Sturmgeschütz III
„StuG III”
Előzmények:
Az 1930-as években hatalomra került német nemzetiszocialisták egyik fő célja a világon (de legalábbis az európai nagyhatalmakon) való bosszúállás volt az első világháborús vereségért. A háborúra tudatosan készülő nácik ehhez nemcsak katonáik kiképzését alakították át és terveztek új típusú harcjárműveket, de újragondolták az alkalmazandó taktikát is.
Az új elgondolás a Blitzkrieg, azaz villámháború lett, amely forradalmasította a hadviselést. Korábban a csapatok lassan (napi maximum 10-20 km-t) haladtak előre, mivel a sereg túlnyomórészt gyalogosokból állt, ez azonban jelentősen behatárolta a lehetőségeket.
Ezzel szemben a villámháború a gyorsaságra épített: a korábbiaknál lényegesen nagyobb sebességű harckocsik áttörték az ellenséges frontvonalat (ebben a gépesített - teherautókon szállított - gyalogság is segítette őket). A jelentősebb ellenállást tanúsító helyszíneket kikerülték és amíg ezeket a tüzérség és az utóvéd-csapatok leküzdötték, a főerők tovább nyomultak előre (így nemritkán napi 100-150 km-t is haladhattak).
E taktika kulcselemei a harckocsik voltak. Eredetileg a német páncélos erők egyetlen közepes harckocsi-típusra szorítkoztak volna (a Panzerkampfwagen III-asra), mivel azonban ezt nem sikerült kellő számban gyártani, a korábbi Panzer II-es-eseket, sőt, az eredetileg kizárólag kiképzésre szánt, löveg nélküli Panzerkampfwagen I-eseket is hasonló szerepkörben alkalmazták.
A harckocsik és a gyalogság mellett a Blitzkrieg harmadik eleme a mobil tüzérség volt. Korábban az áttörés előkészítése, illetve a megerősített védelmi állások (általában épületek vagy géppuskafészkek) leküzdése a tüzérség feladata volt, amely a frontvonal mögötti biztonságos területekről tüzelt. Az új taktika kulcseleme azonban a mozgás volt, ami megkövetelte a csapatokkal együtt mozgó, nagy tűzerejű harceszközöket, ám erre a páncélozatlan, lóvontatású tüzérség alkalmatlan volt.
Ez hívta életre a nagyméretű Panzerkampwagen IV-es harckocsit, amely a Panzer III-as harckocsik elleni, 37 mm-es lövegével szemben egy rövid csövű, 75 mm-es löveggel volt felszerelve.
A Panzer IV-esek valóban jó szolgálatot tettek, de relatív magas áruk és a kezdeti lassú gyártás miatt felmerült az igény egy hasonló feladatkörű, ám olcsóbb gyalogság-támogató harcjárműre: egy rohamlövegre (gyakorlatilag egy rövidcsövű páncélvadászra).
A program kivitelezési jogát a Daimler-Benz AG nyerte (a testet az Alkett és a MIAG, a löveget a Krupp cég gyártotta) - a típussal szembeni fő elvárás egy 75 mm-es löveg és a lehető legalacsonyabb test kialakítása volt. A záros határidő miatt nem terveztek teljesen új típust: amit lehetett, egy az egyben átemeltek a már gyártásban lévő Panzerkampwagen III-asból.
A kész típus megnevezése Sturmgeschütz III (német; szó szerinti fordításban 3-as ”viharlöveg”, azaz rohamlöveg) lett, utalva az alapot adó harckocsira, de gyakran a StuG III-as rövidítést használták.
Konstrukció:
A Sturmgeschütz III-as, bár páncélvadásznak számított, különbözött a Panzerjäger I-hez hasonló harcjárművektől. A típus vázát a Panzerkampfwagen III-as közepes harckocsiból vették át, ami olcsóbb gyártást és nagyfokú csereszabatosságot biztosított (ezt a módszert később az amerikaiak is lemásolták: M10 „Wolverine” páncélvadászuk például az M4 „Sherman”-re épült).
A StuG III-as fegyvere a 7.5 cm Kampfwagenkanone 37 L/24-es, azaz a 75 mm-es KwK 37-es löveg volt. A fegyver fő lőszere a 7.5 cm Sprgr.34-es nagy robbanóerejű töltény volt, amely 100 m-en is csupán 41 mm-nyi homogén páncélt ütött át (a Panzer III-as 37 mm-es lövege azonos távon 64 mm-t), viszont nagyobb robbanó-töltete miatt hatásos volt épületek ellen.
Maga a löveg 24 kaliberhosszával rövidnek számított, noha a Panzer III-as hosszú csövű, KwK 36-os (L/45-ös) lövegénél 10,15 cm-rel hosszabb volt (176,65 cm). A nagyméretű löveg mellé kezdetben nem építettek be fedélzeti géppuskát.
