Stridsvagn 103

„Strv 103”


Előzmények:

Svédország ugyan nem vett részt sem az első, sem a második világháborúban, de a XX. században is igyekezett ütőképes hadsereget fenntartani, melynek gerincét a vadászgépek és harckocsik alkották. Ehhez gyakran külföldi páncélosok biztosították az alapot - így volt ez az első svéd harckocsi, az Strv m/21 esetében is (amely a német Leichter Kampfwagen II-nek köszönhette létét). Az 1940-es évek leghatékonyabb svéd páncélosa, az Strv m/42 ugyan önálló fejlesztés volt, de elődje, az L-60-as (Strv m/40) több külföldi harcjárműből merített (ez utóbbi típust megvásárolva hozták létre a magyar 38M „Toldi” könnyű harckocsit).

A második világháború után Svédország angol A41 „Centurion” harckocsikat rendszeresített Strv 102 néven, emiatt minimálisra csökkent a hazai (svéd) harckocsi-fejlesztés. Amikor azonban az 1950-es évek közepén a svéd döntéshozók fő csataharckocsi szolgálatba állításáról döntöttek, több lehetőség is felmerült. Részben erre reflektálva 1956-ban Sven Berge (a svéd hadi-adminisztráció tagja) elkészített egy tanulmányt, mely a páncélosokat ért találatokat, valamint a harckocsizókat ért sérüléseket taglalta.

Az elemzés kimutatta, hogy a legtöbb találat a toronyba csapódott be, ezek pedig gyakran végzetes kimenetelűek voltak, mivel a páncélt átütő lövedékek gyakran megölték a bent ülőket, illetve tönkretették a harckocsi lövegét és lőszertároló rekeszét. Ezzel ellentétben az egy méter alatti becsapódások száma elhanyagolható volt és ezek a találatok minimális károkat okoztak.

Ezt a komoly problémát a tanulmány szerzője rendkívül egyszerű módszerrel kívánta orvosolni: a gondot okozó torony elhagyásával. A torony nélküli kialakításnak több előnyös tulajdonsága is ismert: a bonyolult részegységek (pl.: a forgatómechanizmus) és a toronypáncél elhagyásával jelentősen csökken a típus tömege és ára, ráadásul a fejlesztési idő is kisebb lesz.

Ennek a megoldásnak egyetlen hiányossága van: a korlátozott tüzelési képesség (a jármű menetből csak szemből vagy kis szög alatt érkező célpontokra tüzelhet). Emiatt az ilyen típusok kevésbé alkalmasak offenzívákhoz, de Svédország védekező háborúra készült, ezért ennek nem volt jelentősége (ez nem egyedi ötlet volt: a számos második világháborús német és szovjet páncélvadász mellett pl.: a hidegháborús Kanonenjagdpanzer-nél is ezt az elvet követték).

Löveg nélküli fő csataharckocsit korábban egyetlen ország sem készített, de az ötlet végül mégis megkapta a támogatást és mégsem vettek külföldi harckocsit (e program javára még a „KRANVAGN” - svéd; mobil daru - kódnév alatt futó titkos svéd „E M I L” páncélos fejlesztését is leállították). A tervezet a Stridsvagn 103 jelölést kapta, de gyakran ”S-harckocsi”-ként hivatkoztak rá. A típus nevében a Stridsvagn (röviden Strv) svédül harckocsit jelent, míg 103 azt jelzi, hogy ez a gyár harmadik 10 cm-es löveggel felszerelt páncélosa. A jobboldali fotón egy Stridsvagn 103 látható egy Centurion társaságában.


Konstrukció:

Mivel az Strv 103 nem rendelkezett toronnyal, a löveget, a lőszerkészletet és a legénység minden tagját a páncéltestben kellett elhelyezni, emiatt az Strv 103-as nem csak külsőre különbözött a többi fő csataharckocsitól. A szükséges átalakítások mellett számos újdonságot is bevezettek, ezért a Stridsvagn 103 egy rendkívül érdekes harckocsivá vált, melyeben a többnyire prototípus-fázisban megrekedő technológiai demonstrációs páncélosok több megoldását is felhasználták.

