Nashorn

„Hornisse”


Előzmények:

A második világháború kezdetén a német Harmadik Birodalom háromféle harckocsival rendelkezett: a kizárólag géppuskával felszerelt Panzer I-essel és a 20 mm-es lövegű Panzer II-es könnyű harckocsikkal, a rövid csövű 37 mm-es Panzer III-assal és a rövid csövű 75 mm-es löveget hordozó Panzer IV-essel. A járművek kialakítása ennek megfelelően a német taktikát követte, amely a gyors, a gépesített gyalogsággal együtt végrehajtott átkaroló manőverekre épített, amelyben a páncélosok az áttörést követően támogató szerepkörben tevékenykedtek.

A Panzer I-es és II-es gyakorlatilag alkalmatlan volt az ellenséges harckocsik megsemmisítésére, akárcsak a Panzer IV-es, amely rövid csövű 75 mm-es lövegével a megerősített ellenséges állásokat volt hivatott felszámolni: a harckocsik megsemmisítésének feladata a Panzer III-as mellett ezért a vontatott páncéltörő lövegekre (elsősorban a 37 mm-es PaK 36-osra) hárult.

Csehszlovákia megszállását követően a német harckocsik a Panzer 35(t) és Panzer 38(t) típusokkal egészültek ki (ezek a korai Panzer III-ashoz hasonló jellemzőkkel rendelkeztek), de hamarosan kiderült, hogy súlyosan alábecsülték az ellenséges harckocsik számát és erejét. Mivel a Panzer I-es és Panzer II-es modellek tornyai nagyobb kaliberű lövegek befogadására alkalmatlanok voltak, a közvetlen tüzérségi támogatás szerepét a StuG III rohamlöveg vette át, a Panzer IV-esekre páncéltörő löveget szereltek, a nagy számban rendelkezésre álló Panzer I-es alvázára pedig egy nyitott felépítményt erősítettek, amelybe egy 47 mm-es cseh löveg került, megalkotva az első páncélvadászt, a Panzerjäger I-est.

A német harckocsi-gyártás volumene soha nem tudott lépést tartani a szovjet és később az amerikai termeléssel, de a páncélvadászok remekül beváltak, ezért egyre nagyobb számban készültek és majdnem minden elavult harckocsiból létezett az alvázat új löveggel házasító páncélvadász, sőt, idővel a StuG rohamlövegeket is páncélvadásszá alakították át.

A páncélvadászok segítségével a németek rövid idő alatt nyugat-Európa nagy részére kiterjesztették a hatalmukat, majd megindították a Barbarossa hadműveletet, amelynek célja a Szovjetunió elfoglalása volt. Kezdetben a támadók hihetetlen győzelmeket arattak: egész szovjet hadseregeket kerítettek be és semmisítettek meg, több ezer harckocsit lőve ki vagy ejtve zsákmányul.

E páncélosok azonban túlnyomórészt elavult, leromlott állapotú könnyű harckocsik voltak (nagyrészt T-26-osok), miközben az új szovjet egységeket már új fejlesztésű T-34-es közepes és KV-1-es nehéz harckocsikkal szerelték fel, amelyek ellen nemcsak a 37 és 47 mm-es, de a hosszú csövű 50 mm-es páncéltörő löveg is gyakran elégtelennek bizonyult. A helyzetet tovább rontotta, hogy a szovjet harckocsik döntött páncélzatáról a hagyományos páncéltörő lövedékek gyakran gellert kapva lepattantak, ráadásul a szovjet páncélosok nem rendkívül erős frontpáncélzattal és vékony oldalsó és hátsó páncéllemezekkel rendelkeztek, ehelyett páncélzatuk oldalt és hátul is jelentős vastagságú volt.

A Tiger harckocsi könnyedén képes volt a T-34-esek és KV-k megsemmisítésére, azonban rendkívül alacsony számban állt rendelkezésre, ezért azonnal megkezdődött egy, a T-34-esen alapuló német páncélos tervezése (ez lett a Panther). Egy teljesen új harckocsi megtervezése, tesztelése, majd gyártásba küldése azonban hosszú időt vesz igénybe, a csapatoknak pedig azonnali megoldásra volt szükségük, ezért a többek között a Panzer II-est és Panzer III-as is gyártó Alkett vállalat megtervezett egy új páncélvadászt. E harcjárművet eredetileg Panzerjäger Hornisse (német; páncélvadász lódarázs) néven rendszeresítették, kódja az Sd.Kfz. 164 volt, később viszont Nashorn (német; orrszarvú) néven terjedt el.


