Mark VIII

„International”


Előzmények:

Az Egyesült Királyság, amely a XX. századig hatalmas hadiflottájáról volt híres, a haditechnika más ágaival is foglalkozott. Erre szüksége is volt, mert az első világháborúban Franciaországgal és Olaszországgal együtt harcolt Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. A frontok a kezdeti előrenyomulás után megmerevedtek - kialakult az árkok és bunkerek rendszere és ezzel beköszöntött az állóháború, amelyben rengeteg ember lelte halálát.

A patthelyzetbe jutott harcot egy új angol fegyvertípus, a harckocsi megjelenése mozdította ki a holtpontról. A világ első bevetett páncélosa, mely egyszerűen a Mark I nevet viselte, 1916. szeptember 15-én mutatkozott be az első világháború egyik legnagyobb ütközetében, a Somme-i csatában.

A korábbi sorozatos kudarcok és a hatalmas emberveszteség miatt itt ekkor kísérletek meg utoljára áttörni a vonalakat - ekkor azonban 59 harckocsit is kaptak: és a Mark I-esek csodát tettek. A gyalogságnál is lassabban araszoló páncélosok áttörték a frontot és mindenhol hihetetlen sikereket értek el, pedig maga a konstrukció még nagyon kiforratlan volt (a bevetett Mark I-esek mintegy fele még a harctérre érkezése előtt lerobbant).

A problémák ellenére a vezérkar, amely a korábbi katasztrofális vereségek után a legkisebb eredményt is elegendőnek tartotta, ahogy értesültek a páncélosok teljesítményéről, azonnal cselekedett: Douglas Haig tábornok a meglévő 100 mellé újabb 1000 harckocsit rendelt.

Bár a Mark I-essel csak minimális harci tapasztalatot szereztek, a gyár néhány változtatást eszközölt az új modellen, amely a Mark II nevet kapta. Ez gyakorlatilag egy olyan Mark I volt, amelyről elhagyták a korábban alkalmazott farokkereket (ez eredetileg a kormányzás megkönnyítésére szolgált, de többnyire csak a baj volt vele). További módosítás volt, hogy a lánctalp minden hatodik láncszemét szélesebbre vették - ettől némileg javult a harcjármű terepjáró-képesség és csökkent a lánctalp leesésének veszélye. A tetőn lévő búvónyílást is egy jobb kilátást nyújtóra cserélték, más változtatás azonban nem történt. Mindössze 50 példány legyártása után a Mark II-es előállítását is befejezték: helyébe a Mark III lépett. Az újabb típus gyakorlatilag egy minimálisan vastagított páncélzatú Mark II-es volt. Ennél sokkal többet változtattak a Mark IV-esen, amely a korai angol nehézharckocsi-széria legfejlettebb tagja volt (ez kívülről nem látszott).

De hiába készült több Mark IV-es, mint az összes többi első világháborús angol nehéz-harckocsiból együttvéve, ez a modell is nagyon hasonlított az elődökre. Ugyanez igaz volt a későbbi típusokra is: pl.: a Mark V vezetéséhez már elegendő volt egyetlen ember is, külsőre mégis a Mark I szinte tökéletes mása volt.

Ez természetesen kényszerű döntés volt: a haldokló francia ipar és a leterhelt Egyesült Királyság képtelen lett volna kiszolgálni egy teljesen új harcjárművet, pedig több jel is arra mutatott, hogy a korábbi modellek teljesítménye már nem elegendő.

A helyzet azonban gyökeresen megváltozott, amikor az Amerikai Egyesült Államok is belépett a háborúba. Bár ők fejlettségben messze az európaiak alatt maradtak (nem voltak saját fejlesztésű harckocsijaik és repülőik), hatalmas iparuk és hadseregük kiváló alapot nyújtott.

Az angolok végül elkezdhették egy teljesen új páncélos fejlesztését, amelyet a tervek szerint az amerikaiakkal közösen akartak gyártani - innen kapta a típus az International (nemzetközi) becenevet. A járművet az Amerikai Egyesült Államokban néha Liberty-ként emlegették (jelentése: szabadság) - utalva az eredi motort leváltó amerikai V12-es Liberty erőforrásra.


Konstrukció:

A Mark VIII szakított a hagyományokkal, így méretét már nem kellett keretek közé szorítani: Emiatt az újratervezett páncélos hossza meghaladta a 10 métert (azaz több mint két méterrel volt hosszabb a korábbi változatoknál), tömege pedig a 37 tonnát (ez mintegy 9 tonnás tömeg-növekedést jelentett). Ennek ellenére az International felépítése megegyezett a Mark nehézharckocsi-széria többi tagjáéval, sőt a jármű alakja is rombuszra hasonlított, de elöl megváltoztatták a korábbi hosszú és nem praktikus orr-részt.

