Plavajusij Tank

„PT-76”


Előzmények:

Az első világháború után megalakult kommunista állam, a Szovjetunió egyik legfontosabb törekvése az erőltetett ütemű iparosítás volt és a nehézgép-gyártást, azon belül is a harckocsik fejlesztését kiemelten kezelte. A harmincas évekre - külföldi segítséggel - a világ legnagyobb területű országa már több helyi gyártású típussal rendelkezett: ilyen volt az angol Vickers 6-Ton-ra épülő T-26-os vagy az amerikai Christie-típusú felfüggesztést használó BT könnyűharckocsi-család.

A második világháború előtt és alatt a Szovjetunió számos különleges harcjárművet gyártott: ilyen volt például az óriási KV-2 páncélos és az ISzU-152-es rohamlöveg, de ebbe a körbe tartozott a GAZ RF-8-as aeroszán és az úszó harckocsik is. Ez utóbbi kategóriának a Szovjetunió külön figyelmet szentelt, ezért több ilyen típusuk is megjelent: a T-37, a T-38 és a T-40.

Az elhibázott politika (a hozzáértő emberek eltávolítása) miatt ezek a típusok harcra gyakorlatilag alkalmatlanok voltak: úszóképességük minimális volt, akárcsak páncélzatuk és rendszerint csak géppuskával szerelték fel őket. Valóban hatékony járművet a háború végéig nem sikerült létrehozniuk és a német fegyverletétellel meg is szűnt az igény egy ilyesfajta harckocsira.

Ez az állapot azonban nem tartott sokáig: néhány évvel később az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió (akik a háború alatt még egy oldalon álltak) felosztották a világot, létrehozva a hidegháborút.

Mindkét fél nagyarányú katonai fejlesztésekben kezdett: ennek részeként a szovjetek újrapozícionálták a kétéltű harckocsikat. Belátták, hogy a vízben haladás képessége nem összeegyeztethető a modern harckocsikkal, ezért az új elképzelés szerint a kétéltű páncélosok feladata a felderítés és a csapattámogatás lett.

A megfelelő jármű gyártásával először a (112.) Krasznoje Szormovo hajógyárat bízták meg, mivel nekik már volt tapasztalatuk kétéltű páncélosok tervezésében. Csakhogy az elkészített R-39-es katasztrofális jellemzőkkel rendelkezett (a kétéltű harckocsi az egyik próbán elsüllyedt!). Ezek után Sztálin figyelme is az úszó harckocsikra irányult, így a tervezés (és a felelősségre vonás) felgyorsult.

Új programot indítottak, amelyre számos mérnök nyújtott be tervet. A győztes modell az Ob’yekt 740 lett, amelyet Zs. J. Kotyin és N. F. Shashmurin tervezett (ők alkották meg a második világháborús SzU-152-es rohamlöveget is). A sorozatgyártásba került harckocsi neve egyszerűen Plavajusij Tank lett (orosz; kétéltű harckocsi), ennek rövidítése a PT-76 (a 76 a löveg űrméretét jelölte).


Konstrukció:

Az új harckocsi sokkal nagyobb volt a második világháborús típusoknál: a páncéltest 6,91 méter hosszú volt, azaz elérte a közepes harckocsik méretét (az észak-koreai Chonma-ho MBT teste pl. 6,63 méter hosszú). A PT-76-ost a korábbiakkal ellentétben nem egy úszóképessé tett könnyű harckocsi volt, sokkal inkább egy löveggel ellátott úszótest (hasonlóan a NOVGOROD osztályú úszó üteghez). A harckocsi teste négy szekcióra oszlott, melyből hátul egyet a motortér-, elől pedig a legénység munkahelye foglalt el. A fennmaradó két szekciót viszont (egyet hátul és egyet az orr-részben) üresen hagytak, mivel ezek biztosították a lebegést a harckocsi számára.

A kategóriájához képest nagyméretű vázra kétfős tornyot szerkesztettek. A torony egyik jellegzetessége a kupola volt. A jobb- és baloldali tetőnyílások külön-külön is nyithatóak voltak, de az alattuk lévő ovális szekciót egyszerre is kitárhatták: ezáltal a legénység rövid idő alatt elhagyhatta a süllyedő vagy égő járművet.

