Panzerkampfwagen IV

„Panzer IV”


Előzmények:

A harckocsik az első világháborúban jelentek meg és az első típusok korlátozott képességei ellenére bizonyították hatékonyságukat, ezért a háborút lezáró, a németeket katonailag ellehetetlenítő Versailles-i békeszerződésben Németország számára többek között harckocsik fejlesztését és rendszeresítését is megtiltották (abban bízva, hogy ezzel elejét vehetik egy következő háborúnak).

A németek az első világháborúban egyedül a minimális számban gyártott A7V páncélost készítették, azonban számukra is nyilvánvaló volt a harckocsik szerepe, ezért a két világháború között több új prototípust terveztek: 6 db Grosstraktor nehéz harckocsit 1928-tól, az ezt követő 4 db Leichttraktor könnyű harckocsit, végül az 5 db Neubaufahrzeug nehéz harckocsit.

Ezek mind kísérleti modellek voltak különböző gyártóktól, tesztelve az egyes kialakításokat, de az 1930-as évek elején a hatalomra kerülő náci párttal egy időben új doktrína jelent meg: ez a korábbiaknál lényegesen nagyobb sebességű haladást várt el, amelyet a fronton az ellenséget bekerítő, majd megsemmisítő harckocsikkal és gépesített gyalogsággal, illetve támogató erőkkel képzelt el.

Ez az elgondolás azonban új, a korábbiaknál lényegesen gyorsabb páncélosokat igényelt, ezért 1934-ben rendszerbe állították a Panzerkampfwagen I (német; 1-es páncélozott harcjármű), röviden Panzer I-es típust, amelyet 1936-ban követett a Panzer II-es, majd 1939-ben a Panzer III-as.

A németek már relatív korán, 1934-ben meghatározták az igényt egy negyedik páncélosra is. Ezt - ellentétben az elsősorban tapasztalat-gyűjtési célt szolgáló Panzer I-es II-es, illetve az elsősorban ellenséges harckocsik megsemmisítésére tervezett Panzer III-assal - kifejezetten megerősített állások (géppuskafészkek, páncéltörő lövegek, bunkerek) megsemmisítésére tervezték.

Azért volt szükség egy teljesen új harcjárműre, mert amíg a Panzer I-es géppuskái és a Panzer II-es 20 mm-es lövege a gyalogság, a Panzer III-as 37 mm-es lövege pedig más korabeli harckocsik páncélzata ellen hatékonynak számított, az ilyen kis kaliberű lövegből kilőtt nagy robbanóerejű (HE) lövedékek pusztító ereje nem volt kellően erős. Hagyományosan a komoly védelmű és tűzerejű gócpontok felszámolása a tüzérségre hárult, a német előrenyomulás tervezett üteme miatt azonban félő volt, hogy a lóvontatású tábori tüzérség lemarad a harckocsik és teherautók mögött, veszélyeztetve az egész offenzívát.

A megoldás egy, a korábbiaknál lényegesen nagyobb, 75 mm-es löveg beépítése volt, de ehhez (annak ellenére, hogy igen rövid csövet alkalmaztak), az akkori német harckocsiknál nagyobb toronygyűrűre és masszívabb felépítményre volt szükség, amely kibírja a fegyver elsütésekor keletkező erőhatásokat. Ezt az elképzelést többen is támogatták a német felső vezetésben, köztük Heinz Guderian, aki úgy vélte, hogy minden harmadik, Panzer III-assal felszerelt századhoz legalább egy ilyen páncélost kell beosztani, komoly lökést adva a leendő típusnak.

A programot Begleitwagen (német; kísérő jármű) név alatt kezdték meg, hogy elrejtsék a harcjármű kilétét a Versailles-i szerződés betartását vizsgáló megfigyelők elől: a cél egy 75 mm-es löveggel felszerelt, akár 18 tonnás harcjármű megalkotása volt, amely legalább 35 km/h-s végsebességre képes.

Három német vállalat, a MAN, a Krupp és a Rheinmetall-Borsig egy-egy prototípust készített - VK2002(MAN), VK2001(K),VK2001(Rh) - ezeket 1935/36-ban tesztelték, majd a Krupp modelljét választották ki, amely a Krupp saját tervezésű lövegét egyesítette a MAN új felfüggesztésével (a Rheinmetall-Borsig a Neubaufahrzeug futóművét módosította). A VK2001(K)-n alapuló új harckocsi - követve a korábbi nevezék-rendszert - a Panzerkampfwagen IV (röviden PzKpFw IV vagy Panzer IV) nevet kapta.


