: a csőhosszt 11-ről 12 kaliberhosszra - 1,8 méterre - növelték, de a StuH 43-as továbbra is elődje lőszerkészletét használta.

A löveg kiegészítéseként - tanulva a korábbiakból - egy gyalogság elleni géppuskát is felszereltek, valamint szükség esetén a személyzet a lőréseken keresztül géppisztolyait is használhatta.

A tűzerő mellett jelentős volt a Sturmpanzer IV-es páncélzata is, amit elsősorban annak köszönhetett, hogy elődeivel szemben nem egy elavult, minimális teherbírású harcjárműre épült. A páncélvadász/rohamlöveg frontpáncélzata 100 mm-es volt, ami nagyobb távolságból ellenállt a legtöbb Szövetséges fegyvernek és előrelépést jelentett a teljesen zárt küzdőtér is.

A típus a Panzer IV-es hajtásláncával rendelkezett, amely egy V12-es Maybach benzinmotort takart: ennek 300 lóerős teljesítménye műúton 40 km/h-s végsebességet tett lehetővé.

A hajtómű mellett a futóművet is a Panzer IV-ből emelték át, így ez a páncélos volt az egyik utolsó, amely még nem átlapolt futógörgőket kapott (ehelyett elődje oldalanként nyolc kisméretű kerekén gurult).


Fejlesztések:

A Sturmpanzer IV-es a Panzerkampfwagen IV egyik specializált változata volt, mégsem követte a StuG III-ra hasonlító (a Brummbär-hoz hasonlóan a Panzer IV-re épülő) Sturmhaubitze-k felépítését, ehelyett a sIG 33-as löveg önjáró változatainak továbbfejlesztéseként funkcionált.

A 150 mm-es tábori lövegből összesen négy ilyen típus készült, melyek egymáshoz csak lövegükben kapcsolódtak: ezek közül az első a Panzerkampfwagen I-re épülő Sturmpanzer I „Bison” volt, amely gyakorlatilag egy Panzer I-es vázra ráállított sIG 33-asból állt (még a löveg kerekeit is megtartották).

Ezt követte a Panzer II-re épülő Sturmpanzer II „Bison”, illetve a Panzer 38(t)-re épülő Grille. Ezekkel az önjáró lövegekkel szemben a Sturm-Infanteriegeschütz 33B már a Panzer III-ason alapult: az erősebb váz és nagyobb teljesítményű hajtómű miatt nőtt a mozgékonyság és végre teljesen zárt, erős páncélzatot szereltek fel.

Mindössze 24 db Sturm-Infanteriegeschütz 33B épült, ennek helyét vette át a hasonló Brummbär, amelyből mindössze egyetlen variáns készült (a Befehl Sturmpanzer IV parancsnoki változat), de az egyes gyártás tételek kismértékben különböztek egymástól.

Az első sorozat a Panzerkampfwagen IV-esek Ausf. G változatára épült, de az 53-ik példánytól kezdődően áttértek az Ausf. E és Ausf. F változatokra. Mintegy fél évvel később újabb Sturmpanter IV-eseket készítettek (ismét 60 db-ot): ezek már a Panzer IV-esek új, Ausf. H jelű modelljét használták (az első sorozat még működőképes példányait is erre a szintre hozták fel).

Lényegi változás sem ekkor, sem a harmadik sorozat gyártásakor nem épült, mindössze a periszkópot cserélték le. Az utolsó, negyedik széria 1944-től készült: ekkor a Brummbär-ek már a Panzer IV Ausf. J-re épültek, de érdemi fejlesztés ezúttal sem történt.


Szolgálatban:

A közelharc-támogató harckocsik fontos feladatot láttak el, de mivel a páncélosok elleni harc elsőbbséget élvezett, az ilyen típusok előállítása lassan haladt. Ez igaz volt a Sturmpanzer IV-esre is: eredetileg mindössze 60 példányt rendeltek (mivel a Panzer IV-esek gyártási kapacitását lefoglalták a páncéltörő-löveges változatok).

Az első egységek 1943 áprilisában kapták meg Brummbär-jeiket, melyeket a Szovjetunióba küldtek. Meglepő módon (annak ellenére, hogy kizárólag megerősített pontok rombolására szánták), a Sturmpanzer IV-esek sikeresen szerepeltek a Kurszki csatában, ezért az elkészült példányok 1943 végéig a keleti fronton harcoltak.

Erős páncélzatuknak köszönhetően még a háború végén is voltak működőképes példányok, noha mind az Olaszországba küldött egységek, mind pedig a Franciaországban, majd a Harmadik Birodalom területén harcoló Sturmpanzer IV-esek csak a második világháború legvégén, 1945 áprilisában tették le a fegyvert.

A Brummbär-ek különösen sikeresen szerepeltek a Varsói felkelés leverésénél, ahol óriási tűzerejük mellett előnyt jelentett számukra zárt küzdőterük is (hasonlóan hatékonyak voltak a Budapest ostromakor bevetett példányok).

E harcjármű 150 mm-es lövege gyakorlatilag bármilyen célpont ellen hatékony volt (igaz, magas röppályája miatt egy gyorsan manőverező harckocsit nehezebb volt eltalálni.

A rövidcsövű löveg egyetlen hátrányos tulajdonsága a - tábori lövegekhez képest - minimális hatótávolság volt, de ez a gyakorlatban nem jelentett problémát: a tűzgyorsaságot viszont jelentősen korlátozta az osztott lőszer használata.

Általánosan elmondható, hogy a Sturmpanzer IV-es sikeres rohampáncélos (illetve gyakran kényszer-páncélvadász) volt, de kategóriája többi harcjárművéhez hasonlóan a Brummbär-ek gyártása is rendkívül lassan haladt: a háború végéig mindössze 306 példány készült el, ezért a típust csak a németek használták.


Utóélet:

A Sturmpanzer IV-es már az új típusú rohampáncélosok közé tartozott, amely egyesítette a páncélvadászok és önjáró lövegek előnyeit, elterjedését azonban gátolta a náci vezetők megalomániája. Eredetileg a Brummbär-ből egy 210 mm-es löveggel felszerelt változatot is terveztek, de mivel ezt a Panzer IV-es váz már nem bírta el, ehelyett a még erősebb Sturmtiger-re pazarolták el az erőforrásokat és a gyártási kapacitást:


Jagdpanzer IV/70(A) (páncélvadász):

A Sturmpanzer IV-es sikere ellenére nem igazán volt alkalmas harckocsik kilövésére, mivel a magas röppálya rendkívül megnehezítette a pontos célzást. A Brummbär-ból ezért létrehoztak egy, a Jagdpanzer IV-esre hasonlító páncélvadászt, amely a 150 mm-es tarack helyett a 88 mm-es PaK 43-ast hordozta, de a háború végéig mindössze egyetlen példány épült meg.


Műszaki adatok:

Név: Strumpanzer IV „Brummbär” (morgó medve)

Típus: rohamlöveg (páncélvadász)

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 28,20 t

Hossz: 5,93 m

Szélesség: 2,88 m

Magasság: 2,52 m

Motor: 298 Le-s (Maybach HL 120 TRM, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 150 mm-es löveg (StuH 43, a test elején, a középvonaltól kissé jobbra eltolva)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (MG 34, a test elején)

Páncélzat: 100-100 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 40 km/h (úton), 24 km/h (terepen)

Hatótávolság: 210 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.