Panzerkampfwagen II

„Panzer II”


Előzmények:

Az első világháborúban megjelent egy új szárazföldi fegyvernem, a harckocsik, melyek új fejezetet nyitottak a háborúk törtnetében. Hatalmas testük és vastag páncélzatuk védelmében a bent ülők relatív biztonságból támadhatták az ellenfelet, ráadásul a harckocsik olyan terepeken is áttörhettek, ahol korábban (pl.: a géppuskásokkal lefogott árkok és szögesdrót-akadályok miatt) a gyalogság nem boldogult.

Ezen képességeik miatt egy csapásra elavulttá tették a korábbi állóháborús elgondolást, melyben a szemben álló felek lövészárkok egész hálózatát építették ki és hónapok, évek alatt egy anyagháborúban lassan felőrölték az ellenfelet. Németország ekkor még ismerte fel a páncélosokban rejlő potenciált, ezért a világháború alatt csupán egyetlen típusok került sorozatgyártásba (az A7V).

A veszteseket sújtó Versailles-i békediktátumba - amely azért született, hogy a világháború ne ismétlődhessen meg - viszont már a harckocsik is bekerültek: Németország számára többek között megtiltották mindennemű harckocsi fejlesztését, gyártását és rendszerbe állítását.

A feltételeket a németek az 1930-as évekig be is tartották, ám ekkorra a társadalmi elégedetlenség, a hatalmas jóvátétel fizetése és a gazdasági világválság hatása miatt a hatalmat a szélsőjobboldali nemzetiszocialisták ragadták magukhoz.

Miután fokozatosan kiirtották a belső ellentétet, Adolf Hitler Harmadik Birodalma erőteljes fegyverkezésbe kezdett, amely egy új háborút vetített előre. A haditengerészet, a légierő és a szárazföldi alakulatok átfogó fejlesztése kezdődött meg - ezekhez kezdetben titkos programok révén állították elő a szükséges eszközöket.

Németországban néhány előrelátó katonatiszt (pl.: Heinz Guderian, a Blitzkrieg - villámháború - taktika atyja) felismerte, hogy az elkövetkező csatákban a motorizáltság, különösképpen a harckocsik kulcspozíciót fognak betölteni.

A megállapodásokat ekkor nyíltan még nem szegték meg, de több program indult, köztük a lánctalpas mezőgazdasági vontatónak álcázott Panzerkampfwagen I, - ez a típus kellően gyors volt, ám kis mérete és csak géppuskás kialakítása miatt elsősorban kiképző-harckocsinak volt alkalmas.

A nácik ezért 1934-ben ezért egy nagyobb típust is megrendeltek, amely a Panzerkampfwagen I-en alapult, ám annál valamivel nagyobb méretű volt és tornyában már egy löveget hordozott.

A programban több neves nehézgép-gyártó vett részt: a Daimler-Benz AG gépjárműgyártó; a mozdonyokat és repülőket építő Henschel und Sohn (Henschel); a lövegeiről ismert Krupp és a főként teherautókat készítő Maschinenfabrik Augsburg-Nürnberg (MAN).

A bizottság legjobbnak a MAN által tervezett vázat ítélte, a torony viszont a Daimler-Benz-től származott. Az új harckocsi a korábbi rendszert megtartva a Panzerkampfwagen II elnevezést kapta (a német szó jelentése: páncélos harcjármű, azaz harckocsi). A típust gyakran Panzer II-nek rövidítették, mivel mind a hivatalos kódját (SdKfz. 121), mind pedig a PzKpFw II rövidítést nehezebb volt kimondani.


Konstrukció:

A Panzerkampfwagen II külsőre igen hasonló volt elődjéhez, ám nála közel 0,8 méterrel hosszabb és 3,5 tonnával nehezebb volt. A nemzetközi összehasonlításban szokatlanul széles, lapos toronyban kétfős legénység kapott helyet, valamint ide építették be a 20 mm-es (KwK 30-as) löveget is.

A második világháború középső szakaszában már mind a 2 fontos (40 mm-es) angol, mind a 37 mm-es német páncéltörő lövegek gyengének számítottak, de a Panzer II tervezésekor a 20 mm-es löveg még elegendőnek tűnt és a csak géppuskás előd kialakításhoz képest így is komoly előrelépést jelentett.

A löveg előnyös tulajdonsága volt félautomata kialakítása - ezzel és a 10-es tárak használatával igen jelentős tűzgyorsaságot lehetett elérni (a gyakorlati tűzgyorsaság a korabeli harckocsik esetében 7-20 körül mozgott, a Panzer II-nél ez az adat megközelítette a 300-at). A ma már gépágyúnak kategorizált főfegyver kiegészítéseként a típusba egy 7,92 mm-es (MG 34-es) géppuskát is beépítettek.