Konstrukció:

A Panzer IV-es külsőre igen hasonló volt a korábbi német harckocsikhoz, de azoknál minden dimenziójában nagyobb volt: az első változat hossza elérte az 5,6 métert, szélessége, a 2,75 métert, magassága pedig a 2,65 métert. A Panzer III-as és Panzer IV-es megjelenésükkor rendkívül előremutató típusnak számítottak, többek között 5 fős legénységük miatt: a testben ülő vezető és géppuskás mellett a toronyban más országoknál több, 3 fő kapott helyet, ami lehetővé tette a feladatok jobb megosztását, ezáltal a parancsnok a harcjármű irányítására koncentrálhatott, lévén nem rá hárult a töltés, célzás és tüzelés.

A Panzer IV korai típusa egy 7.5 cm Kampfwagenkanone 37 L/24 (KwK 37) jelű löveget hordozott, amely nevének megfelelően egy 75 mm-es, 24 kaliberhosszú (1,8 méter hosszú) löveget takart (a StuG III-asban használt StuK 37-es és a háború végi Panzer III-asba épített K 51-es a KwK 37-es minimális mértékben módosított változatai voltak).

Ez a fegyver elsősorban gyalogság és megerősített állások pusztítására szolgált (Sprgr. 34 jelű nagy robbanóerejű lőszerrel), de a fegyver rövid csöve és az ebből fakadó alacsony torkolati sebesség és rövid hatótávolság ellenére rendszeresítettek harckocsik elleni páncéltörő lőszert is, PzGr. 39/43 jelzéssel. A löveget mellett a Panzer IV-es 2 db MG 34-es géppuskát hordozott, amelyek közül egyet párhuzamosítva, egyet pedig a testbe építettek be.

A második világháború előtt tervezett harckocsiként a Panzerkampfwagen IV-es páncélzata igen korlátozott mértékű volt: az első sorozat tornyát 20 mm-es, testét 14,5 mm-es homogén acéllemezekkel burkolták, amelyet hegesztéssel erősítettek össze. Ezzel a páncélzattal a Panzer IV-es védelmi szintje megfelelt a korábbi Panzer III-asénak, amit elegendőnek ítéltek, azért is, mert a Panzer IV-est nem elsősorban harckocsik elleni harcra szánták.

A löveg és a páncélzat hatására a Panzer IV-es első változatának tömege így is elérte a 17,3 tonnát, meghaladva mindhárom korábbi sorozatgyártású német páncélost, amelyet az új tervezésű futóműnek kellett mozgatnia.

A hajtáslánc központi eleme az új felfüggesztés volt: a Panzer IV-es 8 db kisméretű gumírozott futógörgőn haladt, amelyek párosával egy-egy laprugós blokkot alkottak. Ez a kialakítás (bár fejlettebb volt a legtöbb ország korabeli típusain alkalmazott felfüggesztésnél) nem tett lehetővé kiemelkedően nagy sebességet, ugyanakkor jelentős teherbírása miatt később a páncélos tömegét (áttételesen a páncélzatát) megnövelhették, míg több harckocsi futóműve ezt megakadályozta.

Az első Panzer IV-esekbe a Panzer III-as motorjának fejlesztett változatát, a Maybach HL108 TR-t építették: ez a 12853 ccm-es, V12-es erőforrás volt, ami 250 lóerőt adott le, ezzel a harckocsi műúton 32 km/h-s, terepen 17 km/h-s végsebességet ért el. A Panzer IV-es főtengelyének beépítése miatt a harckocsi tornyát minimális mértékben (66,5 mm-rel) a középvonaltól balra, motorját pedig attól 152 mm-rel jobbra eltolva építették be.


