Semovente da 75/18

„75/18”


Előzmények:

Az olasz harckocsi-gyártás kevésbé közismert, ám gyökerei egészen az első világháborúig nyúlnak vissza: ekkor kezdték gyártani az FT-17 másolatát, a Fiat 3000-et, majd az igen előremutató, 40 tonnás Fiat 2000-et. A két világháború között a harcjárművek gyártása lecsökkent, de nem szűnt meg és a fasiszta Benito Mussolini 1921-es hatalomra kerülése után nagy erőkkel folytatódott.

Az 1930-as években az olaszok is elsősorban tanketteket fejlesztettek és gyártottak. Ezek a kisméretű, néhány tonnás, torony nélküli, csak gépfegyverekkel felszerelt páncélosok rendkívül sikeressé váltak: a Carro Veloce CV-33 (L3/33)-ból és utódjából, a L3/35-ből több mint 2000 db-ot gyártottak és tucatnyi ország használta.

Nagyobb tömegben ezek a tankettek félelmetes hatást keltettek, de löveg híján képtelenek voltak leküzdeni az ellenséges harckocsikat, ezért megalkották a korábbiakhoz hasonló, de tornyos és löveggel felszerelt L6/40-es könnyű harckocsit. A második világháború alatt azonban gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kevesebb, mint hét tonnás jármű jóformán hatástalan a közepes és cirkáló harckocsik ellen.

Az L6/40-esek kiegészítésére már 1939-ben gyártani kezdték az M11/39-es közepes harckocsit, de ez a mindössze 100 példányban legyártott páncélos maga sem volt kellően erős és csekély darabszáma is korlátozta hatékonyságát. A kisméretű, elavult páncélosok és az elégtelen számú önjáró páncéltörő harcjármű problémáját - náci szövetségesükhöz hasonlóan az olaszok is - páncélvadász építésével kívánták orvosolni.

A Semovente da 47/32 egy, az L6/40-re épített dobozszerű páncélzatból és a hatékony 47 mm-es lövegből állt. Ez a csupán 3,78 méter hosszú páncélvadász megjelenésekor a legerősebb olasz harcjármű volt, de a nyitott, torony nélküli kialakítás sebezhetővé tette, ezért a közepes harckocsik továbbfejlesztése is folyamatos volt.

Az M11/39 váltótípusa az M13/40 lett - ez a típus már ugyanazt a 47 mm-es Cannone da 47/32 M35-öt hordozta, melyet a 47/32 páncélvadászban is használtak, ám ekkorra az olaszok számára különösen fontos észak-afrikai hadszíntéren az ellenfél már új, erősebb harckocsikkal harcolt.

Az olasz Gio. Ansaldo & C. (Ansaldo) gépipari vállalat ezért már 1940-ben megkezdte egy, a korábbiaknál jóval erősebb nehéz harckocsi tervezését, ám a P26/40 gyártása csak 1943-ban indult be.

E nehéz páncélos megjelenéséig hátralévő időt az olaszok ismét egy páncélvadásszal kívánták áthidalni: a Semovente da 75/18, röviden 75/18-al. A jármű nevének jelentése szabad fordításban 75/18-as önjáró löveg, a számkód első tagja a löveg űrméretét, a második a csőhosszt (18 űrmérethosszt) jelölte, hasonlóan a többi második világháborús olasz páncélvadászhoz.


Konstrukció:

Mint fentebb is olvasható, a 75/18 a második volt a második világháborús olasz páncélvadászok között, ezért számos részlete hasonlított elődjére, a Carro Armato L6/40 könnyű harckocsiból kialakított 47/32-re. Hozzá hasonlóan a Carro Armato M13/40 vázát használó 75/18 sem kapott tornyot, mivel a szűk toronygyűrű miatt a löveg nem fért volna el benne.

A lapos test közepére került a páncélos fő fegyvere. Mint a legtöbb páncélvadász, a 75/18 erejét is méreténél ”egy szinttel nagyobb” lövege adta. Az L6/40 20 mm-es löveget kapott, a 47/32 47 mm-est, később viszont az M13/39-től kezdődően áttértek a 37 mm-es, majd az M14/40-től a 47 mm-es lövegre. Mivel ezek sem voltak kellően hatásosak, a Sergio Berlese ezredes az általa tervezett 75 mm-es Obice da 75/18 modello 34-et ajánlotta a 75/18 főfegyveréül (a jármű innen kapta a nevét).

Túlzottan hosszú csövük miatt a háború első felében nem tudtak változtatások nélkül harckocsikba beépíteni vontatott lövegeket, ám az Obice da 75/18 modello 34 kivétel volt. Ez ugyanis egy tarack volt, amelyet külön hegyvidéki harcokra terveztek, speciális kialakítása pedig több szempontból is ideális harckocsi-löveggé tette.