Lövege mellett a típus páncélzata sem hasonlított a korai páncélvadászokra. Eredetileg a StuG III-asok is rendkívül vékony, csupán 14,5 mm vastag páncélzatot kaptak volna, de már az első sorozatgyártású példányok is 50 mm-es frontpáncélzattal rendelkeztek.
Ez praktikusan azt jelentette, hogy egy Sturmgeschütz III-as védelme szemből megfelelt, sőt meg is haladta a kor közepeses harckocsijainak átlagát (a Panzer III-as frontpáncélja sokáig 30 mm-es volt).
Ahogy a páncélvadászoknál általában, a frontrészt leszámítva a StuG III-as sem rendelkezett érdemi védelemmel, igaz, ekkor még a legtöbb közepes harckocsi oldalsó páncéllemezei sem álltak ellen páncéltörő lőszerek találatának.
Ugyanakkor a torony nélküli kialakítás növelte a páncélvadász túlélő-képességét: egyrészt elhagyták a sérülékeny toronyforgató mechanizmust, másrészt alacsony test megnehezítette a harcjármű észlelését és eltalálását.
A páncélzat vastagítása a legtöbb harckocsin a mobilitás részleges elvesztésével járt, mert ezt nem követte a hajtómű teljesítményének növelése. A StuG III-as motorja is a Panzerkampfwagen III-asból származott és annál nehezebb löveggel és páncélzattal szerelték fel, de a torony hiánya miatt a páncélvadász össztömege így is alig haladta meg a 20,5 tonnát.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a 300 lóerős motorjával a StuG III-as - a bázismodellhez hasonlóan (oldalanként 6 kisméretű futógörgőn) - műúton képes volt akár 40 km/h-val haladni.
Fejlesztések:
A StuG III-as nemcsak hasznos, de relatív olcsó típusnak is számított, amelyet könnyen tovább lehetett fejleszteni, ezért több érdemi módosítás történt, igaz, a korai modellek még csak kisebb részletekben tértek el egymástól (ezek kisebb sorozatokban készültek).
A Sturmgeschütz III Ausführung A-t követte a módosított löveges Ausf. B, a tetőre áthelyezett periszkóppal rendelkező Ausf. C, valamint a nagyobb teljesítményű rádióval felszerelt Ausf. D modellek.
Az első jelentősebb átalakítás az Ausf. E-n jelent meg: ennél a StuG III-asnál a korábbi, enyhén befelé dőlő oldalsó páncéllemezeket függőlegesre cserélték.
Ez a harcjármű védelmi képességeit érdemben nem rontotta (oldalról a korábbi változatok is csak kézifegyverek tüzének álltak ellen), viszont ezáltal nőtt a küzdőtér mérete és megnövelhették a hordozott lőszer számát. Az Ausf. E másik újdonsága a tetőre felerősített géppuska volt, növelve a típus gyalogság elleni védelmi képességeit.
Idővel a rohamlövegeket egyre inkább harckocsik ellen kezdték használni, mivel a németek a keleti fronton rendkívül nagyszámú szovjet páncélossal találkoztak. Az új típusú szovjet harckocsik (T-34, KV-1, KV-2) leküzdésére a korábbi páncéltörő 37 mm-es, illetve a rövidcsövű 75 mm-es lövegek már nem voltak alkalmasak, ezért megkezdődött a Panzer III-asok, Panzer IV-esek és Stug III-asok átfegyverzése.
Utóbbi Ausf. F változata ebből a célból az elődjéhez hasonlóan 75 mm-es, de 24 helyett 43 kaliberhosszú StuK 40-es löveget kapta, az Ausf. F/8-as pedig a még erősebb, 3281 helyett 3615 mm-es csőhosszú modellt (utóbbi szabvány páncéltörő lőszerrel még 1000 méterről is képes volt kilőni minden akkor létező szovjet harckocsit).
Az utolsó StuG III-as fő sorozat az Ausf. G volt, melynél a frontpáncélzatot 80 mm-re, az oldalsó páncélzatot 30 mm-re növelték, emellett egyes példányokat automata géppuskával, mágneses aknák elleni zimmerit védőréteggel, kötényzettel és ködgránát-vetőkkel is felszereltek (ld. balra). A StuG IIIG sikeres páncélvadásszá vált, de volt egy komoly problémája: az eredetileg tervezett feladat ellátására alkalmatlanná vált.
Mivel a gyalogságnak továbbra is szüksége volt egy közelharci támogató harcjárműre, a StuG III-ból létrehozták a Sturmhaubitze 42 „StuH 42”-t (ez nevével ellentétben továbbra is egy StuG III-as volt, de fő fegyverét egy rövid csövű 105 mm-es tarack szolgáltatta).
Szolgálatban:
A StuG III-asok 1940-ben álltak szolgálatba, amikor a németek egyre komolyabb ellenállásba ütköztek. A csapatok kezdetben csak kisszámú, gyalogság-támogató Sturmgeschütz III-assal rendelkeztek, de a szovjetek egyre hevesebb ellentámadásai miatt 1942-től jelentősen növelték a termelést.