Fejlesztések:

A Panzer IV-es első változatának, a Panzerkampfwagen IV Ausf. A-nak a gyártását mindössze 35 példány legyártása után, már 1937-ben beszüntették az újabb Panzer IV Ausf. B javára. A második modellnél a fő változtatást az új Maybach HL 120TR beépítése jelentette (a korábbi SGR 75-ös helyett az újabb, SSG 75-ös váltóművel), ami 300 lóerős teljesítményének köszönhetően (a tömeg-növekedés ellenére) megnövelte a páncélos végsebességét. Az össztömeg-növekedés oka az új motor mellett a frontpáncélzat vastagítása volt, amelyet 30 mm-esre növeltek (emellett további kisebb módosítások is történtek, többek között módosították a parancsnoki kupolát).

További 42 db Ausf. B elkészítését követően, 1938-ban egy újabb modell jelent meg: a Panzer IV Ausf. C 30 mm-esre növelt toronypáncéllal és módosított motorral, majd 40 db páncélos után, 1939 augusztusában debütált a Panzer IV Ausf. D 35 mm-esre növelt toronypáncéllal és 20 mm-es oldalsó páncélzattal.

A második világháború kitörését követően, az európai harcok alatt kiderült, hogy a német harckocsik nagy része csak korlátozottan alkalmas a frontszolgálatra és a 37 mm-es lövegű Panzer III-as sem képes a vastag páncélzatú brit és francia gyalogsági harckocsik megsemmisítésére, ezért felmerült az 50 mm-es Pak 38-as beépítése a Panzer IV-esbe. Ezt végül a gyors győzelem miatt elvetették és ehelyett a gyártás a Panzer IV Ausf. E-vel folytatódott, amely továbbra is a rövid csövű 75 mm-es löveget hordozta, igaz, a páncélzatát tovább vastagították és egyes részegységeket gyártás-egyszerűsítési okokból más páncélosokból emeltek át.

A korai gyártás utolsó fő sorozata az 1941 áprilisától készített Panzer IV Ausf. F volt, már 50 mm vastag frontpáncélzattal és 30 mm-es oldalsó páncélzattal (22,3 tonnára növekedett össztömeggel), 1942 márciusáig. A Barbarossa hadművelet előtt ismét felmerült az 50 mm-es Pak 38-as beépítése a Panzer IV-esbe, de végül az új generációs szovjet harckocsik (elsősorban a KV-1-es és a T-34-es) megjelenése miatt ezt elvetették és ehelyett a még erősebb, 75 mm-es Pak 40-es.

Az F1-est követő változat, a Panzer IV Ausf. F2 már ezt a löveget hordozta, amely könnyen felismerhető volt hosszú csövű (a korábbi 24 helyett 43 kaliberhosszú) lövegéről (a harckocsiba épített KwK 40-es löveg 3 kaliberhosszal rövidebb volt a Pak 40-esnél, mivel e fegyver tüzelésekor keletkező erőket a páncélos tornya nem bírta el). Az új, kifejezetten harckocsik elleni változat alapvetően bevált, de a nehéz löveg miatt a harckocsi orrnehézzé vált, ami problémákat okozott a kormányzásban és csökkentette a futómű élettartamát, ezért 1943-tól áttértek a Panzer IV Ausf. H (ld. balra) előállítására (a kihagyott Panzer IV Ausf. G az ideiglenes F2-es modellek végleges neve volt).

A háború második felében a harckocsi páncélzatát tovább erősítették: a 50 mm-es frontrészére egy 30 mm-es rátét-páncélzatot erősítettek (80 mm-re növelte a típus védelmét), majd a Panzer IV Ausf. J már eleve 80 mm-es fronttal készült, a kumulatív lövedékek ellen oldalsó kötényzetet szereltek fel és már a H változatnál áttértek a 43 helyett 48 kaliberhosszú lövegre.

A változtatások egy része a gyártás-egyszerűsítését célozta, de emellett megerősítették a harckocsi páncélzatát és a mágneses aknák feltapasztását gátló zimmerit pasztával kenték be a függőleges felületeket. Mivel a változtatások hatására a páncélos tömege végül már elérte a 26 tonnás, de az utolsó változat is a 300 lóerős Maybach HL120 TRM motort kapta, a jármű mozgékonysága (és különösen terepen mért sebessége) jelentősen csökkent.

A különböző nyersanyag-hiányok miatt a Panzer IV-es egyes változatait kisebb módosításokkal gyártották: egyes példányok részben tisztán fém futógörgőkkel készültek, géppuskák hiányában a testben található tüzelőállást egy fém ”dugóval” zárták le, elhagyták a zimmerit védőréteget, a kötényzetet pedig fél hálóra cserélték.

