Panzerkampfwagen VI

„Tiger”


Előzmények:

Az első világháború alatt Németország - létszámbeli hátránya ellenére - rendkívül sikeresen vette fel a küzdelmet az Antant országaival, amit részben fejlett haditechnikai eszközeinek köszönhetett. Ezek közé tartozott a legtöbb német kézifegyver (a pisztolyoktól a géppuskákig), a repülőgépek (pl.: a legendás Fokker-ostor), de hadihajók is, azonban a németek az első világháború végéig nem tudták beindítani a harckocsik sorozatgyártását. Németországban is felismerték ennek a forradalmi harcjárműnek a szerepét, de a békekötésig egyedül az A7V típus összeszerelése indult meg, ám az esetlen, 18(!) személyes harcjárműből mindössze 20 példány épült és alig 7 hónapon át álltak szolgálatban.

Az első világháborút követően több német kísérleti harckocsi is épült (annak ellenére, hogy a Versailles-i békeszerződés szigorúan eltiltotta Németországot harckocsik fejlesztésétől és gyártásától), de az érdemi német harckocsi-programok csak az 1930-as évek elején indultak újra. A Panzerkampwagen I-es, illetve különösen utódja, a Panzer II-es harckocsi megjelenésekor relatív modernnek számított: páncélzatát már nem szegecseléssel, hanem hegesztéssel készítették, a páncélos relatív nagy teljesítményű motorja elfogadható mozgékonyságot biztosított számára és már egy 20 mm-es gépágyúval is felszerelték, de a gyors fejlődés néhány év alatt mindkét harckocsit elavulttá tette.

Adolf Hitler hatalomra kerülését követően egyre gyorsuló ütemben indult újra az ország újrafegyverzése, amelynek keretében megtervezték a Panzerkampfwagen III-as közepes harckocsit: ez (a későbbi változatokon) már relatív vastag frontpáncélzattal rendelkezett, ráadásul egy 37 mm-es páncéltörő löveggel is ellátták. Mindezen képességei miatt a második világháború kezdetén a Panzer III-as alkotta a német páncélos erők gerincét, de emellett (előrelátó módon) a németek megterveztek egy nehezebb, áttörő harckocsit, a Panzer IV-est is, amely rövid csövű 75 mm-es lövegével képes volt felszámolni a megerősített ellenséges állásokat.

A fejlődés azonban (az első világháborúhoz hasonlóan) ismét rendkívül gyorsan elavulttá tette a rendszerben álló típusokat. A Panzer III-ast ugyan később felszerelték egy nagyobb kaliberű (37 helyett 50 mm-es) löveggel, de a toronyban ennél nagyobb löveg már nem fért el. Megoldásként a Panzer III-as harckocsi tornyától megfosztott vázán kialakították a StuG III-as rohamlöveget, amely kiváltotta a Panzer IV-est, így utóbbi típust hosszú csövű löveggel közepes harckocsiként vethették be.

Előrelátó módon a németek már korábban, 1937-ben meghatározták egy még nagyobb, 30 tonnás Durchbruchwagen (áttörő harckocsi) ideáját, de a Henschel & Sohn vállalat által készített egyetlen (Durchbruchwagen I) prototípust hiába fejlesztették tovább (Durchbruchwagen II), ezt a programot 1938-ban leállították és ehelyett egy még nagyobb és erősebb, 36 tonnás prototípus került előtérbe.

A szintén a Henschel & Sohn által tervezett VK 30.01 (H) és utóda, a 40 tonnásra tervezett VK 36.01 (H) ugyancsak nem került sorozatgyártásba, mert 1941-ben a Henschel és a Porsche vállalatokat megbízták egy még ezeknél is erősebb, 45 tonnás páncélos megalkotásával. A Henshcel a VK 36.01 (H) típust továbbfejlesztve hozta létre a VK 45.01 (H) H1-es és H2-es harckocsit (88, illetve 75 mm-es lövegekkel).