A toronyba egy csőszájfékkel és hőkiegyenlítővel felszerelt 76 mm-es D-56T löveget építettek (e két kiegészítő növelte a cső élettartama és csökkentette az elgörbülés esélyét). A 42 kaliberhosszú (1,07 méteres) löveg feladata a könnyű ellenséges járművek elpusztítása volt, de hatásosnak bizonyult a korszak összes könnyű harckocsija ellen is. Arra az esetre, ha a PT-76-os közepes harckocsikkal találta szemben magát, a típus 8 nagy robbanóerejű páncéltörő, négy páncéltörő és ugyanennyi még hatékonyabb, űrméret alatti páncéltörő lőszert vitt magával.

Ennek ellenére a harckocsik elleni küzdelem nem volt cél - erre a könnyű harckocsi nem is lett volna képes, mivel - a kétéltű kialakításból adódóan - a páncélzat túlzott elvastagítása az úszóképesség elvesztésével járt volna. Emiatt a PT-76-ost az orr részen is mindössze 20 mm-es páncéllapokkal burkolták, ráadásul (a gyors és olcsó gyárthatóság miatt) a páncélzat a harckocsi szinte teljes felületén függőleges volt, amelyről kevésbé pattantak le a lövedékek (ellenben a lapos kialakítású JSz-3-mal). A gyakorlat azt mutatta, hogy a testben kialakított üres szekciók alkalmasak a rajtuk áthaladó kumulatív töltények semlegesítésére is.

A 240 lóerős vízhűtéses motorral felszerelt PT-76-os maximum 52 fokos emelkedő megmászására volt képes. Az öt sebességes manuális váltó a második világháború legendás típusából, a T-34/85-ből származott, ezzel a harcjármű 44 km/h-s végsebességre volt képes. A motorba egyszerű fűtő- és hűtő-szerkezetet terveztek, hogy a -20 fokosnál hidegebb környezetben is működőképes maradhasson.

Az alig 14 tonnás harcjármű legnagyobb erénye az úszóképessége volt. A páncélost a vízen a test két oldalán található vízsugár-hajtómű mozgatta (a beszívott vizet a test végén nagy nyomással préselték ki, ezáltal a jármű az ellenkező irányba lökődött). A gyakran hidrojetnek hívott megoldás nagy előnye a két szivattyú, amely sok esetben megakadályozta a jármű elsüllyedését - ez főleg akkor volt hasznos, ha a találat miatt sérült burkolaton ömlött be a víz (emellett vészhelyzetekre egy kézi szivattyút is beépítettek).

A vízsugár a far két nyílásán át távozott (ezt a szárazföldön egy-egy páncéllap takarta). A vízbeni manőverezést is megoldották: lamellákat szereltek be a hajtóműbe, melyek képesek voltak bizonyos mértékben elzárni a sugár útját és az így létrejövő tolóerő-különbség miatt a páncélos a kívánt irányba fordult. Gyors irányváltáshoz a hajtómű képes volt az ellenkező irányban is működni (ilyenkor az egyik hajtómű előre, a másik hátrafelé fújta a vizet, ezt a megoldást a PT-76-on alapuló BTR-50 APC is hasznosítja).

Az erőteljes hajtóművel a típus vízben 10 km/h-val haladhat (ez több mint a legtöbb úszóképes jármű sebessége) és a harckocsi olyannyira vízálló volt, hogy kiállta a tengeri úszáskor fellépő méretes hullámokat is.

Még a kommunikációt is a vízi alkalmasságnak rendelték alá: pörgettyűs tájoló is szerepelt a felszerelésben (ez a hagyományos iránytűkkel ellentétben vízen is működött). Kialakításából adódóan a PT-76-os menetből képes volt leküzdeni bármilyen vízi akadályt, de PAZ-t (az NBC orosz megfelelője) csak a PT-76B modelltől kezdődően építettek be.


Fejlesztések:

A PT-76-os forradalmian új harcjármű volt, de akadtak hiányosságai. Az ellenség felderítésére a parancsnok teljes, 360 fokos nappali periszkópot (TNP) kapott négyszeres nagyítású távcsővel, de a csövet csak -4 és +30 fok között lehetett állítani (ez a hegyi harcokban komoly hátrányt jelentett). A korai típusok (pl.: a PT-76 Model 1) lövegét nem szerelték fel stabilizátorral, ezért mozgás közben szinte lehetetlen volt célozni, ha viszont megálltak, a harckocsi könnyen füstölgő ronccsá válhatott.

Emiatt a PT-76 Model 1 alaptípust csak kis számban gyártották és mindössze egy év után, 1954-ben felváltották a már csőszájfékes Model 2-vel. Az első nagyobb fejlesztésre 1958-ban került sor: az ekkor kialakított PT-76B már fejlettebb stabilizátort, jobb rádiót és ködgránát-vetőket kapott.