A Panzerbefehlswagen az Ausf. J változaton alapuló parancsnoki változat volt, de többlet-rádiói ellenére megőrizte lövegét, akárcsak a hasonló, antennáiról könnyen felismerhető Panzerbeobachtungswagen IV tüzérségi megfigyelő modell.


Szolgálatban:

A második világháború kitörésekor a Panzer IV-es minimális számban állt rendelkezésre: mindössze 217 példány épült 1939-ig, mivel a típust speciális feladatkörbe tervezték. A Lengyelországi hadjárat totális német győzelemmel ért véget, de a lengyelek, majd a franciák elleni hadjárat is rámutatott két, a típussal kapcsolatos tapasztalatra.

Egyrészt a rövid csövű 75 mm-es löveg a megerősített állások ellen kiemelkedően hatékonynak bizonyult és mivel a csak minimális arányban gépesített német tüzérség gyakran lemaradt az előrenyomuló csapatok mögött, a szerepüket átvető Panzer IV-esből a tervezettnél lényegesen több példányra volt szükség. A másik, a német propaganda által elbagatellizált megállapítás a tűzerő elégtelenségére vonatkozott: az olyan harckocsik, mint az angol Matilda II ugyan nem rendelkeztek nagyobb tűzerővel, mint más típusok, mégis óriási veszélyt jelentettek, mert páncélzatukról egyszerűen lepattant az elsődleges páncéltörő lövegnek számító 37 mm-es lőszer.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy mind a vontatott Pak 36-os páncéltörő löveg, mind a Panzer III-as alkalmatlan volt a leküzdésükre és a katasztrófát csak a légi fölényből fakadó (kiválóan szervezett) Stuka zuhanóbombázók és a 88 mm-es (eredetileg légvédelmi ütegnek tervezett) lövegek használatával sikerült elkerülni. Ahogy fentebb is olvasható, ekkor és a Barbarossa hadművelet előtt is felmerült, hogy az ekkor még kellően erősnek számító, de lassú és emberi erővel már csak minimálisan mozgatható 50 mm-es páncéltörő löveget harckocsikba építsék, de ezt végül a gyors francia kapituláció miatt elvetették.

Az új generációs szovjet harckocsik a háború második felében azonban hatalmas sokkot okoztak, mivel amellett, hogy ellenük már az 50 mm-es löveg is csak kis távolságból volt hatékony, hatalmas számban készültek és tovább növelte a problémát, hogy a korábbi német harckocsik közül egyedül a Panzer III-as volt alkalmas az 50 mm-es löveg hordozására.

Ekkorra a rövid csövű 75 mm-es löveggel felszerelt Panzer IV-es mellett már jelentős számban készült a Panzer III-asra épülő, de torony nélküli StuG III-as rohamlöveg/páncélvadász, amely alacsonyabb árának és darabszámának köszönhetően fokozatosan átvette a Panzer IV-es feladatkörét. Utóbbi páncélost ezért az új, hosszú csövű 75 mm-es lövegre tervezték át, amelytől félelmetes harckocsik elleni páncélossá vált, lévén képes volt majdnem minden Szövetséges harckocsi kilövésére. A kezdeti mérsékelt igény miatt a típus egyedüliként gyártó Krupp mellett idővel az előállításba később bekapcsolódtak a Vogtländische Maschinenfabrik (röviden VOMAG) és a Nibelungenwerke vállalatok.

A Panzer IV-es több szakértő szerint a második világháború legfontosabb német páncélosának tekinthető, amely kellően erős volt, emellett fejleszthetősége lehetővé tette, hogy a háború végéig megőrizze hatékonyságát, miközben jelentős számban (valamivel 8500 feletti példányban) készült, ezért (szemben például a nagyobb Tiger I-essel és Tiger II-essel) érdemi hatást gyakorolt a világháború menetére.

A Panzer IV-est minden hadszíntéren bevetették, ahol német egységek megfordultak: Európában a háború kezdetén, Afrikában, a Keleti fronton, majd a háború legvégén ismét Európában (a páncélos előállítása a háború második felében futott fel). A típusból minimális számban más, a németekkel szövetséges országok is kaptak: Finnország 15 példányt vásárolt, míg kisebb számban a németek Panzer IV-eseket átadtak Bulgáriának, Olaszországnak és Spanyolországnak, illetve a fronton az elavult páncélosokkal felszerelt román és magyar egységek is kaptak Panzer IV-eseket.