Az Strv 103 és a többi harckocsi közötti legszembetűnőbb különbség a torony hiánya, mely miatt a löveget az ék alakú test elejére/tetejére kellett áthelyezni. Érdekes módon a típus lövegét fixen rögzítették (vízszintes kitérése nulla fok volt) és nem csak az oldalirányú, de a függőleges célzást is a test irányba állításával oldották meg (részletesebben ld. lejjebb).

A huzagolt csövű 105 mm-es löveget a svéd Bofors gyártotta, de ez valójában az angol Royal Ordnance L7-es harckocsi-lövegének másolata volt (ez számos páncélos, többek között az argentin TAM főfegyveréül is szolgál). A löveg töltését teljesen automatizálták, ezért a legénység létszámát három főre csökkenthették. Bár a rögzített löveg miatt a páncélos menet közben nem tudott tüzelni (valójában tüzelni tudott, csak célozni nem), az automata töltő korában kiváló, 15 lövés/perc tűzgyorsaságot biztosított a páncélosnak. A főfegyverzet mellett három géppuska védte a járművet a gyalogságtól.

A harckocsi páncélzata a legvastagabb helyen sem haladta meg a 100 mm-t, de a kialakításból adódóan rendkívül kis célpontot nyújtott (a kisebb földsáncok mögött vagy magas fűben gyakran alig látszott). A típus - harckocsik között - ritka megoldása volt a kettős meghajtás: a hagyományos Rolls-Royce dízelmotort egy kisméretű gázturbina egészítette ki, melyet ráadásul nem a páncélos végébe, hanem az orr-részbe építettek.

A másodlagos erőforrás többletenergiát szolgáltathatott harc közben, de jó hasznát vették a hidegindításokkor is (amire a fagyos északi telek miatt szükség is volt). E megoldása miatt a Stridsvagen 103 lett a világ első gázturbinás harckocsija. Az S-harckocsi hátrafelé is nagy sebességre volt képes - ez azért volt fontos, mivel így visszavonulás közben is használhatta a lövegét (a nagy sebessgű tolatásba tüzelési periódusokat iktattak be).

Szintén meglepő, hogy e páncélos lövegét a lövész mellett a parancsnok is működtethette, a járművet pedig a legénység mindhárom tagja vezethette (a működéshez két fő is elegendő volt, szemben a korszakban megszokott négy fővel). Még ennél is meglepőbb, hogy a sofőr a menetiránynak háttal ült (ezáltal a jármű mögötti teret is figyelhette). Hátul kialakítottak még egy kisebb szobát is, melyben az Strv 103 katonákat vagy felszerelést szállíthatott.

A páncélos legismertebb megoldásai azonban nem ezek, hanem a célzása volt. A torony nélküli páncélvadászok számára a löveg pontos irányzása (különösen nehéz terepen) komoly feladatot jelentett, ráadásul a Stridsvagn 103 ezt kizárólag a jármű irányba állításával végezhette, ezért a mérnökök egy egyedi módszert dolgoztak ki. Oldalirányban a típus egyszerűen elfordult, de a magasság beállításához a harckocsi képes volt változtatni első és hátsó visszafutó-görgőinek magasságát, ezáltal a típus előre- vagy hátra- fokozatmentesen dőlhetett.


Fejlesztések:

Szolgálatba állítása után a Stridsvagn 103 alkotta a svéd szárazföldi erők gerincét, ezért a harckocsi több fejlesztési perióduson esett át - az eredeti változat jelzése Stridsvagn 103A volt, melyből száznál kevesebb (70 vagy 80 db) készült. Utódja a Stridsvagn 103B lett (ld. balra), melyet tolólappal láttak el és a kissé erőtlen Boeing gázturbinát egy Catepillar 553-assal váltották fel (idővel minden ”A” modellt erre a szintre hoztak fel).

E modell másik újdonsága az úszóképesség volt (ami fő csataharckocsiknál szinte egyedi képesség) - ezt egy, a második világháborús Sherman DD-n alkalmazotthoz hasonló vásznazott kerettel oldották meg. Vízbe hajtás előtt a hidro-pneumatikus felfüggesztés ideális alakot vett fel (hogy csökkentse a jármű ellenállását a vízben) és előre hajtották a tolólapot, majd felhúzták a keretet.