Az új, 263 lóerős dízelmotor és a külső üzemanyagtartályok felszerelése a mobilitást is javította, ráadásul az új D-56TS/D-56B huzagolt csövű löveg két kilométerről már 75 mm páncélt átütésére volt képes (homogén páncélzatnál, 60 fokos becsapódás esetén). Egy légszűrő-rendszer is bekerült a harcjárműbe, teljessé téve az NBC védelmet.

Ezzel a sok módosítást hordozó modellel ellentétben a PT-76A csupán egy légvédelmi célú 12,7 mm-es (DShK) nehézgéppuska felszerelését jelentette (az 59 mm-es löveggel szerelt parancsnoki variáns neve PT-76K volt).

Meglepő, hogy a kétéltű PT-76-ost éppen a szovjet haditengerészet nem rendszeresítette. Külön erre a célra elkészítettek egy továbbfejlesztett úszóképességű variánst (melyet ironikus módon snorkellel, légzőcsővel is ellátták - ez lehetővé teszi a nehezebb harckocsiknak, hogy a folyókat medrükben haladva keresztezzék, a PT-76-os viszont nem süllyedt el). Mivel azonban a PT-76M páncélvédelmén nem javítottak, a haditengerészet ezt a típust sem vette át. A gyalogságnak nem voltak ilyen problémái, de a szárazföldön a tűzerő fokozását várták el, ezért az új PT-85-öst 85 mm-es, a PT-90-est pedig 90 mm-es löveg hordozására alakították át.


Szolgálatban:

A PT-76-os 1952-es megjelenésekor közel tökéletes típusnak tűnt, ráadásul nem a minden terepen, köztük vízben nyújtott kiemelkedő mozgékonyság vagy a kategóriájához képest erős löveg jelentette a harckocsi legnagyobb előnyét.

Az ugyanis egyszerűségében rejlett - a tervezőpáros igyekezett megszabadulni minden feleslegesnek vélt alkatrésztől. A hat futógörgő például üreges volt, elhagyták a felső visszafutó-görgőket, ráadásul hidraulikus lengéscsillapítóval csupán az első és a hatodik tengely rendelkezett.

Emiatt a PT-76-os nagyon olcsó volt, gyártása nem igényelt komoly hátteret és a típus megbízhatósága is magas volt. További előnyt jelentett, hogy a képes volt nem várt helyen felbukkanni, majd elmenekülni. Bár felderítésre és a gyalogság támogatására ideális eszköznek bizonyult, vékony páncélzata és az ehhez képest nagyméretű test kombinációja szárazföldi ütközetekben többnyire katasztrofális eredménnyel zárult.

A PT-76-os volt a Varsói-szerződés tagállamainak alapvető felderítő-harckocsija: ennek megfelelően óriási, 12000-et meghaladó darabszámban gyártották és legalább 25 ország (köztük Angola, Finnország és Madagaszkár) rendszeresítette (a Szovjetunióban a szárazföldi egységek és a tengerészgyalogosok is használták). Magyarország 1960-ig 100 darabot állított rendszerbe.

Mivel a Keleti blokk szinte minden országában használták, a PT-76-osok részt vettek a hidegháború gyakorlatilag összes összecsapásában (legalább 15 háborúban). Ezek közül az első megmérettetésre a Vietnámi háborúban került sor - bár az észak-vietnámiak elit alakulatai használták, a típusnak már ekkor kitűntek gyengeségei. Az úszó harckocsit nem csak a repülők és a harckocsik (még az M551-es is), de még a könnyű gyalogsági rakétával (pl.: M72 „LAW”-al) felszerelt gyalogosok is könnyedén kilőhetté.

A PT-76-osok az India és Pakisztán közti 1965-ös és 71-es harcokban is felbukkantak. Bár az indiaiak sikerrel alkalmazták a harcjárművet, ez inkább létszámfölényüknek és a II. világháborús könnyű harckocsikkal rendelkező ellenégnek volt betudható. Ezt az is alátámasztja, hogy a nyugati fronton, ahol a pakisztáni hadsereg modern harckocsikat vetett be, könnyedén elsöpörték a kétéltű típust. Hasonlóan katasztrofális eredménnyel zárult az 1967-es hatnapos háború is: itt rengeteg egyiptomi PT-76-os vált az izraeli páncélosok áldozatává (hasonlóan sorsra jutott számos T-54-es és T-55-ös harckocsi is).