A magyar alakulatok a keleti fronton 1942 tavaszán 22 db rövid csövű F1-es modellt kaptak, ezek a Don-kanyarban egy híján mind elpusztultak. Ezeket 10 db hosszú csövű F2-essel pótolták, amelyek többsége szintén megsemmisült, majd a háború végén még több mint egy tucat Ausf. H modell is magyar irányítás alá került; ezek végső sorsa ismeretlen.


Utóélet:

A Panzer IV-es volt az egyetlen német harckocsi, amelynek gyártását a háború előtt kezdték meg és egészen a második világháború végéig gyártásban maradt. A típus fejleszthetősége és a korábbiaknál nagyobb kapacitása lehetővé tette egy erőse 75 mm-es löveg hordozását, de emellett más célokra is felhasználhatták:

Panzer IV-en alapuló harckocsi-változatok:

1940-ben, a tervezett brit partraszállás részeként 42 db Panzer IV-est Tauchpanzer IV jelzéssel merülésre alkalmassá alakítottak át. A második világháború végén felmerült, hogy még a 48 kaliberhosszú 75 mm-es löveg sem lesz elegendő a következő generációs Szövetséges harckocsik leküzdésére, ezért a Rheinmetall vállalat 1944-ben dolgozni kezdett egy új modellen, amely a Panzer J változat testén egy Panther harckocsi könnyített tornyát hordozta, benne a 70 kaliberhosszú 75 mm-es löveggel. A Panzer IV-es ekkora terhet már nem bírt el, ezért a Panzer IV Schmalturm fejlesztését leállították.


Panzer IV-esen alapuló páncélvadász/rohamlöveg/önjáró löveg-változatok:

A Jagdpanzer IV a Panzer IV-esen alapuló páncélvadász volt, a Schmalturm változatba is tervezett 70 kaliberhosszú, a Panther harckocsiban is alkalmazott 75 mm-es löveggel, míg a Sturmpanzer IV a késői példányokban is használt 48 kaliberhosszú löveget hordozta. Emellett a típust roham- és önjáró lövegekhez is felhasználták: a zárt felépítményes Sturmpanzer IV „Brummbär” rohamlöveg rövid csövű (12 kaliberhosszú) 150 mm-es StuH 43-as löveget kapta, míg a nyitott Hummel önjáró löveg a 30 kaliberhosszú, de szintén 150 mm-es sFH 18/1 löveget (emellett a Nashorn páncélvadász is a Panzer IV-es módosított alvázára épült).


Panzer IV-esen alapuló egyéb változatok:

A harckocsi alvázára több légvédelmi löveget építettek, ezeket Flakpanzer IV összefoglaló néven is ismerik: a Möbelwagen és Ostwind 1-1 darab 37 mm-es löveget hordozott, a Wirbelwind 4 db 20 mm-es gépágyút, a Kugelblitz pedig 2 db 30 mm-es gépágyút (utóbbi modell zárt, a többi felül nyitott volt).

Ezen kívül a harckocsit felhasználták a Brückenleger IV hídvető harckocsihoz, a Bergepanzer IV műszaki mentő harckocsihoz, míg 22 db Panzer IV-est átépítettek (Munitionsschlepper für Karl-Gerät néven) - ezek a 600 mm-es kaliberű Karl-Gerät óriás-önjáró löveg számára szolgáltak lőszerszállítóként.


Műszaki adatok:

Név: Panzerkampfwagen IV Ausf. A (a perjel után az Ausf J modell adatai) „Panzer IV”

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 17,30/26,00 t

Hossz: 5,56/7,02 m

Szélesség: 2,75/3,33 m

Magasság: 2,65/2,68 m

Motor: 250/300 Le-s (Maybach HL108 TR/ Maybach HL120 TRM, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 75 mm-es löveg (KwK 37/Kwk 40, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es géppuska (Maschinengewhr 34, egy-egy párhuzamosított és a test elején)

Páncélzat: 5-15/10-80 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 32/38 km/h (úton), 17/16 km/h (terepen)

Hatótávolság: 261/320 km (műúton), 164/210 km (terepen)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.