OTO Melara OF-40

„OF-40”


Előzmények:

Olaszország az első világháború alatt számos saját fejlesztésű harcjárművet (repülőgépeket, lövegeket) készített, sőt, később már páncélosokat is gyártottak. A hatalmas, 40 tonnás Fiat 2000-es ugyan sosem állt rendszerbe, de az olaszok a világháborút követően gyártani kezdték a Fiat 3000-est (igaz, ez gyakorlatilag a francia FT-17-est takarta).

A háborút követő elégedetlenségi hullámot meglovagolva a Benito Mussolini vezette fasiszta párt került hatalomra, amely elkötelezte magát egy erős Olaszország létrehozásában: ehhez többek között ki kívánta terjeszteni uralmát a Földközi tengerre és Afrikai gyarmatokat akart szerezni. Mindehhez elsősorban erős, ütőképes hadseregre volt szüksége, ám az európai nagyhatalmak nem értékesítettek hadfelszerelést az olasz diktatúra számára.

Az igények kielégítéséhez az ekkor még túlnyomórészt mezőgazdaságból élő Olaszország erősen fejlesztette repülőgép-iparát, hadihajó-gyártó kapacitását, valamint önálló harckocsi-gyártásba kezdett. Mivel korábban az országban érdemi páncélos-fejlesztés nem folyt az országban, kezdetben könnyű, kisméretű tanketteket (kisharckocsikat) gyártottak (L3/33, L3/35).

E kisharckocsikat továbbfejlesztve az 1930-as évek közepén az olaszok áttértek a könnyű harckocsik gyártására (L6/40), de az már a második világháború előtti hódító hadjáratok alatt kiderült, hogy ezek a típusok túlságosan gyengék mind páncélzat, mind tűzerő tekintetében.

Ez arra ösztönözte az olasz hadsereget, hogy ezek helyett közepes harckocsikat rendszeresítsen, ám a gyártásba került négy típus (M11/39, M13/40, M14/41, M15/42) közül egyik sem volt elég erős ahhoz, hogy eséllyel vegye fel a harcot a Szövetségesek (angol és amerikai) típusai ellen.

Bár Olaszország a második világháború alatt több hatékony páncélvadászt épített (pl.: Semovente 47/32, 75/18, 105/25), ezek alacsony száma és a megfelelően erős harckocsik hiánya miatt az olasz páncélos egységek sosem lehetettek sikeresek (még az egyetlen gyártásba kerül nehéz típus, a P26/40-es is gyengébb volt, mint egy M4 „Sherman” közepes harckocsi).

1943-ban a Szövetségesek partra szálltak Szicíliában és Olaszország déli részén: Mussolini uralma megbukott, ám a bebörtönzött diktátort Hitler egy merész kommandós-akcióval kiszabadíttatta, majd német segítséggel részben visszaállítják a hatalmát (megalapítva a Salói Köztársaságot).

Olaszország csak 1945-ben szabadult fel véglegesen, ám ekkorra az ország ismét romokban hevert: afrikai gyarmatai elvesztette, hadiipara gyakorlatilag megszűnt és óriási volt a pusztítás. Részben emiatt az 1950-es években Olaszország a kisebb nyugati államokhoz hasonlóan az Amerikai Egyesült Államokból szerzett be harckocsikat (M47, M48, majd M60 „Patton”-okat).

Később Olaszország is csatlakozott az Europa-panzer programhoz, amelynek célja egy közös fejlesztésű harckocsi létrehozása volt. Ez az együttműködés végül nem vezetett sorozatgyártott típushoz, de mind Franciaország, mind Németország önállóan folytatta a fejlesztést, létrehozva az egymáshoz hasonló AMX-30-ast és a Leopard 1-est. Utóbbit Olaszország is rendszeresítette, majd az olasz OTO Melara a Leopard 1-es alapján egy önálló változatot is kifejlesztett: az OF-40-est.


Konstrukció:

Ahogy az fentebb is olvasható, az OF-40-est a Leopard 1-es felhasználásával tervezték, ezért a két típus számos részletében (külsőre is) igen hasonló volt egymáshoz, sőt, az alkatrészek egy részét közvetlenül az olasz gyártású Leopard 1-esekből vették át.