Konstrukció:

A Nashorn/Hornisse (továbbiakban: Nashorn) tervezésekor három fő szempontot vettek figyelembe: a leendő harcjármű képes legyen kilőni az új generációs szovjet harckocsikat, emellett azonban a lehető leggyorsabban gyártásba lehessen küldeni és előállítása lehetőleg gyors és relatív olcsó legyen. E követelményeket figyelembe véve az Alkett a Geschützwagen III/IV-es járműre épített: ez gyakorlatilag egy Panzer IV-es alvázat takart, de részben a korábbi Panzer III-as hajtásláncával.

Mivel az új szovjet harckocsik ellen már a hosszú csövű 50 mm-es páncéltörő lőszer sem bizonyult elegendőnek, csak a még erősebb 75 mm-es, illetve a 88 mm-es páncéltörő löveg jöhetett szóba. A Nashorn-ba az elérhető legerősebb Pak 43/1-es löveget kapta. Ahogy az fentebb is olvasható, a második világháború kezdetén a németek nem rendelkeztek olyan páncéltörő lövegekkel, amelyek képesek lettek volna a különösen vastag páncélzatú harckocsik (pl.: brit Matilda II, francia B1) megsemmisítésére, ezért kényszerből a 88 mm-es Flak 18-as légvédelmi löveget használták erre a célra.

A fegyver nevében a Flak, azaz Flugzeugabwehrkanone jelentése légvédelmi löveg volt, azonban az eszköz modern kialakítása lehetővé tette, hogy a fegyver csövét negatív szögtartományba (a horizont alá) süllyesszék, ezáltal földi célok ellen is alkalmazzák. A Flak 18-as és fejlesztett változatai (Flak 36, 37, 41) nemcsak kiváló légvédelmi lövegnek bizonyultak, de félelmetes páncéltörő lövegnek is: még szabványos páncéltörő löveggel (PzGr. 39-essel) is 83 mm vastag homogén páncélzatot ütöttek át - 2000 méterről!

A 88 mm-es löveg legendás státuszához az is hozzájárult, hogy a Panzerkampfwagen VI „Tiger” nehéz harckocsi KwK 36-os lövege is azonos kaliberű volt és ugyanazokat a lőszereket tüzelte (igaz, a Flak 36-os és a KwK 36-os nem volt azonos, a két fegyvert párhuzamosan tervezték, technikailag utóbbi közelebb állt a 75 mm-es harckocsi-löveghez). A háború második felében megkezdték egy még nagyobb teljesítményű vontatott löveg, a félautomata Pak 43-as tervezését: később ezt építették be a Tiger IInehéz harckocsiba (KwK 43 jelzéssel), de ezt megelőzően a Nashorn is a Pak 43-as löveget kapta (Pak 43/1 jelzéssel).

A Nashorn lövege szintén 88 mm-es volt, de a légvédelmi löveggel és a Tiger I harckocsiba épített KwK 36-ossal szemben a cső nem 56 kalibert, hanem 71 kaliberhosszt tett ki, ezáltal páncélátütő-képessége tovább nőtt. A löveg mellett a páncélvadász mindössze egyetlen 7,92 mm-es géppuskával rendelkezett.

A jelentős tömegű löveg miatt a Nashorn védelme minimális volt: a típus fegyverzetét egy magas, nyitott felépítményben helyezték el: a harcjármű homlokrészét 30 mm-es páncélzat védte, a test oldalsó páncélzata 20 mm-es, a hátsó 15 mm-es volt, míg a felépítmény elöl 15 mm-es, oldalt 10 mm-es. A páncélvadász hátsó részén kétszárnyú ajtó kapott helyet, amelyen át nemcsak a legénység közlekedhetett, de relatív könnyű volt az eltüzelt lőszerkészlet pótlása is.

A 8,44 méter hosszú, 2,95 méter széles és a 2,65 méter magas típus a Panzer IV-es oldalanként 8-8 db kisméretű futógörgőjén haladt, a páncélvadász erőforrását a V12-es, 296 lóerős Maybach HL 120 TRM Ausf. A egysége mozgatta. A Nashorn hajtóművének teljesítménye lényegesen elmaradt a későbbi német harckocsikétól, de mivel a páncélvadász csupán 24 tonnát nyomott (köszönhetően a minimális páncélzatnak), a 12,3 lóerő/tonnás teljesítmény-tömeg arány miatt a típus végsebessége elérte a 42 km/h-t, mozgékonyságát pedig kielégítőnek tartották. A Nashorn legénysége 4 vagy 5 főt tett ki.