A Barbarossa hadműveletet (a Szovjetunió megtámadását) követően a németek nagy mennyiségben találkoztak a vastag páncélzatú és nagy tűzerejű szovjet KV nehéz-harckocsikkal és félő volt, hogy a kommunisták újabb típusai még ennél is erősebbek lehetnek, ezért a 88 mm-es löveg mellett döntöttek és 1942. április 20-án, a Adolf Hitler 53. születésnapján mindkét prototípust bemutatták a führernek. A Porsche-modell forradalmi hibrid futóművel rendelkezett, de az ebből fakadó nagy mennyiségű réz-használata és bonyolultsága miatt ehelyett a minimálisan jobb mozgékonysággal rendelkező Henschel-változatot választották ki sorozatgyártásra. Mindezt annak ellenére, hogy a róla elnevezett autómárkát is alapító Dr. Ferdinand Porsche jó kapcsolatot ápolt Hitlerrel és a legtöbb német nehézharckocsi-programban részt vett.

Az új harckocsi végleges változatát Panzerkampfwagen VI (német; ~ 6-os harckocsi) jelzéssel látták el, Porsche javaslatára a páncélos a Tiger (német; tigris) becenevet kapta (a háború második felében több német páncélos kapott állat becenevet). A Tiger II harckocsi megjelenését követően a páncélost átnevezték Panzerkampfwagen VI Ausf. A „Tiger I”-re.


Konstrukció:

A Tiger harckocsi gyakorlatilag az első német csodafegyver-páncélosnak tekinthető: a vele szemben támasztott elvárás az volt, hogy semmilyen korabeli harckocsi ne legyen képes átütni a páncélzatát, míg a típus bármilyen ellenséges típust nagy távolságról is képes legyen megsemmisíteni. A tervezés során mind a Henschel, mind a Porsche prototípusok a Krupp vállalat által használt nagyméretű tornyot alkalmazták, amire azért volt szükség, mert egyetlen kisebb torony sem tudta befogadni a német 88 mm-es páncéltörő löveget.

A gyakorlatban (általában) a szovjet harckocsik megsemmisítésére a hosszú csövű 75 mm-es lövegek is elegendőnek bizonyultak, ennek ellenére a döntéshozók (köztük maga Hitler) ragaszkodtak a 88 mm-es löveghez. Ez eredetileg légvédelmi lövegnek készült, de a második világháború során a németek több olyan harckocsival találkoztak (pl.: francia B1, angol Matilda II), amelynek frontpáncélzatáról az akkor használt 37 mm-es (sőt, nagyobb távolságból az 50 mm-es) páncéltörő lőszer is egyszerűen lepattant, viszont a földi célok ellen is használható 88 mm-es Flak 36-os lövegek képesek voltak ezek átütésére.

A Tiger I-es 88 mm-es KwK 36-os lövege gyakorlatilag a Flak 36-os másolata volt (szintén 56 kaliberhosszú csővel), ami még szabványos (PzGr. 39) páncéltörő lőszerrel is 83 mm-nyi (30 fokban megdöntött) homogén acél átütésére volt képes, 2000 méterről! A későbbi, wolfrám-karbidos PzGr. 40 típusú lőszerrel (illetve a Tiger II-esben alkalmazott, 71 kaliberhosszú löveggel) a német 88 mm-es löveget a második világháború egyik legjobb harckocsi-lövegének tekintik (a német 128 mm-es löveg mellett), amelyet egyedül a háború végi amerikai M26 „Pershing” tudott megközelíteni (a kortárs szovjet 122 mm-es páncéltörő löveget tábori lövegből alakították át, ezért elsősorban gyalogság nagy robbanóerejű lőszert használt).

A KwK 36-os löveg kiemelkedően nagy páncélátütése mellett rendkívül pontos volt (ezt a Leitz optikának köszönhetően a németek ki is tudták aknázni) és magas kezdősebessége miatt a löveg lapos röppályán tüzelt. A 88 mm-es löveg kiegészítéseként a Tiger I-est 2 db 7,92 mm-es (MG 34-es) géppuskával szerelték fel.

