Cadillac Gage Stingray

„Stingray”


Előzmények:

Az Amerikai Egyesült Államok már a második világháborút megelőzően is párhuzamosan fejlesztett könnyű és közepes harckocsikat, hogy páncélosaikkal minden feladatkört lefedhessenek. Kezdetben a könnyű harckocsik alkották a páncélos alakulatok zömét, de a világháború alatt ez az arány megfordult és a könnyű harckocsikat elsősorban támogatásra és felderítésre kezdték használni.

Az 1950-es évektől kezdődően a könnyű harckocsik még inkább háttérbe szorultak: a kisméretű típusok szerepét átvették a páncélautók és páncélozott (lánctalpas) csapatszállítók, míg a nehezebb modellek mindinkább a közepes harckocsikhoz kezdtek hasonlítani.

Az 1960-as években megjelentek a fő csataharckocsik, melyek egyesítették magukban a nehéz harckocsik tűzerejét és a könnyebb páncélosok mozgékonyságát, kiszorítva ezzel a közepes és könnyű harckocsikat (erre a sorsra jutott az utolsó amerikai - konvencionális - könnyű harckocsi, az M41 „Walker Bulldog” is).

Mindezek azonban nem jelentették a kisméretű típusok használatának végét. Egyrészt a hatalmas számú szovjet páncélosok ellen az Amerikai Egyesült Államok sosem tudott hasonló mennyiségű fő csataharckocsit kiállítani, ezért szüksége volt költség-takarékosabb harcjárművekre.

A másik ok egy máig megoldatlan paradoxon: az ideális harckocsinak egy fő csataharckocsi tűzerejével és páncélzatával kell rendelkeznie, emellett azonban nemcsak nagy mozgékonyságúnak és mérsékelt árunak kell lennie, de közepes gépekkel légi-szállíthatónak is.

Utóbbit csak úgy lehet teljesíteni, ha az adott páncélos tömege kb. 23 tonna alatt marad, ám a legtöbb fő csataharckocsi tömege ennek mintegy a kétszerese (ezen a határon belül többek között Lockheed C-130 „Hercules” teherszállító repülőgéppel is szállítható).

Az ilyen, ideális harcjármű létrehozása a mai napig tart, ezek egyik mellékága a légi szállítású (könnyű) harckocsik, melyek általában az elsőként érkeznek a harctérre, ezért kis méretük ellenére komoly tűzerővel kell rendelkezniük (hogy kilőhessék az ellenséges páncélosokat).

Az Amerikai Egyesült Államok több kevéssé sikeres próbálkozás után létrehozta az ilyen kategóriájú M551 „Sheridan”-t, amely egy rövidcsövű 152 mm-es löveget hordozott. Bár az M551-es elképesztő tűzerővel rendelkezett, a típusnak és a fegyveréül szánt Shillelagh irányított páncéltörő rakétának több komoly hibája volt, ezért az 1980-as évek elején leváltására a hadsereg meghirdette az Armored Gun System (angol; ~ páncélozott löveg rendszer) programot.

Összesen három vállalat pályázott - Cadillac Gage, az FCM és a Teledyne - a komoly elvárások miatt mindhárom cég újszerű típust tervezett. A pályázók közül harckocsik gyártásában legnagyobb tapasztalata a Cadillac Gage-nek volt, amely már a második világháború alatt is fejlesztett és épített páncélosokat vagy azok hajtóművét (pl.: M24 ”Chaffee”). A Cadillac vállalat új típusát Stingray-nek, azaz tüskés rájának nevezte.


Konstrukció:

A Stingray-t névleg ugyan könnyű harckocsiként kategorizálták, méretei és képességei, különösen tűzereje viszont a nagyobb közepes harckocsikét idézte, sőt, egyfajta kis költségvetésű fő csataharckocsinak számított (hasonlóan a szintén amerikai M41 „Walker Bulldog”-hoz vagy az argentin TAM-hoz).

A harckocsi páncélteste a fő csataharckocsik arányosan lekicsinyített mása volt, melyet oldalról nézve lépcsőzetesen alakítottak ki. A testre nagyméretű, szögletes, előrefelé keskenyedő tornyot építettek - erre azért volt szükség, mert vetélytársaival szemben a Stringray-be négyfős legénység került, akik közül három a toronyban kapott helyet.

A típus fő fegyverzetét az angol Royal Ordnance 105 mm-es lövegének alacsony hátrasiklású változata alkotta, amelyet szinte minden korábbi (nyugati) teljes méretű páncélosába beépítettek, ezáltal a Stingray tűzereje könnyű harckocsi létére a korai M1 „Abrams” fő csataharckocsival vetekedett.