Az elődhöz képest jelentősen nagyobb tömeg oka azonban nem elsősorban a löveg megjelenése, hanem a páncélzat vastagítása volt.

A Panzerkampfwagen I-en a frontrészen 13 mm-es acéllapokat használtak, de a típus páncélzatának minimális vastagsága alig 7 mm volt. Ezzel szemben a Panzerkampfwagen II páncélzata körben (elöl, hátul és oldalt is) 14 mm volt, míg a tető- és fenék-páncél 10 mm-es lapokból állt.

Bár ez közel kétszeres páncélzatot jelentett, a harckocsi védelmi képessége nem nőtt jelentősen, az még mindig csak kiskaliberű lőszerek találata ellen nyújtott védelmet.

A páncélos futóművét átalakították, hogy a nagyobb tömeg ne rontsa le a mozgékonyságot: oldalanként a korábbi négy (majd öt) helyett már eleve öt futógörgőt alkalmaztak, melyek tengelyenként külön laprugókhoz csatlakoztak és magukat a görgőket tömör kialakításúra cserélték.

A Panzerkampfwagen II mozgékonyságának kulcsa azonban nem ez, hanem a motorja volt: a Panzer I-be egy 60 lóerős motort építettek, utódját viszont már egy 140 lóerős Maybach benzinmotor mozgatta. Ezzel és a ZF váltóval a könnyű harckocsi műúton 40 km/h-s végsebességre volt képes és jelentős sebességet ért el terepen is.


Fejlesztések:

Elődjéhez hasonló a Panzer II-t is alapvetően kiképzési célokra tervezték, de ideális választásnak tűnt a gyalogság támogatására is, ezért három elő-szériás modellt követően megkezdték a sorozatgyártását. Kiterjedt használata miatt a típust folyamatosan igyekeztek fejleszteni és a tapasztalatok alapján tökéletesíteni.

A könnyű harckocsi első négy fő modellje a Panzerkampfwagen II Ausf. A/1, az Ausf. A/2, az Ausf. B és az Ausf. C szinte teljesen megegyeztek. Páncélzatukat egységesen 14,5 mm-esre növelték (még a fenékpáncéljukat is), de a tűzerejük (és a váltót leszámítva) a mozgékonyságuk sem változott (ennek ellenére ezekből a típusokból gyártották a legtöbbet).

Mivel még a megerősített toronypáncéllal rendelkező késői Ausf. C-k sem voltak kellően erősek, a fejlesztés irányát megváltoztatták: az Ausf. D és Ausf. E változatokat lovassági üldöző-harckocsiknak szánták (ld. balra).

Ehhez teljesen újratervezték a típus páncéltestét és lecserélték a motort, valamint a sebességváltót.

Mindez műúton komoly, 55 km/h-s sebességet tett lehetővé, de mivel a terepen tapasztalt sebesség rendkívüli módon lecsökkent, a következő, Ausf. F modellnél visszatértek a korábbi felfüggesztéshez.

E harcjármű páncélzatát 35 mm-esre vastagították (az oldalsó és hátsó lemezek 15 mm-esek voltak), ezáltal a páncélos tömege 9,5 tonnára hízott. Az Ausf F másik újdonsága a KwK 38-as löveg volt, amely a KwK 30-assal azonos űrméretű és csőhosszú, de nagyobb tűzgyorsaságú löveg volt (280 helyett max. 480 lövés/perc).

Az Ausf. F volt az utolsó hagyományos kinézetű modell, de 1943-44 fordulóján legyártottak 100 db Ausf. L „Luchs” (német; hiúz) nevű könnyű (felderítő) harckocsit is. Ez egy, a korábbiaknál rövidebb, keskenyebb, de magasabb típus volt, melyet speciális - a német nehéz harckocsikhoz hasonlóan átlapolt - futóművel szereltek fel: ezzel műúton akár 60 km/h-s sebességre is képes volt (ennek a változatnak a tömege már elérte a 11,8 tonnát).

A Luchs külsőre szinte egyáltalán nem hasonlított a korai Panzerkampfwagen II-esekre (egy ilyen harckocsi látható jobbra), de fegyverzetét továbbra is egy 20 mm-es löveg és egy géppuska alkotta (az Ausf. F-be is beépített KwK 38-as).


Szolgálatban:

A Panzerkampfwagen II-esek gyártása 1935-ben kezdődött és egészen 1943-ig tartott: ez idő alatt szinte minden német nehézgép-gyártó bekapcsolódott (Alkett, Daimler-Benz, FAMO, Henschel, MAN, MIAG és a Wegmann), ennek ellenére a típus alapváltozatából ”csupán” 1856 db készült.