E típus lövege is 105 mm-es kaliberű volt, de magát a főfegyvert az OTO Melara fejlesztette (kifejezetten az OF-40-es számára), igaz, ez túlnyomórészt megegyezett a Royal Ordnance L7-es lövegével (többek között mindkettő 52 kaliberhosszú volt).

Érdekes, hogy a löveget több fejlett kiegészítő rendszerrel (tűzvezető rendszerrel, félautomata töltővel, füstelvezetővel, hőkiegyenlítővel és kéttengelyes elektrohidraulikus célzó-rendszerrel) látták el, a mozgás közbeni tüzelés pontosságát nagyságrendileg javító stabilizátorral viszont nem.

A löveg képes volt a szabványos NATO-lőszerek-, köztük a leghatásosabb leváló köpenyes (APDS), kumulatív (HEAT) és rogyókúpos (felkenődő) (HESH) lőszerek tüzelésére, ezáltal az OF-40-es jelentős tűzerővel bírt. A 105 mm-es löveg mellett két (szintén NATO-szabvány) 7,62 mm-es géppuskát építettek be hagyományos elrendezésben (az egyik párhuzamosított volt, a másik légvédelmi céllal a torony tetejére került).

Mivel e harckocsit máig rendszerben tartják, a páncélzat pontos vastagsága titkosított, mindössze annyi ismert, hogy a teljes harcjármű páncélzata hegesztett, valószínűleg acélból készült.

A típus tömege 45,5 tonna, a meghajtást egy német MTU MB 838 Ca M500-as dízelmotor biztosítja, amely 819 lóerős teljesítményt ad le: ugyanezt az erőforrást használták a Leopard 1-ben is.

Mivel a Leopard 1-es több mint két tonnával könnyebb az OF-40-esnél, az azonos hajtómű miatt utóbbi értelemszerűen lassabb: végsebessége műúton 5 km/h-val alacsonyabb, 60 km/h. A futómű terén sem történt jelentősebb változtatás, megtartották az oldalanként 7 közepes méretű futógörgőt és a torziós rugós felfüggesztést is.

A harckocsi rendelkezett NBC (nukleáris, biológiai, vegyi) védelemmel, emellett további elektronikai rendszerekkel, köztük egy 10 km-ig használható lézertávmérővel.

Maga a páncélos nem kétéltű és tömege miatt nem is maradna a víz felszínén, de folyókon való átkalésre alkalmas - ilyenkor snorkel-t (~ légcsövet) és két pumpát használnak (utóbbit a harckocsiba bejutó víz kiszivattyúzására - ezek névleges teljesítménye 120 liter/perc).


Fejlesztések:

Részben rövid fejlesztési ideje miatt az elkészült OF-40-es csak részleteiben különbözött a Leopard 1-től: továbbra is egy 105 mm-es löveggel felszerelt, vékony páncélzatú fő csataharckocsi volt, amelyhez számos helyi részegységet használtak fel.

Magából a páncélosból mindössze egyetlen továbbfejlesztett változatot készítettek: az OF-40 Mk.2-est. Ez utóbbi páncélos elődjétől elsősorban új (OG14LR típusú) tűzvezető rendszerében különbözött, amely amellett, hogy fejlettebb volt elődjénél, már egy löveg-stabilizátort is tartalmazott.

A harckocsi lövegén nem változtattak, de az Mk.2-esbe nagyobb teljesítményű (a korábbiakhoz hasonlóan nappal és éjjel egyaránt használható) periszkóp-rendszert építettek be, valamint a toronyra egy rossz fényviszonyok mellett is használható kamerát telepítettek. Ez gyakorlatilag bármilyen látási körülmények között biztosította az ellenfél felismerését és bemérését, igaz, csak 2000 méterig.

Emellett az új típus fontos kiegészítője volt az acél rátét-páncélzat a torony elején, mivel a korábbi típus vékony páncélzata miatt igen sebezhetőnek számított (a fenti képen egy ilyen OF-40 Mk 2-es látható).

A harckocsiból megterveztek egy további, OF-40 Mk.2A jelű változat is, amelyben a löveget 120 mm-esre cserélték, erősebb páncélzattal és egy 1000 lóerős turbófeltöltős dízelmotorral látták el. E típus fejlesztését később (az Ariete fő csataharckocsi javára) leállították.


Szolgálatban:

Miután Olaszország döntött a Leopard 1-esek beszerzéséről, az OTO Melara vállalat megvásárolta a német páncélos licencgyártási jogait és több mint 400 példányt épített az olasz hadseregnek.