A fegyver rövid és relatív könnyű volt (a hordozhatóság miatt), ráadásul alacsony volt a lövedék csőtorkolati sebessége (425 m/s), ezért kicsi volt a hátrarúgás.

A tábori lövegeket élőerő, nem páncélozott célok és épületek ellen vetették be, de e löveghez rendszeresítettek AP (angol; páncéltörő) és Effetto Pronto (angolul HEAT, jelentése nagy robbanóerejű páncéltörő) lőszert is, ezáltal képessé vált ellenséges harckocsi kilövésére.

A nagy kaliberű főfegyver irányzása a megfelelő rögzítés miatt korlátozott volt: szemből 40 fokos volt az oldalirányzási szög, a maximális emelkedés (+)22, a süllyesztés (-)12 fokos volt. Ez a tornyos harckocsikhoz képest jelentősen korlátozott látótér volt, de a páncélvadászok általában nagyobb távolságról, lehetőség szerint előkészített vagy rejtett pozícióból tüzeltek. A típus gyalogosok elleni védelméről egy darab 6,5 mm-es Breda géppuska gondoskodott.

A páncélvadász védelme is meghaladta a korabeli olasz típusokét: a Semovente da 75/18 frontpáncélja 50 mm-es volt, mely két lapból állt össze (ez a megoldás komolyabb védelmet biztosított, mint egyetlen vastagabb lemez).

A frontpáncélzat volt az egyetlen, amely ellent tudott állni erősebb találatoknak, mivel a mozgékonyság megtartása érdekében csak az orr-részre koncentrálták a védelmet. Az M13/40 125 lóerős hajtóműve így (műúton) is mindössze 32 km/h-s sebességre gyorsíthatta a páncélvadászt - ez a 900 kg-os tömeg-növekedés ellenére azonos volt az előd sebességével. Ebben az is szerepet játszott, hogy a 75/18 futóműve megegyezett a bázismodellével: az oldalankénti két-két rugóstaghoz négy-négy kerék tartozott (tehát összesen 16) - ez a laprugós kialakítás ekkor már elavultnak számított.


Fejlesztések:

A 75/18 nem kapcsolódott közvetlenül a 47/32-höz, mégis annak feljavított változata volt: azonos építési elvet követett, de egy nagyobb harckocsira épült, erősebb löveget és vastagabb, teljesen zárt páncélzatot kapott.

Mint a harctéri tapasztalatokból kiderült (ld. „Szolgálatban” bekezdés), e páncélvadász olasz viszonylatban kiemelkedően jól teljesített, ám voltak hibái. A löveg hatásos volt, de csak közepes távolságból (a rövid cső miatt a lövedék hamar elvesztette energiáját), ezért felmerült az igény egy még erősebb páncélvadászra.

Az olasz közepes harckocsik teste azonban nem bírt el nagyobb megterhelést, ezért nem lehetett szó a löveg leváltásáról. A páncélzattal is voltak problémák: a korábbi 42 mm-esről a 75/18-as frontpáncélja 50 mm-esre hízott, ám ezt közel függőlegesen építették be, ezért nem volt esély a becsapódó lövedékek lepattanására.

A legnagyobb gondot mégis a hajtómű okozta: az M13/40-es közepes harckocsi 125 lóerős motorját rendkívül igénybe vette a 14,4 tonnás páncélvadász mozgatása, különösen nehéz terepen.

A problémákat egy új változattal kívánták orvosolni. Ez a szintén 75/18-asnak keresztelt típus már az M14/41-re épült, melynek méretei gyakorlatilag megegyeztek az M13/40-essel, de egy 145 lóerős SPA 15-TM-40 dízelmotor hajtotta.

Ezen kívül azonban nem történtek komolyabb változtatások, bár a korábbi 6,5 mm-es géppuskát egy 8 mm-esre cserélték.

Mivel ez nem jelentett érdemi előrelépést és a P26/40-es nehéz harckocsi sem bizonyult kellően erősnek, az M14/41-et váltó M15/42-ből is kialakítottak egy, a 75/18-ashoz hasonló páncélvadászt. Az új, nagyobb test miatt egy, a korábbiaknál hosszabb csövű 75 mm-es löveget építhettek be, ezáltal nőtt a típus páncélátütő képessége (ez a harcjármű a 75/18-al ellentétben lapos röppályán tüzelt). Mire azonban ez a 75/34 jelű harcjármű elkészült, Olaszország két részre szakadt (a 75/34-eseket így a németek használták).