Elődjéhez hasonlóan kiképzési célokra a Panzer II-es is kiválóan megfelelt és ezen a típuson már a löveg kezelését is elsajátíthatták a katonák, akik aztán nagyobb, fejlettebb típusokat (Panzerkampfwagen III-at, majd IV-et) használtak.

Mivel azonban a Panzerkampfwagen III-asok széleskörű elterjedése késett, a második világháborút kirobbantó Lengyelország 1939-es megtámadásakor a 2400 db német harckocsi túlnyomó részét Panzer I-esek és II-esek adták.


A Panzerkampfwagen II-esek hibái a világháború alatt hamar kiütköztek: a harcjármű lövege ugyan rendkívül nagy tűzgyorsasággal rendelkezett és a lengyel TKS-hez hasonló kisharckocsik ellen hatékony volt, de képtelen volt kilőni a legtöbb francia és angol harckocsit.

A veszteségeket az is növelte, hogy a Panzer II-es csak vékony fémlapokból álló páncélzattal rendelkezett, amely sem a harckocsik lövegének, sem a vontatott páncéltörő lövegeknek nem állt ellen.

A Panzer III-as viszont továbbra sem készült kellő számban, ezért a Panzer II-eseket egyenlőre nem vonták ki a frontvonalról: a Szovjetunió megtámadásakor a 3252 db harckocsiból 746 db volt Panzerkampfwagen II-es, azaz a Panzer III-as és a csehszlovák Panzerkampfwagen 38(t) után ez a típus áll rendelkezésre legnagyobb számban.

Ekkora a Panzer II-es már teljesen elavultnak számított, amelynek még a gyakori szovjet T-26-osok és BT-7-esek leküzdése is komoly problémát jelentett, de megfelelő mennyiségű utód híján a döntéshozók egyre későbbre halasztották a Panzer II-esek végleges kivonását.

Emiatt a típussal még 1944-ben is végeztek felderítési küldetéseket (noha más hadseregekben ezt a feladatot ekkorra már a mozgékonyabb páncélgépkocsik vették át), emiatt számos példány veszett oda. Panzer II-esek minden fronton harcoltak, ahol a németek jártak és a típus teljes nyugdíjazására csak a második világháború lezárásakor került sor.

Gyenge harctéri teljesítménye ellenére a Panzerkampfwagen II-esek komoly segítséget jelentettek a németek számára a háború első időszakában és számos harckocsizó ezen a típuson telesítette az alapkiképzést.


Utóélet:

A Panzerkampfwagen II hosszú ideig állt szolgálatban és mire elegendő számban gyártották, már el is avult, ezért nagyszámú kivont vagy megrongálódott Panzer II-es vázat küldtek vissza a frontvonalról - melyeket aztán a Panzer I-hez hasonlóan számos feladatra módosítottak:


A Panzer II-es alvázait főként páncélvadászokhoz, majd önjáró lövegekhez használták: kezdetben a Panzerkampfwagen II-esekre egyszerűen zsákmányolt szovjet páncéltörő lövegeket építettek (7.62 cm PaK 36(r) auf Fahrgestell Panzerkampfwagen II Ausf. D/E. Később Marder II néven német vontatott lövegeket is építettek nyitott Panzer II alvázakra (7.5 cm PaK 40 auf Fahrgestell Panzerkampfwagen II, 5 cm PaK 38 auf Fahrgestell Panzerkampfwagen II).

Ezen típusok sikerei miatt ballisztikus pályán tüzelő önjáró lövegeket is terveztek: ilyen volt a Wespe (Leichte Feldhaubitze 18 auf Fahrgestell Panzerkampfwagen II) és a Sturmpanzer II „Bison” (15 cm sIG 33 auf Fahrgestell Panzerkampfwagen II).

Ezek mellett a 767 db Wespe kiszolgálásához elkészült 159 db lőszerszállító ( Munitions Selbstfahrlafette auf Fahrgestell Panzerkampfwagen II), de gyártottak lángszórós modellt is (Panzer II Flamm 2 „Flamingo”), amelynél a típus orr-részébe szereltek egy-egy szórófejet.

A fenti modellek mellett minimális számban továbbiak is készültek (pl.: a vízi akadályok leküzdésére szolgáló kötényzettel - Schwimmkörper-rel felszerelt Panzer II-esek), de ezek ebben a felsorolásban nem szerepelnek.


Műszaki adatok:

Név: Panzerkampfwagen II Ausf. A „Panzer II”

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 8,90 t

Hossz: 4,81 m

Szélesség: 2,22 m

Magasság: 1,99 m

Motor: 138 Le-s (Maybach HL62TRM, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 20 mm-es löveg (KwK 30, L/55-ös, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (MG 34, párhuzamosított)

Páncélzat: 10-14 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 40 km/h (úton), 19 km/h (terepen)

Hatótávolság: 200 km (terepen 175 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.