Megmaradtak viszont az egyedülálló löveg-szekrények, amelyet kizárólag ez a széria használt. A Mark VIII-asba is oldalanként egy-egy 57 mm-es löveget építettek be - ezek a korábbiakkal ellentétben már nem hajóágyúk voltak, mert azok hosszabb csövei gyakran beleakadtak a fákba vagy belefúródtak a sárba. Tanulva a hibákból, a Mark VIII-as már eleve kisebb doboz-erkélyekkel készült (szintén azért, hogy ne hátráltassa a mozgást), de a löveget továbbra is csak 90°-ban lehetett elforgatni. A két főfegyvert hét további géppuska egészítette ki: azért, hogy ne legyen holttér, minden irányba legalább egy géppuska nézett (akárcsak a korabeli Whippet közepes harckocsinál).

Ez a fegyverzet-elhelyezés hasonlított a korábbiakra és az International páncélzatát is csak kismértékben fejlesztették, így az a legvastagabb részen sem haladta meg a 16 mm-t. Bár ez a mai harckocsikkal összehasonlítva nem tűnik soknak (pl.: T-72-esnél max. 520 mm), de így is vastagabb volt a legtöbb akkori páncélosnál.

Ám a Mark VIII-as legnagyobb újítása nem a tűzerő vagy a védelem, hanem a mozgékonyság, azaz a futómű és a motor terén történt, a korábbi 105, illetve 150 lóerős hathengeres Daimler motort ugyanis egy V12-es Ricardo erőforrás váltotta fel.

Mivel a korabeli katonai doktrínák szerint a harckocsiknak (különösen a nehéz páncélosoknak) a gyalogsággal együtt mozogva kellett legyőzni az ellenfelet, elegendőnek tartották, ha a járművek sebessége elérte az 5 km/h-t. Emiatt bár az International motorjának teljesítménye 300 lóerő volt (azaz elődjeinek kétszerese), a végsebesség 6-7 km/h-ról mindössze 9-10 km/h-ra nőtt. Ez ugyanakkor azt jelentette, hogy a korábbiaknál nagyobb és erősebb harcjármű a terepen is képes volt tartani az 5-6 km/h-s sebességet (a Mark I-esek ugyanott csak 3 km/h-val vánszorogtak).


Fejlesztések:

A Mark VIII - mint ahogy azt a neve is mutatja - csupán az angol Mark nehézharckocsi-család újabb tagja volt, nem pedig teljesen új konstrukció. Az új típus logikus következménye és továbbfejlesztése volt a Mark VII-nek, de az International-nél végre elhagytak egyes korábbi, zsákutcába vezető megoldásokat. E harckocsiba néhány, a modern páncélosokon is megtalálható alkatrészt is beépítettek, például a külön parancsnoki kupolát, illetve a küzdőteret a motortól elválasztó fémlapot (ez csökkentette a tűzveszélyt és jelentősen mérsékelte a benti zajt).

A Mark VIII-as építésénél irreálisan nagyok voltak a remények és egy minden korábbinál nagyobb szériát rendeltek meg, de érdemi fejlesztésre nem került sor. A kétéves (1918-1920) gyártási ciklus alatt a legnagyobb változtatás a másodlagos fegyverzet terén történt: a korábbi hét Hotchkiss géppuskát öt M1917-es Browning-al váltották fel (az ilyen amerikai változatokon kettővel, 10 főre olvadt a létszám, mivel két géppuskás feleslegessé vált).

Az USA ipara, amely jobb híján átvette az európaiak terveit (pl.: a 6 tonnás Ford harckocsi a francia FT-17-es másolata volt), a Mark VIII-at is gyártotta, de az eredeti Ricardo motort egy amerikai Liberty modellre cserélték. Az Amerikában készült példányok ennek ellenére nem tekinthetőek önálló modellnek, mivel mindkét motor ”V” hengerelrendezésű volt, 12 hengeres és egyaránt 300 lóerőt adtak le.