Fejlesztések:

A német páncélvadász-fejlesztés eredetileg két úton haladt. A ”hagyományos” páncélvadászok, pl.: a Panzerjäger I-es egy elavult harckocsi vázára épült, amelyről eltávolították a forgótornyot, hogy helyébe egy nagyméretű, nyitott felépítményt erősítsenek, míg a StuG III-ast követő, eredetileg rohamlövegnek tervezett típusok lényegesen alacsonyabb építésűek voltak, zárt küzdőtérrel és vastag frontpáncélzattal. A két építési elvet párhuzamosan alkalmazták, noha a járművek általában nem kapcsolódtak egymáshoz: a nyitott kialakítású Panzerjäger I-est a Marder sorozat követte (a Marder II például a Panzer II-esre épült) és ebbe a sorozatba illet a Nashorn is.

A második világháború kezdetén a németek megkezdték egy, a Nashorn-hoz hasonló kialakítású páncélos, a 10.5 cm K gepanzerte Selbstfahrlafette, becenevén Dicker Max (német; dagadt Max) tervezését, amelyet a 105 mm-es sK 18-as tábori löveggel kívántak felszerelni. A Dicker Max a Panzer IV-es vázára épült (de a Panzer III több részegységét felhasználták hozzá) és bár eredetileg a harcjárművet bunkerek rombolására szánták, 1942-ben felmerült a típus páncélvadászként való alkalmazása is.

A két elkészült prototípust a Szovjetunió lerohanásakor élesben is tesztelték, de a kisebb, 6 hengeres, 180 lóerős Maybach HL66P erőforrás a 22 tonnás harcjárművet csak nagy nehézségek árán mozgatta, miközben 27 km/h-s végsebessége miatt lemaradt a harckocsik és teherautók mögött. A Nashorn ugyan külön fejlesztés volt, de sok hasonlóság fedezhető fel a két jármű között.

A Nashorn a kisebb kaliberű, 88 mm-es löveget kapta, ezért e típust 8,8 cm Pak 43 (L/71) auf Fahrgestell Panzerkampfwagen III/IV (Sf), illetve 8,8cm Pak43 (L/71) auf Geschützwagen III/IV jelzéssel is használták. Az eredeti tervekhez képest a harcjármű testét meg kellett hosszabbítani, az eredetileg a farba épített motort pedig át kellett helyezni a páncélos középső szekciójába, mert a páncélvadász túlságosan farnehéznek bizonyult.

A harckocsi 1942 végére készült el, gyártását 1943 elején kezdték meg, Panzerjäger Hornisse néven. Négy hónappal később, 1943 májusában elkészült egy újabb variáns, amely csak minimális mértékben különbözött a bázismodelltől - a legyártott példányok nagy része ebbe a sorozatba tartozott. A páncélosból további változatok nem készültek, de néhány példányt a rendkívül rossz infrastruktúrájú szovjet területre szánt „Ostketten” lánctalppal szerelték fel, ezáltal a jármű szélessége 220 mm-rel nőt. 1944-ben Adolf Hitler a páncélvadászra jobban illő, de kevésbé félelmetesnek tartott Hornisse névről az eszközt átkeresztelte Nashorn-ra, azonban a két típus valójában ugyanazt a páncélvadászt takarta.

A Dicker Max alapján még 1941-ben megkezdték egy még erősebb páncélvadász, a Panzerjäger 12,8cm Selbstfahrlafette „Sturer Emil” tervezését is, de a 128 mm-es löveggel felszerelt, 35 tonnás típus még a Dicker Max-nál is lassabbnak bizonyult, ezért mindössze 2 db Sturer Emil-t építettek (egyik példányt a szovjetek zsákmányul ejtették, amellyel ekkorra 31 ellenséges harcjárművet semmisített meg).


Szolgálatban:

Ahogy az fentebb is olvasható, a Nashorn mindenekelőtt átmeneti típusnak készült az újabb harckocsik és páncélvadászok megérkezéséig. Egyszerű felépítése és már létező járművön alapuló kialakítása lehetővé tette gyors gyártásba küldését, azonban sokan kétségeket fogalmaztak meg a járművel kapcsolatban.

Félő volt, hogy megismétlődik a Dicker Max-nál és a Sturer Emil-nél tapasztalt lomhaság, ami nagymértékben korlátozza a típus hatékonyságát, emellett a keleti területek kiterjedt síkságain a jelentős sziluettű, harckocsi-lövedékek ellen hatástalan páncélzat komoly veszteségeket fog okozni. A lehetséges problémákat azonban felülírta a kényszer: mivel az új szovjet harckocsikat még a 75 mm-es páncéltörő löveggel is csak kis távolságból lehetett átütni, megkezdték a Nashorn sorozatgyártását.