A vízben a vezető a jármű farrészére állt és egy, a kormányhoz rögzített kantár segítségével irányított. Az úszóköpeny 15-20 percig volt képes fenntartani a járművet, mely így a lánctalpai segítségével 6 km/h-s sebességre volt képes. Ezen igen hasznos volt, tekintettel a Svédországban található számos folyóra és tóra.

A ”B” variáns csak 1986-ban váltották le: ekkor, hogy lépést tartsanak a fejlődéssel, egy összetett program indult el, melyben korszerűsítették a harckocsi mindhárom összetevőjét (támadás, védelem, mozgékonyság). Modern tűzvezető rendszerrel és lézertávmérővel szerelték fel a löveget, sok páncélost felszereltek ERA-val (angol; reaktív páncélzat - a kumulatív lőszerek elleni védelemként). A Rolls-Royce motort egy új Detroit dízelmotorra cserélték és minden páncélost elláttak tolólappal (korábban szakaszonként csak egy harcjárművet rendelkezett ilyen segédeszközzel). Az új hajtómhöz kiegészítő üzemanyag-tartályokat is felszereltek, ezáltal a páncélos hatótávolsága is nőtt. Ennek a feljavított változatnak a neve Stridsvagn 103C lett.

Amikor az 1990-es években Svédország le kívánta váltani három évtizedes páncélosait, az S-harckocsi hívei egy 103C-t demonstrációs célból Stridsvagn 103D-vé építettek át új tűzvezető számítógéppel, hőkamerával és éjjellátókkal. Néhány kisebb változtatás történt a motorok és a felfüggesztés terén is, ám ennél sokkal fontosabb volt, hogy a ”D” variáns éjjel és rossz látási viszonyok között is képes volt harcolni. Mivel a hadsereg végül a Leopard 2-es MBT-t rendszeresítette, több ilyen példány már nem épült (az egyetlen 103D jelenleg is megtekinthető az Anxvall-i Páncélos Múzeumban).


Szolgálatban:

A Stridsvagn 103 egy teljesen egyedi fő csataharckocsi volt, amely egyáltalán nem hasonlított a kortársaira. A torony nélküli kialakítás ugyan elvben kiváló védelmet és alacsonyabb árat szavatolt, de ez utóbbi nem volt kimutatható, mivel a felépítés új problémákat vetett fel (ld. célzás), ami jelentős plusz-kiadásokat jelentett.

A technikai kérdések megoldása több mint egy évtizedet vett igénybe: az 1956-ban tervezett Strv 103 gyártása csak 11 évvel később, 1967-ben kezdődött. A típus előállítása négy évvel később ért véget: ekkorra 290 db Stridsvagn 103 készült el (ezek fokozatosan váltották fel a 300 db Centurion-t).

Az Strv 103-at (a Svédek szerencséjére) soha nem kellett hadi körülmények között bevetni, de a nemzetközi tesztek többször is igazolták a kialakítás életképességét. Bár a harckocsit a svédeken kívül más haderő nem rendszeresítette, a különleges páncélos iránt több ország is érdeklődött.

1967-ben Strv 103-asok két hétre Norvégiába utaztak, hogy összevethessék őket a német Leopard I-el (az értékelés kimutatta, hogy a német harckocsi kevesebb célt talált meg és lassabban tüzelt). Egy évvel később az Egyesült Királyság-beli Bovingtonban (a brit páncélos iskola ”otthonában”) tartott kísérletek ismét a torony nélküli konstrukció előnyét mutatták a toronnyal rendelkező harckocsikkal szemben (ennek hatására született meg az angol FV4401 „Contentious” páncélvadász).

1973-ban - a BAOR (British Army of the Rhine) égisze alatt újabb összehasonlításra került sor, ezúttal az FV 4201 „Chieftain” harckocsi volt az ellenfél. Az S-páncélos ekkor is kiemelkedően teljesített és bebizonyosodott, hogy a mozgás közbeni lövés hiánya nem okoz jelentős hátrányt a harckocsinak (legalábbis a többi képessége kompenzálta ezt).