A megjelenésekor páratlan löveg mellett a Tiger nehéz harckocsi páncélzatát is rendkívülire tervezték. A harckocsi torony- és frontpáncélzata egyaránt 100 mm-es volt (a lövegpajzs 120 mm-es) és a típus oldalról is kiemelkedő, 80 mm-es páncélzatot kapott (még a tető- és fenék-lemezek vastagsága is elérte a 25 mm-t, igaz, a motorteret mindössze 20 mm-es páncél védte). További előnyt jelentett, hogy amíg egyes nemzetek (pl.: a franciák, szovjetek) számára már a jóval vékonyabb páncélzat előállítása is sokáig gondot okozott, a Tiger harckocsi kiváló minőségű páncélzattal rendelkezett.

Mindezen tulajdonságai a Panzer VI-ost kiemelkedő harckocsivá tették, azonban az óriási méret hátrányosan érintette a mozgékonyságot. A Tiger I nehéz harckocsi 54 tonnájával még a tervezett 50 tonnás tömeget is meghaladta. Ez óriási problémát jelentett, ugyanis ekkora tömeget a hagyományos német futómű egyszerűn nem bírt el, ezért a típusra a korabeli német féllánctalpas harcjárműveken előszeretettel alkalmazott átlapolt futóművet tervezték (a két futógörgő-pár közé épített harmadik görgőpár a másik két szélesebb kerékpárba illeszkedett, ezáltal rövidebb test mellett is megfelelő volt a páncélos tömeg-elosztása).

A harckocsi oldalanként nyolc tengellyel rendelkezett, amelyekre összesen 20-20 db futógörgőt erősítettek, amiket torziós rugók kapcsoltak a harcjárműhöz. A hatalmas tömeg miatt a páncélost egy 642 lóerős Maybach HL 210 P45-ös, 12 hengeres benzinmotor hajtotta, ami a későbbi, erősebb motorú változaton is csupán 45,4 km/h-s névleges végsebességet biztosított, de a gyakorlatban a 40 km/h-s sebességet műúton sem lehetett hosszú ideig tartani, nehezebb terepen pedig a típus végsebessége a 25 km/h-t sem érte el.

A szűk hasznos fordulatszám-tartomány miatt a Tiger harckocsi motorjának kontrollálása, így maga a páncélos vezetése is komoly figyelmet és gyakorlatot igényelt (a nyolcfokozatú váltómű fokozatainak fele kifejezetten a páncélos indítására szolgált). A németek kiemelt figyelmet fordítottak a rádiókra és a többi páncélosukhoz hasonlóan a Tiger I-es minden példányát is felszerelték (Fu 5-ös típusú) rádióval. Óriási tömege miatt e típus nemcsak hogy nem volt úszóképes, de a legtöbb vidéki híd sem bírta el, ezért a nehéz harckocsit speciális mélyvízi gázló-szettel szerelték fel, amellyel a Tiger harckocsi 4 méter mély folyókon is átkelhetett.


Fejlesztések:

A Tiger harckocsi komoly harcértéket képviselt, ezért a páncélos erők minél nagyobb számban szerették volna rendszerbe állítani, ugyanakkor a típus előállítása legalább ekkora feladatot jelentett az egyre nehezebb helyzetbe kerülő német ipar számára, ezért a Tiger-ből nem alakítottak ki alváltozatokat, a változtatásokat egyszerűen a gyártósoron implementálták (már 1942-ben hat módosításra került sor). Emellett a kilőtt, de sikeresen megmentett példányokra is a javítás mellett gyakran felszerelték az időközbeni módosításokat.