Az OTO Melara az OF-40-est saját kockázatára fejlesztette, kifejezetten export-célokra, a közel-keleti országok számára.

A harckocsi gyártása 1980-ban kezdődött és egy évvel később állt szolgálatba. A típust tesztelték Thaiföldön, Egyiptomban, majd Spanyol- és Görögországban is, de egyik országból sem érkezett megrendelést.

Ennek oka a piac telítettsége volt: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nyomott áron (sőt, nem egy alkalommal szívességekért, azaz gyakorlatilag ingyen) szállított harckocsikat a csatlós országokba.

Emellett sok ország a kiváló angol Centurion-, majd a hajtómű-problémákkal küzdő Chieftain harckocsikat rendszeresítette, de jelentős volt a francia AMX-30-as vásárló-közönsége is, ráadásul a hidegháború második felében már egyre több ország épített saját harckocsit (pl.: Svájc a Panzer 61-et, Svédország az Strv 103-ast, stb.).

Az olasz harckocsi egyetlen vásárlója így az Egyesült Arab Emírségek lett, amely 1981-től állított rendszerbe 18 db OF-40-est; később további 18 harckocsit és 3 műszaki mentő példányt vásárolt (érdekes, hogy emellett a hasonló AMX-30-ast is rendszeresítették).

Az OF-40-esek gyártása 1985-ben ért véget és mivel nem sikerült további vevőket szerezniük, az olasz Ariete fő csataharckocsi megjelenését követően az OF-40-esek értékesítését megszüntették. Minimális darabszáma miatt az OF-40-eseket éles helyzetben sosem vetették be.

Az Egyesül Arab Emírségek a mai napig rendszerben tartja a típust (a 45 db AMX-30S-sel együtt), annak ellenére, hogy már modernebb francia Leclerc fő csataharckocsikkal is rendelkeznek.


Utóélet:

Az OF-40-es az újjáéledő olasz hadiipar terméke volt: bár állta az összehasonlítást kora többi hasonló (könnyebb) fő csataharckocsijával, sosem tudott elterjedni - ennek ellenére e típusból is kialakítottak több alváltozatot:


OF-40 ARV (műszaki mentőjármű):

Az OF-40-es vázára épített műszaki mentő harcjármű: e torony nélküli típust többek között egy 18 tonnás daruval és egy toló-lappal szerelték fel, ezáltal egyaránt alkalmas volt utász- és karbantartó feladatokra.


Otomatic (önjáró légvédelmi löveg):

A szintén az OF-40-esen alapuló légvédelmi harcjármű ugyan nem valósult meg, de az olasz harckocsi (valamint a Leopard 1) vázát felhasználták az Otomatic önjáró légvédelmi löveghez. E típus különlegessége volt, hogy nem gépágyúkkal, hanem a 76 mm-es Otobreda löveggel szerelték fel. Bár e fegyver a fő csataharckocsik kivételével nemcsak a légi, de a legtöbb szárazföldi célpont ellen is hatásos volt, sosem került gyártásba (létét az irányított légvédelmi rakéták feleslegessé tették).


Palmaria (önjáró löveg):

Egy, az OF-40-es alvázára épített önjáró löveg, melyet egy 155 mm-es löveggel szerelték fel (ezáltal tömege 46,6 tonnára nőtt). A Palmaria vált az OF-40-es és leszármazottainak legsikeresebb változatává: Líbia 210 db-ot, Nigéria 25 db-ot rendelt belőle (emellett Argentína a típus tornyából és saját TAM harckocsijából hozta létre a VCA 155-öst). Szintén egyedüliként ezt a harcjárművet ténylegesen is használták: Líbiában, a 2011-es polgárháborúban, azonban számos áldozatul esett a NATO légicsapásainak.


Műszaki adatok:

Név: OF-40

Típus: fő csataharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 45,50 t

Hossz: 9,22 m

Szélesség: 3,51 m

Magasság: 2,45 m

Motor: 819 Le-s (MTU MB 838 Ca M500, ”V” hengerelrendezésű, 10 hengeres, dízelüzemű

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 105 mm-es löveg (OTO Melara, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (egy-egy párhuzamosított és légvédelmi a test tetején)

Páncélzat: ismeretlen mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 60 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 600 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.