Típus-összehasonlításon a páncélos utoljára 1975-ben vett részt. Ekkor két S-harckocsi járt az Amerikai Egyesült Államokban található Fort Knox bázison. A kiértékelés szerint az amerikai M60A1E3 „Patton” ugyan átlagosan fél másodperccel gyorsabban lőtt, ám pontosságban a svéd modell maga mögé utasította jenki riválisát is.

Ennek ellenére a modern svéd fő csataharckocsi kiválasztásánál a típus alulmaradt a (tornyos) német Leopard 2-vel szemben. A Stridsvagn 103-as harckocsikat fokozatosan vonták ki: utolsóként a kiképzésre használt példányokat, 1997-ben. Az Strv 103-asokat nyugdíjazásuk után nagyrészt szétbontották, ám mintegy negyven darabot megőriztek - ezek ma is megtalálhatóak a világ különböző országainak harckocsi-múzeumaiban.

Svédország ma már kizárólag Leopard 2-eseket üzemeltet (Strv 121, illetve Strv 122 jelzéssel), az S-harckocsi pedig inkább egyfajta haditechnikai érdekességgé vált. A Stridsvagn 103 mindazonáltal kiváló harckocsi volt - ezt a tesztek is bizonyították, bár érdemes megemlíteni, hogy Sven Berge következtetése hibás volt. A szovjet T-72 „Ural” ugyanis mindössze 8 cm-rel magasabb a svéd páncélosnál, mégis rendelkezik egy teljes értékű toronnyal (és a svéd Infanterikanonvagn 91 páncélvadász is ”csupán” 2,32 méter magas volt). A jobboldali fotón egy Strv 103 halad el egy Ikv 91-es mellett.


Utóélet:

A Stridsvagn 103 teljesen újszerű és meghökkentő páncélos volt, ám végül csak egy vadhajtásnak bizonyult a fő csataharckocsi fejlődésében. Egyes megoldásait (pl. a gázturbinát, az automata töltőt) később több ország (pl. az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország) is lemásolta, mások azonban feledésbe merültek (pl. a fix löveg vagy a hátrafelé néző vezető):


FV4401 „Contentious” (páncélvadász):

Ez az angol kísérleti harcjármű azután jött létre, hogy az Egyesült Királyság tesztelte a Stridsvagen 103-ast. Bár a négy futógörgő, a jármű függőleges dönthetősége és a torony hiánya nagyon hasonlatossá tette a svéd harceszközhöz, az FV4401-es lövegét az orr részen egy forgózsámolyra helyezték.


Merkava (fő csataharckocsi):

Izrael jelenlegi MBT-ja ugyan közvetlenül nem kapcsolódik az Strv 103-ashoz, mégis a svéd típus több sajátossága visszaköszön rajta. A legendás Izrael Tal, az izraeli páncélos erők aluf-ja (héber; főtábornoka) által szorgalmazott páncélos tervezésénél az elsődleges szempont szintén a legénység túlélési esélyének maximalizálása volt. A motort itt is a jármű orrában helyezték el és hátul egy kisebb helységben katonák szállíthatóak (maximum 9 fő).

Mindezek ellenére a Merkava nem különbözik olyan mértékben a mai páncélosoktól, mint az Strv 103, ám a héberül harci szekér nevű páncélos a gyakorlatban is bizonyította az ”előd” kialakításának helyességét.


Műszaki adatok:

Név: Stridsvagn 103A

Típus: fő csataharckocsi (MBT)

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 39,7 t

Hossz: 9,00 m

Szélesség: 3,60 m

Magasság: 2,14 m

Motor: kettős - 240 Le-s (Rolls-Royce K60 dízel) és 300 Le-s (Boeing GT502 gázturbina - 223 kW)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 105 mm-es löveg (Bofors L/62, huzagolt csövű-)

Kiegészítő fegyverzet: 3 db 7,62 mm-es (KSP 58 - azonos az FN MAG-gal - kettő párhuzamosított, egy légvédelmi-)

Páncélzat: max. 100 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 50 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 390 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.