Ennek részeként számos kisebb módosítás mellett áttervezték a harckocsi tornyán a parancsnoki kupolát. Emellett a 251. Tiger I-estől áttértek a Maybach HL 230 P45-ös erőforrásra, ami 697 Le-s teljesítményre volt képes (igaz, a gyakori túlterhelés miatt a motor erejét később 600 Le-re fojtották le). Mind a régi, mind az újabb erőforrás benzinüzemű volt, mert a németek a nagy teljesítményű harckocsi-motoroknál a második világháború végéig nem tértek át a dízelmotorokra. További változtatást jelentett, hogy a 496. páncélostól kezdődően a korábban alkalmazott mélyvízi gázlófelszerelést már nem építették be, emiatt a harckocsi maximum 2 méteres vízi akadályon tudott áthaladni.

Ennél lényegesebb volt, hogy a 825. példánytól (1944-ben) a korábbi gumírozott futógörgőket gumi nélküli, acélszegélyű görgőkre cserélték, ami ugyan magasabb zajszintet generált, viszont nagyobb volt a teherbírása. Erre a változtatásra azért volt szükség, mert az addig kizárólag a szállítás időtartamára leszerelt 8 db külső görgőt véglegesen eltávolították a harckocsiról, emiatt a fennmaradó 32 görgőre nagyobb terhelés jutott.

A Tiger I-es mellett idővel megjelent a Tiger I Ausf. A modell, de ez valójában ugyanazt a páncélost takarta és az eltérő megnevezést csupán azért alkalmazták, hogy a típust megkülönböztessék a már említett Tiger II Ausf. B-től (amely neve ellenére nem kapcsolódott a Tiger I-eshez). Az egyetlen nevesített fejlesztett változat a Tiger I Ausf. H(E) volt, de ez is csupán kisebb részletekben különbözött a korábbiaktól (pl.: ez a variáns a Panther harckocsi parancsnoki kupoláját használta, módosították a harckocsi kipufogóját és kettő helyett csupán egy fényszórót építettek be). A lövegen nem változtattak, de a gyakorlati tapasztalatok alapján a frontpáncélzatot 120 mm-re növelték, míg a tetőpáncélt 45 mm-re vastagították és bevezették a mágneses aknák ellen védelmet biztosító zimmerit pasztát (ezt 1945-ben már nem használták).


Szolgálatban:

A Tiger I gyártása 1942 augusztusában kezdődött, de igen lassan haladt (a legtermékenyebb hónapban, 1944 áprilisában is mindössze 104 példány készült). A Tiger papíron kiváló harckocsinak számított, képes volt az összes Szövetséges páncélos kilövésére jelentős távolságból és a kezelőszemélyzetnek mindössze egyetlen problémája volt: a jelentős (1,8 méteres) belső átmérő ellenére szűk torony (a belteret a löveg és a számos kiegészítő zsúfolttá tette).

A páncélos óriási tömege azonban több tucatnyi probléma forrásává vált. A harckocsi magas talajnyomása miatt könnyen elsüllyedt (ami az infrastruktúra nélküli, sáros keleti fronton komoly gondot jelentett), fogyasztása pedig gyakran a 10 litert is elérte kilométerenként (1000 l/100 km), emiatt a műúton megadott hivatalos 195 km-es hatótáv nehéz terepen gyakran a negyedére-ötödére csökkent.

A futómű nem tett lehetővé nagy sebességet és az átlapolt futógörgők között összegyűlhetett a sár, amitől nem egy esetben úgy beragadt a lánctalp, hogy azt csak robbantással sikerült szabaddá tenni, ráadásul az egymást fedő elrendezés miatt egy-egy futógörgő cseréje miatt (ha belső elemről volt szó), több másik görgőt is le kellett szerelni, hogy hozzáférhessenek a hibás darabhoz.

Gyakoriak voltak a műszaki hibák is és számos esetben kellett (harctevékenység nélkül) a bázisra visszavontatni a mozgásképtelenné vált Tiger harckocsikat. A méretes torony miatt a torony körbefordítása szintén lassú volt és már maga a torony-forgatás is jelentős megterhelést jelentett a motornak. A Tiger-en alkalmazott páncéllemezek ugyan kiemelkedően vastagok voltak, viszont közel függőleges helyzetben kerültek beépítésre, emiatt a nehéz harckocsin elért találatok szinte sohasem pattantak le (ellentétben a német Panther vagy a szovjet JSz-3-as harckocsikkal).