E lövegnek (jelentős ereje mellett) előnyös tulajdonsága volt, hogy nemcsak a 105 mm-es brit, de a 105 mm-es NATO lőszerekkel is kompatibilis volt (ezt a Stingray-ben egy párhuzamosított géppuskával és egy nehézgéppuskával egészítették ki).

Kis mérete mellett a Stingray azért nem tekinthető fő csataharckocsinak, mert páncélzata a könnyű harckocsikét idézte. Ennek oka a korlátozott össztömeg: a 22,6 tonnás harcjárművet mindössze 23 mm-es páncélzattal látták el, ez védett a nehézgéppuskák, többek között a szovjet 14,5 mm-es páncéltörő nehézgéppuska-lőszer találatától.

A korlátozott össztömeg ellenére a páncélosba erős hajtómű került: a 8 hengeres Detroit Diesel hajtómű 535 lóerőt ad le (ezt iker turbófeltöltővel érték el) - a szűk hely miatt a motort keresztben építették be. A Stingray oldalankét hat futógörgőt kapott, melyek torziós felfüggesztéshez kapcsolódtak: ezzel a típus műúton jelentős, 70 km/h-s sebességre volt képes.

A könnyű harckocsit felszerelték egy automata tűzvezető rendszerrel, lézertávmérővel és több további elektronikus érzékelővel. Bár a harckocsi zárt nukleáris, biológiai és vegyvédelemmel nem rendelkezett, a belső térbe csatlakoztatni lehetett M13A1-es légcserélős gázmaszk-rendszereket és egy speciális festékkel megoldható volt a páncélos vegyvédelme.


Fejlesztések:

A Stingray egy modern kialakítású, különösen nagy tűzerejű könnyű harckocsi volt, ennek ellenére (a költségek alacsonyan tartása miatt) a lehető legtöbb alkatrészt más harcjárművekből emeltek át - ilyen volt többek között a futómű, amelyet az M109-es önjáró lövegtől vettek át, majd fejlesztettek tovább.

Az előrelátó tervezés lehetővé tette a típus fejlesztését is: a Stingray futóművét az eredetinél kb. 15%-kal kevésbé terhelték, ezáltal később új vagy nehezebb alkatrészeket, illetve kiegészítő páncélzatot is felszerelhettek.

Már a harckocsi prototípusának tesztelésekor igyekeztek továbbfejleszteni a típust: lehetővé tették a nappali periszkóp passzív (éjjeli használatra is alkalmas) változatúra cserélését és egy fejlett (elektro-hidraulikus) stabilizátor beépítését is.

Még olyan, a szovjet harckocsikra jellemző megoldásokat is felhasználtak, mint a motorral történő füstképzés (ezt általában ködgránátokkal oldották meg, de a Stingray kipufogójába dízel-olajat lehetett fecskendezni, így hozva létre a ködfüggönyt).

Az érdeklődés hiánya (ld. „Szolgálatban” bekezdés) ellenére a Stingray-ből elkészítettek egy fejlettebb modellt, a Stingray II-t. Ez a változat páncélzat és elektronika téren múlta felül elődjét. A Stingray II páncélzatát nagyszilárdságú acélból készítették, ezáltal már a 23 mm-es szovjet/orosz gépágyú-lőszernek is ellenállt.

A korlátozott tömeg miatt a páncélzatot nem lehetett tovább növelni, de amennyiben nem volt szükség a légi szállíthatóságra, ezt rátétpáncélzattal megnövelhették (ezzel a Stingray II a legtöbb kézi páncéltörő fegyvernek is ellenállt).

A kiegészítő páncélzattal együtt a harckocsi tömege 26308 kg-ra nőtt, a rátét-páncélzatot különleges szerszámok nélkül is 2-4 óra alatt el lehetett távolítani (a nagyobb tömeg miatt a lánctalpak szélességét egy szettel 380 mm-ről 460-ra lehetett növelni).

A Stingray II-t úgy alakították ki, hogy felszerelhető legyen az (elődhöz hasonlóan az orr felé gyémántszerűen elkeskenyedő) Textron LAV-105-ös toronnyal (ez a LAV-25-ös nehéz páncélautóból kialakított gumikerekes páncélvadász tornya). Ebben egy 105 mm-es kaliberű M35-ös löveg kapott helyet: ez az L7-essel szemben már automata töltőberendezéssel rendelkezik, ezáltal a legénység létszámát három főre csökkenthető.


Szolgálatban:

Az Armored Gun System pályázaton a Stingray mellett az FMC a háromfős CCVL-lel indult, míg a Teledyne az Expeditionary tank nevű harckocsival - ez utóbbi különlegessége volt, hogy a legénység mindkét tagja a testben kapott helyet, így a torony méretét jelentősen csökkenthették.