Szolgálatban:

A Semovente da 75/18 1942-ben jelent meg és külsőre nem ígért semmi különlegeset. A többi olasz harckocsihoz hasonlóan jóval kisebb volt a Szövetségesek harckocsijainál. Az olasz harckocsik közül elsőként kapott 75 mm-es löveget, ám rendkívül rövid csöve korlátozta teljesítményét. A legtöbb hegyi löveghez hasonlóan az Obice da 75/18 modello 34 is relatív kis (10 km alatti) hatótávolsággal rendelkezett, ráadásul a 75/18-as kialakítása miatt a csövet nem lehetett kellően magasra emelni, ez pedig tovább csökkentette a lőtávot. Emiatt a fegyverrel alacsony röppályán tüzeltek, de a lövedékek így is ballisztikus pályát írtak le, amely nagyobb távolságon megnehezítette a pontos célzást.

Mindezek ellenére a Semovente da 75/18 kiváló harcjárműnek bizonyult, amely - hasonlóan a szignifikánsan nagyobb, de hasonló felépítésű és feladatkörű szovjet ISzU-152-höz - három harcjármű-típust egyesített.

A 75/18-ast a fent említett hiányosságok ellenére használhatták önjáró lövegként: ekkor a frontvonal mögül nyújthatott támogatást (négy ilyen és egy parancsnoki harcjármű alkotott egy egységet, ezzel megoldották az alacsony tűzgyorsaság kérdését). Bár hivatalosan önjáró lövegként kezelték, e harcjármű inkább páncélvadász volt, sőt, gyakran közvetlenül a frontvonalon, rohamlövegként használták.

Mire megjelent, az olaszok már kétségbeejtő helyzetben voltak: az észak-afrikai hadszíntéren már csak a túlélésért küzdöttek. Erre a védekező, passzívabb harcmodorra a 75/18-as kiválóan megfelelt: nagy tűzereje mellett kis mérete (különösen 1,85 méteres magassága és 2,2 méteres szélessége) miatt könnyen elrejthették.

A harckocsiból eredetileg mindössze 60 darabot rendeltek, de összesen valószínűleg 262 példány készült, ebből legalább 132 db az M13/40-en, a többi az M14/41-en alapult.

Ez - összevetve más harckocsikkal - igen alacsony darabszámot jelentett (a kortárs SzU-76-ból több mint 14000 készült), ennek ellenére a 75/18-asokat széles körben használták Észak-Afrikában és a Szicília partraszállás alatt is.

A többi olasz harckocsival ellentétben ez a páncélvadász képes volt az M3 „Lee” és az M4 „Sherman” kilövésére is, erre a későbbi olasz páncélvadászok mellett egyedül a P26/40-es nehéz harckocsinak volt esélye.

Elavult, szegecselt páncélzata és laprugós felfüggesztése ellenére a 75/18-asok egészen a második világháború végéig szolgáltak - a fasiszta Olaszország bukása után a nácik több mint 100 ilyen páncélvadász használtak Olaszországban és a balkánon (Sturmgeschütz M42 mit 75/18 850(i) jelzéssel).


Utóélet:

A kisméretű, gyakran lebecsült 75/18 egyike volt a legjobb második világháborús olasz páncélvadászoknak, ráadásul társainál nagyobb számban állt rendelkezésre. Mivel maga is az M13/40, illetve az M14/41 változata volt, nem készült belőle specializált változat, viszont a legtöbb későbbi olasz páncélvadász a 75/18-on kikísérletezett formákat és megoldásokat használta:


Semovente da 105/25 „105/25” (páncélvadász):

A második világháborús olasz páncélvadászok közül az utolsó rendszeresített és egyben legerősebb ez az M15/42-n alapuló, 105 mm-es löveggel felszerelt típus volt. Olasz viszonylatban kiemelkedően nagy tűzereje és vastag, maximum 75 mm-es páncélzata ellenére ez a jármű is mindössze 15,8 tonnát nyomott és futóműve is szinte azonos volt a 75/16-éval.

A típust Olaszország 1943-as kapitulációja után a németek használták, Sturmgeschütz M43 mit 105/25 853(i) néven.


Műszaki adatok:

Név: Semovente da 75/18 „75/18”

Típus: (rohamlöveg/) páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 14,40 t

Hossz: 4,92 m

Szélesség: 2,20 m

Magasság: 1,85 m

Motor: 125 Le-s (Fiat, ”V” hengerelrendezésű, 8 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 75 mm-es löveg (Obice da 75/18 modello 34, elöl középen)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 6,5 mm-es géppuska (Breda, a test tetején)

Páncélzat: max. 50 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 32 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 230 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.