A páncélos rendszerbe állításával egy időben módosították a szabályzatokat, hogy kihasználhassák a típus előnyeit és kompenzálják a hátrányait. A Panzer VI-osokat (12 db) önálló páncélos osztályba osztották be, amelyeket felerészben Tiger-ekkel, felerészben kiszolgáló típusokkal (közepes harckocsikkal vagy páncélvadászokkal) látták el.

A támadást a kísérő harckocsik indították meg és az összecsapások során meg kellett akadályozniuk, hogy az ellenség megközelíthesse vagy megkerülhesse a páncélost (idővel a Tiger harckocsik száma és aránya fokozatosan nőtt a velük felszerelt alakulatokban). A páncélos útvonalát előre fel kellett deríteni, ami az ellenség lokalizálása mellett a terep felmérését is tartalmazta, hogy megelőzzék a Panzer VI-osok elakadását.

A Tiger-rel felszerelt egységek feladata az áttörés volt: nagy tűzerejük és erős védelmük miatt elsődleges feladatuk a legerősebb ellenséges alakulatok megsemmisítése volt. A tisztek nagy része szerette volna elérni, ha minden páncélosokkal végrehajtott támadást Tiger harckocsik vezettek volna, de alacsony darabszámuk miatt a főtisztek igyekeztek a legveszélyesebb helyzetekre tartalékolni a páncélost.

A Tiger I-es 1942 végén debütált a keleti fronton: már itt kiderült, hogy a szovjetek gyakorlatilag semmilyen páncéltörő lövege nem képes kilőni a harckocsit, viszont a futómű-problémák miatt több példány harcképtelenné vált (egy páncélos épen vált a szovjetek zsákmányává, akik azonnal elvontatták és tesztelték).

A kezdeti bevetések után a Tiger harckocsik nem kerültek egyből a frontra, mert Hitler a Panzer VI-osok tömeges bevetését erőltette. A páncélost ezért elsőként csak az 1943-as kurszki harcok alatt vetették be. Itt a felvonuló 1700 német harckocsiból 147 példány volt Tiger I-es (az addig legyártott darabszám közel fel) - az itteni tapasztalatok jellemzőek voltak a háború későbbi időszakára is.

Amennyiben a Tiger nehéz harckocsik megfelelő támogatásban részesültek, több példány műszaki hiba áldozatává vált, de az alakulatot gyakorlatilag lehetetlen volt megállítani: egy-egy Panzer VI-os nemritkán több tucatnyi ellenséges harckocsit semmisített meg, miközben a veszteségek alacsonyak maradtak. Az alkatrész-utánpótlás elapadásával, a német légi fölény csökkenésével, majd megszűnésével, valamint a hibás alkalmazással ugyanakkor a Tiger-ek veszteségei emelkedtek: 1-2000 méterről a nehéz harckocsit a Szövetségesek egyetlen páncéltörő lövege sem tudta átütni, ha viszont a csapatosan támadó T-34-es vagy M4-es harckocsik közel tudtak kerülni, nagyobb sebességükkel könnyen megkerülhették a harckocsit vagy a német közepes harckocsiktól elvágva (sok esetben tüzérséggel) semmisíthették meg.

A Tiger I-es alacsony darabszáma miatt nem gyakorolt jelentős hatást a világháború menetére (ráadásul a keleti-, nyugati- és afrikai-fronton elosztva vetették be őket): a gyártás 1944-es leállításáig mindössze kb. 1350 (1347-1355) példányt építettek (összehasonlításul kb. 49000 db amerikai M4 „Sherman” és 84000 db szovjet T-34-es épült) - a típus ennek ellenére rövid idő alatt legendás státuszt ért el mind a Tengelyhatalmak, mind a Szövetségesek körében.