Utóélet:

Az elavult PT-76-osokat modernebb utódok, pl.: a BMP-1-es csapatszállító váltotta fel, ám sok selejtezett példány a bontók helyett a harmadik világ országaiban kötött ki. Ugyanakkor az is igaz, hogy az eredeti elképzelés szerint a PT-76-osok a támadás első hullámában mozogtak volna és mivel a legtöbb váltótípus nem rendelkezik löveggel, ezek már nem képesek hatékony tűztámogatásra.

Mára a legtöbb üzemeltető leselejtezte PT-76-osait, mégis ez a kétéltű harckocsi rendelkezik az egyik legszélesebb felhasználási körrel. Ennek egyik oka, hogy a páncélzat a különleges rendeltetésű járműveknél másodlagos, miközben a könnyű és olcsó alváz teljesen úszóképes és légi úton is szállítható. Az alábbi felsorolás az átalakított modelleket veszi sorba (a listában nem szerepelnek a prototípusok):


A számtalan változat egyike a PT-76RKh nevű kétéltű felderítő harcjármű volt, mely hasonlított az eredeti járműre, ellentétben a PT-71-el, mely a PT-76B-re szerelt 9M14 Malyutka (NATO kódnevén AT-3 „Sagger”) harckocsi-elhárító rakéta-csomagot jelentette.

Az ASzU-85 (angol forrásokban ASU-85) egy 85 mm-es löveggel felszerelt légideszantos önjáró löveg, a BTR-50P viszont a PT-76-ból kialakított páncélozott csapatszállítót jelölte. A GM-568 és GM-578 a PT-76 alvázára épített rakéta-rendszer, míg a GM-575 a híres ZSU-23-4 légvédelmi löveg alapját adta. Az MTP-1 támogató jármű, az Objekt 280 a páncéltestre szerelt 16 darab 130 mm-es rakéta-sorozatvetőt jelölte, míg az UR-67 (nyugaton MTK) egy aknavetővel felszerelt aknaszedő variáns (az aknákat a robbanásoknak kellett hatástalanítaniuk). Az SPU 2P2, TZM 2P3, SPU 2P16 és a TZM 2P17 egy-egy nagyméretű rakéta hordozójárművéül szolgált.


Számos ország modernizálta saját szájíze szerint a PT-76-osait: Csehszlovákia OT-62 „TOPAS” néven csapatszállítóvá alakította a harckocsit, míg Észak-Korea PT-85-öse „csupán” a PT-76 helyi összetevőkből álló változata. A fehéroroszországi variáns neve PT-76M, a 76,2 mm-es Cockerill löveges Indonéz modell a PT-76B, a minden téren továbbfejlesztett izraeli pedig a PT-71. Kína Type 60 néven használta PT-76-osait és belőle fejlesztette tovább a Type 63-at, míg Lengyelország összesen 6 különböző változatot épített, közülük 3 PT-76, valamint egy PT-76B, egy OT-62 variánst és egy átdolgozott rakétaindítót, a WPT-76-t).

Az NDK, azaz Kelet-Németország a K1 parancsnoki járművel használta. Oroszország is modernizálta meglévő harceszközeit: a PT-76B ”csal” új motort kapott, míg a PT-76E egy jelentősen feljavított változatot takar. Még az USA is üzemeltette a típust OpFor-ként (ellenséges harceszköz) gyakorlatokon. Vietnám is elkészítette a maga változatát, mely csupán egy, a PT-76-osra rögzített légvédelmi géppuska felszerelését jelentette.

A fent baloldalon látható fényképen egy GM578-as alvázra szerelt 2K12 Kub (NATO nevén SA-6 Gainful) rakéta-üteg, jobbra pedig egy ZSU-23-4 -es önjáró légvédelmi löveg látható.


Műszaki adatok:

Név: Plavajusij Tank „PT-76” (kétéltű harckocsi)

Típus: kétéltű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 14,60 t

Hossz: 6,91 m

Szélesség: 3,15 m

Magasság: 2,36 m

Motor: 240 Le-s (V hengerelrendezésű, hathengeres, dízelüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 76,2 mm-es löveg (D-56T, huzagolt csövű, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (SGMT, párhuzamosított)

Páncélzat: 5-20 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 44 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen), 10 km/h (vízben)

Hatótávolság: 400 km (kiegészítő üzemanyag-tartállyal 510 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.