A típus gyártása 1943-tól 1945 márciusáig tartott, ezalatt 494 db ilyen páncélvadászt építettek: túlnyomó többségük a keleti fronton harcolt a szovjetek ellen (elsőként a Kurszki csatában), kisebb számban azonban Olaszországban és a nyugati fronton is bevetették őket (az Alkett csak a fejlesztést végezte, a páncélvadászokat a Deutsche Eisenwerke gyártotta).

A hátra tolt, nehéz löveg miatt a páncélos oldalirányzási szöge rendkívül korlátozott volt: oldalra 15-15 fokos, lefelé -5, felfelé +15 fokos, ezért a harckocsinak egész testével a célpont felé kellett fordulnia. Ez időt vett igénybe, azonban az erőteljes löveg miatt a Nashorn 1-2 km-ről is képes volt a szovjet harckocsik megsemmisítésére, a nagy távolság pedig hagyott időt a célzásra és minimálisra csökkentette a válaszcsapás esélyét.

A gyakorlat azt mutatta, hogy amíg közelharcban a Nashorn-nak torony és páncélzat hiányában kevés az esélye a túlélésre, a végtelen szovjet tájakon egyértelműen előnyben volt a T-34-essel és KV-1-essel szemben, ráadásul probléma esetén elmenekülhetett, míg a hasonló kaliberű vontatott lövegeket gyakran hátra kellett hagyni vagy megsemmisíteni. A nyitott kialakítás miatt a páncélosból tökéletes körkilátás nyílt a tájra, ahol fedezék hiányában az ellenség sem elrejtőzni, sem fedezékbe vonulni nem tudott.

A Nashorn-ok több száz szovjet harckocsit semmisítettek meg és a speciális, wolfram-magvas Panzergranate 40/43 páncéltörő lőszerrel a háború végi nehéz szovjet típusokat (pl.: a JSz-2-t és az ISzU-122-t) is hatékonyan semmisítették meg. A Nashorn a németek egyik legsikeresebb páncélvadászává vált, Hitler azonban az újabb, teljesen zárt típusokat részesítette előnyben, ezért a sikertelen Elefant páncélvadászt követően a Panzer IV-esen alapuló Jagdpanzer IV-es gyártását támogatta a Nashorn-nal szemben, noha a Jagdpanzer IV-es csak 75 mm-es löveggel rendelkezett.

A megmaradt Nashorn-okat a háború végéig használták. A típus a világháború összes sorozatgyártott szövetséges harckocsiját képes volt kilőni, de a szabdalt Európai terepen hatékonysága csökkent, mivel nem állt rendelkezésre több kilométernyi közel vízszintes talaj és mivel a németek elvesztették a légi fölényüket, ennek ellenére még 1945-ben is számos páncélos vált a Nashorn-ok áldozatává (köztük M26 „Pershing”-ek és ISzU-152-esek is). A háborút túlélő Nashorn-ok egy részét néhány évig még Csehszlovákiában használták (Samohybné déla Nashorn; Nashorn önjáró löveg névvel).


Utóélet:

A Nashorn volt az utolsó sorozatgyártásba került német nyitott páncélvadász, amely 88 mm-es lövegének köszönhetően kiemelkedően nagy tűzerővel rendelkezett, miközben a nyitott felépítmény miatt nem jelentkeztek rajta a háború végi német harckocsik jelentős tömegéből fakadó lomhaság:


Panzerfeldhaubitze 18M auf Geschützwagen III/IV (Sf) „Hummel” (önjáró löveg):

A Nashorn-ból nem készült speciális változat, de a típus a Panzer IV-es módosított alvázára épült, amelyet a Hummel önjáró tarack is használt. Az Sd.Kfz. 164-es Nashorn-t követő Hummel (Sd.Kfz. 165.) külsőre és képességeit tekintve is hasonló volt elődjéhez, de ez a modell kifejezetten önjáró lövegnek készült, ezért egy 150 mm-es sFH 18 tarackot hordozott. 1943 és 1945 között 714 db Hummel készült, ezeket elsősorban szintén a Szovjetunióban vetették be (elsőként a Kurszki csatában), de a szovjet tüzérség nagyobb hatótávolsága miatt a típus nem bizonyult olyan sikeresnek, mint a Nashorn.


Műszaki adatok:

Név: Nashorn „Hornisse” (lódarázs)

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 24,00 t

Hossz: 8,44 m

Szélesség: 2,95 m

Magasság: 2,65 m

Motor: 296 Le-s (Maybach HL 120 TRM Ausf. A, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 4-5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 88 mm-es löveg (PaK 43/1, a felépítmény hátsó részében)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (MG 34 vagy MG 42, a felépítményben)

Páncélzat: 10-30 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 42 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 235 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.