A páncélos megjelenése okozta sokk miatt a Szövetségesek számos harckocsit kifejezetten ellene hoztak létre. Az amerikaiak felgyorsították nehézharckocsi-programjukat és 90 mm-es löveggel felszerelt páncélvadászokat építettek, a britek a 17 fontos löveget használták fel, míg a szovjetek kezdetben a 85 mm-es és 100 mm-es, majd a 122 és 152 mm-es lövegeket felhasználva építettek féltucat páncélost, kifejezetten a Tiger, illetve a német ”állatkert” legyőzésére (Tiger, Tiger II, Panther, stb.).

A Tiger I máig a világ egyik legismertebb harckocsijának számít, igaz, ebben szerepet játszik a náci propaganda is, amely a kommunista túlerővel szembenéző, technológiai fölénnyel rendelkező idealizált németek képét igyekezett erősíteni, és a páncélosról alkotott képhez az is hozzájárult, hohy több német harckocsizó ász használt Tiger I-est. A Tiger I nehéz harckocsit elsősorban a német hadserege alkalmazta, de negyedük a náci párt magánhadseregéhez, a Waffen-SS-hez került. A németek elzárkóztak attól, hogy szövetségeseiknek Tiger harckocsikat adjanak el, de kb. egy-másfél tucat példányt a keleti fronton magyar egységek kaptak meg (ezek német felségjellel, de magyar legénységgel harcoltak). Zárásképpen érdemes megjegyezni, hogy bár számos háborús filmben felbukkan Tiger I nehéz harckocsi, ezek általában jóval kisebb páncélosokon alapulnak (a világ egyetlen megőrzött, működőképes Tiger I harckocsija a Bovingtoni Harckocsimúzeumban található).


Utóélet:

A Tiger I-es után a náci felső vezetés még erősebb páncélosokat akart, ezért (a lényegesen nagyobb számban előállított Panther és Hetzer típusok helyett) idővel több, a Tiger-re hasonlító, de még nagyobb tűzerejű és vastagabb páncélzatú (ugyanakkor még lassabb és még több műszaki problémával küzdő) nehéz, illetve szupernehéz harckocsit alkotott meg. A Tiger I harckocsi alapján is több típus terveztek, de végül mindössze egyetlen specializált modell készült el, mert minden új és kijavított példányt azonnal a frontvonalra küldte:


Sturmpanzer VI „Sturmtiger” (rohamlöveg):

A magyarul Rohamtigris-ként fordítható Sturmtiger egy, a Tiger I-es harckocsi vázára épített dobozszerű felépítmény takart, amelybe egy hatalmas átmérőjű, de rövid csövű (380 mm-es, 5,4 kaliberhosszú) SturmMörser RW61-es (eredetileg haditengerészeti) rakétavető került. E harckocsit kifejezetten városi környezetbe szánták, ahol megerősített állásokat, épületeket, bunkereket kellett megsemmisítenie.

A közel másfél méter hosszú (típustól függően 345 vagy 351 kg tömegű) lövedékek közül a repesz romboló egyetlen találata is gyakran elég volt egy épület lerombolásához, míg a kumulatív lőszer 2,5 méternyi betont is átüthetett. Mindössze 18 Sturmtiger készült (felújított Tiger-ek alapján), ezeket a háború végén már kizárólag védekezésre használták (az egyik nagy problémát a minimális, 14 töltényes lőszer-kapacitás jelentette, ráadásul a 65 tonnára növekedett tömeg még lomhábbá tette a harcjárművet).


Műszaki adatok:

Név: Panzerkampfwagen VI „Tiger” (tigris)

Típus: nehéz harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 56,90 t

Hossz: 8,45 m

Szélesség: 3,72 m

Magasság: 3,14 m

Motor: 697 Le-s (Maybach HL 230 P45, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 88 mm-es löveg (KwK36, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es géppuska (Maschinengewhr 34, egy-egy párhuzamosított és a test elején)

Páncélzat: 20-120 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 45,4 km/h (úton), 25 km/h (terepen)

Hatótávolság: 195 km (műúton), 110 km (terepen)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.