A Stingray programot a Cadillac Gage 1983-ban indította el, majd egy évvel később már el is készítette a prototípust - a saját költségére, bízva abban, hogy a hadsereg az ő típusát fogja választani. A három páncélos közül egyedül a Stingray volt életképes modell, ám a tesztelés elhúzódott és csak mintegy 10 évvel később, 1992-ben hirdettek győztest (a programot az FCM nyerte, ld.: „Utóélet” bekezdés).

Az Amerikai Egyesült Államokban a hidegháború alatt több különleges harcjárművet fejlesztettek ki: ilyen volt a több mint 40 tonnás High Mobility Agility „HIMAG”, melynek lövegét pőrén (torony nélkül) erősítették a testre, végsebessége pedig elérte a 96,9 km/h-t. A HIMAG sosem lépett túl a prototípus-fázison, ahogy a 20 tonnás HSTV(L) könnyű harckocsi sem.

Hasonló próbálkozás volt a 15 tonnánál is könnyebb AAI RDF, amelybe a két fenti páncéloshoz hasonlóan a rendkívül fejlett, hiper-kezdősebességű, 75 mm-es ARES löveget építették be. Mivel ezen programok iránt a hazai hadsereg nem érdeklődött, a vállalatok külföldre próbálták meg értékesíteni páncélosaikat, csakhogy ezt az amerikaiak (a fejlett ARES löveg miatt) megtiltották.

Hasonló problémák nem merültek fel a számos, széles körben használt alkatrészből építkező Stingray-nél, amelyet állami megrendelés hiányában szintén megpróbáltak külföldön eladni, de ez sem lett sikeres megoldás.

Ennek több oka volt, melyek közül a legfontosabb a páncélos kategória-köztisége volt. A Stingray könnyű harckocsinak túlságosan drága volt, páncélzata azonban nem ért fel a korszak fő csataharckocsijaihoz, ezért az Amerikai Egyesült Államoktól vásárló országok a használt fő csataharckocsikat (pl.: M46, M47, M48, M60 „Patton”) részesítették előnyben.

Emiatt a Stingray-t mindössze egyetlen állam, Thaiföld vette meg (106 db Stingray I-et), melyeket a mai napig szolgálatban tart (a típus háborúban nem járt). A

Stingray mára már nem számít élvonalbeli páncélosnak: a 105 mm-es löveg már nem képes minden fő csataharckocsi páncélzatának átütésére, ráadásul a kisméretű torony miatt a harcjárműben csupán 32 db lőszert lehet tárolni (ebből 8-at a toronyban), ami kb. a fele, kétharmada a szokásos lőszerkészletnek.


Utóélet:

Az M41 „Walker Bulldog” utódjának is tekinthető Stingray a Cadillac Gage (ma a Textron vállalat „haditengerészeti és szárazföldi rendszerek” divíziója) saját fejlesztésű harcjárműve, amely előrelátó kialakítása ellenére nem lett sikeres, igaz, hasonló kategóriájú társaival szemben ez a harcjármű valóban gyártásba került:


M8 „Ridgeway” (könnyű harckocsi):

Az Armored Gun System pályázatot végül az FCM (később United Defense Industries, ma a BAE Systems része) nyert, így ők készíthették el a Stingray-hez közvetlenül nem kapcsolódó, de hozzá mind képességeit, mind alakját tekintve rendkívül hasonló M8-as könnyű harckocsit.

A gyorsreagálású erők (RDF) légi szállítású harckocsijának szánt harcjárművet egy 105 mm-es automata löveggel és titán páncélzattal szerelték fel, melyből a Stingray II mintájára készült egy feljavított modell is (M8 Block II „Thunderbolt”), de az amerikai hadsereg végül nem rendszeresítette a típust (jelenleg is használt utódja a gumikerekes M1128-as).

Ezt a páncélost is megpróbálták külföldön eladni és két ország (Japán és Törökország) érdeklődött is a harcjármű iránt, de végül nem adtak le rá megrendelést. Mindezek ellenére az amerikai hadsereg továbbra is igényt tart légi szállítású harckocsira, ezért az M8-as kudarca egy újabb harcjárműhöz vezethet abból az amerikai légideszantos harckocsi-tervből, amelynek a Stingray és az M8-as is egy-egy állomása.


Műszaki adatok:

Név: Stingray light tank „Stingray”

Típus: könnyű (légideszantos) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 22,60 t

Hossz: 9,30 m

Szélesség: 3,00 m

Magasság: 2,70 m

Motor: 535 Le-s (Detroit Diesel Allison 8V-92TA, ”V” hengerelrendezésű, 8 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 105 mm-es löveg (Ordnance L7A3, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (M240, párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Browning, légvédelmi)

Páncélzat: max. 23 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 70 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 480 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.