Szolgálatban:

A harckocsik megjelenése a csatatéren egy csapásra véget vetett az állóháború korszakának, mivel egy olyan eszközt adott a parancsnokok kezébe, amellyel komolyabb áldozatok nélkül átkelhettek a csatatéren. Ám a páncélosok bevetése kissé elhamarkodottnak tűnt és ennek nem kizárólag a Mark I megbízhatatlansága volt az oka. Bármilyen komoly sikereket értek el az angolok, az áttörések egy részénél a németek néhány kilométerrel arrább rendezték soraikat és a mélységben is erősen tagolt lövészárkokat kihasználva újabb védelmi vonalat képeztek. Ezután már felkészültebben várták az ellenséget: páncéltörő puskákkal és lövegekkel igyekeztek semlegesíteni a harckocsikat, szélesebb árkokat ástak, ráadásul már nem volt meg a meglepetés ereje sem.

Emiatt az angolok újabb típusokat építettek és hamarosan a franciák is előrukkoltak saját modelljeikkel (a CA1-el, illetve a Saint Chamond-dal), amire válaszul a németek elkészítették az A7V-t. Az áttörést erőltető, mozgó erődnek tűnő nehéz harckocsik mellett megjelentek a könnyű harckocsik is (a fent említett Whippet mellett az FT-17 vagy az Strv m/21), amelyek a lovasság mintájára üldözték az ellenséget. Mindezek ellenére Németország továbbra is tartotta magát, 1918-ban még mindig folyt a háború és az eltelt négy év alatt úgy tűnt, szinte semmi sem változott.

Ekkor az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok egy új, hatalmas katonai programot indítottak, amelynek csupán egyetlen célja volt: hogy „1919-re megnyerjék a háborút” (a franciákat azért nem vették be, mert ők bíztak saját FCM 2C nehéz-harckocsijukban). Ebben a programban minden addiginál hatalmasabb és erősebb hajókat, repülőket és harckocsikat készítettek, melyeket aztán a tervek szerint majd elsöprik az ellenállást.

Ennek az elvnek a Mark VIII tökéletes példája volt: korának messze legnagyobb és legnehezebb harckocsijaként a számítások szerint semmi sem állhatott az útjába. Már maguk a gyártási darabszámok is elképesztőek voltak: összesen 4500 db Mark VIII-ast rendeltek - ez több volt, mint az első világháborúban bevetett minden nemzet összes többi harckocsija együttvéve!

Annak, hogy a 4500 db Mark VIII-as és 2000 db Mark IX-es (ld. lejjebb) túlnyomó többsége soha nem épült meg, egyetlen egyszerű oka volt: véget ért a háború. Akárcsak a szintén angol Comet harckocsi a második világháborúban, az International is túl későn jelent meg, hogy komolyabb hatást gyakoroljon a háborúra.

A Mark VIII-asokból az angolok mindössze ötöt készítettek el a fegyverszünet aláírásáig és ebből is csak három jutott el a frontra. Miután az egyiket áthajózták az Amerikai Egyesült Államokba, az amerikaiak 100 példányt gyártottak, de a tervezett 4500 darabból végül csupán 125 ilyen páncélos készült el (az utolsó 1920-ban). A hábrú után a könnyű-harckocsik kerültek előtérbe (pl. a Mark VI) és az International feleslegessé vált, de néhány Mark VIII-as még a második világháború alatt is üzemelt Kanadában (alapszintű harckocsi-kiképzőként).


Utóélet:

A Mark VIII története sokban hasonlított a náci Harmadik Birodalom második világháború-végi típusaihoz: hiába volt nagyobb, erősebb és fejlettebb kortársainál, csak a háború legvégén jelent meg és minimális példányszámban készült:


Mark IX (páncélozott csapatszállító):


A Mark nehézharckocsi-sorozat (amely nem összetévesztendő az azonos nevű könnyű- és közepes- harckocsikkal) utolsó bevetett tagja a Mark IX volt, amely viszont már nem valódi harckocsi volt. Felmerült ugyanis az igény egy, az utánpótlás biztonságos szállítására képes járműre, amely képes átgázolni a felázott csatatereken (a Mark IV-esből már kialakítottak egy ilyen, Mark IV Tank Tender nevű variánst, ám az túl lassú volt). Az eszerint épült Mark IX-nél ezért elhagyták a fegyvereket és az így felszabadult térben 10 tonna felszerelés vagy 30 teljesen felfegyverzett katona utazhatott.




Műszaki adatok:

Név: Mark VIII „International”

Típus: nehéz harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 37,59 t

Hossz: 10,41 m

Szélesség: 3,76 m

Magasság: 3,12 m

Motor: 300 Le-s (Ricardo V12)

Legénység: 12 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 2 db 57 mm-es löveg (Ordnance QF, oldalanként egy)

Kiegészítő fegyverzet: 7 db 8 mm-es géppuska (Hotchkiss M1914, a jármű oldalain elosztva)

Páncélzat: 6-16 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 9,7 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 88 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.