Az elkészült StuG III-asok közel 80%-a a páncélvadász feladatkörű Ausf. G variáns volt és ebben a minőségében a típus rendkívül jól szerepelt. A náci vezetők a jóval nagyobb Panzerkampfwagen V „Panther” és Panzerkampfwagen VI „Tiger” harckocsikat részesítették előnyben, pedig a StuG III-asok lényegesen több (jóval 20000 fölötti) harckocsit lőttek ki.
Ennek egyik oka jelentős létszámuk volt: a háború végéig gyártott páncélvadászból összesen több mint 10000 db készült el, ami azt jelentette, hogy ez a típus lett a Harmadik Birodalom legnagyobb számban gyártott páncélosa (a második a Panzer IV-es volt 8500 db-bal, a harmadik a Panther 6000 db-bal). A gyártást a nagyszámú kilőtt Panzer III-as is gyorsította, mert ezek még menthető alvázát is felhasználták a típushoz.
További előny jelentett, hogy egy Ausf. G kb. 82500 birodalmi márkába került: közel 30%-al kevesebbe, mint az azonos tűzerővel rendelkező PzKpfw IV Ausf. F2, egy Tiger I nehéz harckocsi árából pedig 3 StuG III-ast gyárthattak.
Vékony páncélzata mellett a típus fő hátrányát a torony hiánya jelentette. A torony elhagyásának egyik következménye a minimális oldalirányzási szög volt, ezért a páncélvadásznak komoly problémát okozott a nem szemből felbukkanó ellenséges harcjárművek leküzdése. Ez gyakorlatilag lehetetlenné tette a támadó bevetéseket, de védekezésben előnyt jelentett, hogy a típus alig volt magasabb egy gyalogos katonánál, így könnyű volt elrejteni.
A másik probléma a fedélzeti géppuska használata volt, mivel kezelőjének félig ki kellett hajolnia a járműből, ami éles helyzetben rendkívül veszélyes volt (ráadásul a függőleges páncéllemezen nem lehetett szilárdan rögzítetni a géppuska villaállványát, ezáltal jelentősen csökkent a pontosság). Ezen kiegészítő páncéllemezek felszerelésével próbálták segíteni, de a megoldás a járműből távvezérléssel irányított géppuska lett (utóbbit nem szerelték fel minden StuG III-asra).
Hatékony lövege mellett a Sturmgeschütz III a Tengelyhatalmak több országában kedvelt harcjárműnek számított azért is, mert a későbbi német típusoknál könnyebben hozzájuthattak: a típust emiatt összesen egy tucatnyi ország használta, köztük Finnország, Románia, és Magyarország is.
A minden hadszíntéren felbukkanó StuG III-asok több mint 10%-as túlélte a második világháborút: ezeket többek között Norvégia, Spanyolország és Szíria használta (utóbbi még az 1960-as években is).
Utóélet:
A StuG III-as egy kevésbé ismert, ám rendkívül sikeres páncélvadász volt, melyet nagy számban gyártottak és 2 német változat alapjául is szolgált (emellett a zsákmányolt példányokból a szovjetek két hasonló feladatkörű harcjárművet alakítottak ki):
StuG III Flamm (lángszórós harckocsi):
1943-ban 10 db StuG III-asg lángszóróval szereltek fel (a löveget kiszerelték), később viszont a megmaradt járműveket Ausf. G-vé alakították vissza.
Sturm-Infanteriegeschütz 33B (önjáró löveg):
1941 végén 24 db StuG III-ast önjáró löveggé alakítottak át: ezen példányok felépítményét eltávolították és helyére egy nagyméretű, doboz alakú páncélzatot szerkesztette, benne a 150 mm-es sIG 33-as löveggel (e típust a Sztálingrádi csatában használták).
Szamohodnaja Usztanovka 76I „SzU-76i” (páncélvadász):
Ez a nevével ellentétben a SzU-76-hoz nem kapcsolódó páncélvadász egy olyan StuG III-ast takart, melynek felépítményét a szovjetek elbontották és helyette egy hasonló alakú páncélzatba a T-34/76-os 76,2 mm-es lövegét szerelték (egy ilyen páncélvadász látható jobbra).
Szamohodnaja Gaubitza 122A „SzG-122A” (önjáró löveg):
Ez a szintén szovjet eredetű modell nevének megfelelően egy önjáró tarack volt, amely a StuG III-as alvázára épített M-30-as tábori tarackból állt (ez is teljesen zárt páncéltesttel rendelkezett).
Műszaki adatok:
Név: Sturmgeschütz III Ausführung A „StuG III”
Típus: páncélvadász
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 20,58 t
Hossz: 5,40 m
Szélesség: 2,95 m
Magasság: 1,98 m
Motor: 300 Le-s (Maybach HL-120TRM, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, benzinüzemű)
Legénység: 4 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 75 mm-es löveg (KwK 36, a test elején)
Kiegészítő fegyverzet: nincs
Páncélzat: 14,5-50 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 40 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)
Hatótávolság: 160 km