Mark III

„Valentine”


Előzmények:

A világon elsőként az Egyesült Királyság vetett be sorozatgyártású harckocsikat az első világháború alatt. A Mark I-es nehéz harckocsi és utódai jól beváltak az állóháborús környezetben, de a békekötést követően más feladatok kerültek előtérbe és a járőrözés, rendfenntartás gyorsabb típusokat tett szükségessé.

Ez indukálta a Mark könnyűharckocsi-szériát, amely elődeinél nemcsak mozgékonyabb, de kisebb és jóval olcsóbb is volt, mivel sem páncélvédelemben, sem tűzerőben nem ért fel elődeihez.

Az 1930-as évek végére viszont a nemzetközi helyzet drasztikusan megváltozott. A nácik és a kommunisták előretörése, különösen Adolf Hitler rendkívül agresszív terjeszkedési politikája újabb háborúval fenyegetett, amihez az angoloknak megfelelő harcjárművekre volt szükségük.

Ekkor az Egyesült Királyság háromféle harckocsi-típussal rendelkezett. A páncélosok többsége továbbra is könnyű harckocsi volt, de mellettük megjelentek a cirkáló (közepes) harckocsik, melyek a nagyobb sebességet ötvözték az erőse fegyverzettel (hasonlóan az azonos nevű hajótípushoz).

A legnagyobb, legnehezebb típusok (pl.: a Matilda II) gyalogsági (nehéz) harckocsik voltak: ezek rendkívül vastag páncélzattal és komoly tűzerővel rendelkeztek, viszont korlátozott volt a mozgékonyságuk és magas volt az áruk. E végletes kategóriák miatt a gyalogsági harckocsik túl lassúak voltak, míg a cirkáló típusok páncélvédelme hagyott maga után kívánnivalót.

Ezt a hiányosságot észlelve a Vickers vállalat egy új harckocsi tervezésébe kezdett. A Vickers-Armstrongs Limited már ismert volt harcjárműveiről - a cég korábban négy harckocsit gyártott: a Carden-Loyd kisharckocsit, a Vickers 6-Ton könnyű harckocsit, valamint az A9-es és A10-es cirkáló harckocsikat.

Emellett a Vickers tervezte a többtornyú A1E1 „Independent” páncélos prototípusát és az A11 „Matilda I”-et is. A Matilda I egy gyalogsági harckocsi volt, de több problémával küzdött: végsebessége a 13 km/h-t sem érte el és mindössze egyetlenegy géppuskával szereltek fél.

A Matilda I vázán kialakított új típust, a Mark III-at a Vickers saját kockázatára építette, nem pedig állami megrendelésre (ezért nem is kapott ”A” számot). A harckocsi közkeletű neve Valentine (angol; Valentin) volt, de a név eredete máig tisztázatlan. Egyesek szerint azért kapta, mert Valentin (Magyarországon Bálint) napon fogadták el vagy kezdték gyártani, míg mások szerint a harckocsi tervezőjének, Sir John Valentine Carden-nek középső nevét viselte.


Konstrukció:

A Valenitne nem hasonlított sem a gyalogsági-, sem pedig a cirkáló harckocsikra. A típus tervezésénél a lehető legalacsonyabb ár elérését tartották szem előtt, ezért számos költség-csökkentő megoldást alkalmaztak.

A Mark III alkatrészeinek egy része az A9-ből, A10-ből és az A11-ből érkezett, de voltak polgári részegységei is. Szintén szempont volt, hogy a kész típus könnyebb és kisebb legyen, mint a Matilda II, ám páncélvédelme érje el a Matilda I-ét.

Emiatt a harckocsi teste mindössze 5,4 méter hosszú volt és a toronnyal együtt is csupán 2,3 méter magas, pedig elődeivel ellentétben a Valentine két változata is háromszemélyes tornyot kapott (ezáltal tehermentesítették a parancsnokot).

A bázismodellt ugyanazzal a 40 mm-es (QF 2-pounder; 2 fontos gyorstüzelő) löveggel szerelték fel, amellyel a legtöbb korabeli angol harckocsit. Ezt kezdetben egy 7,92 mm-es BESA géppuskával egészítették ki.

A löveg és a géppuska egy kör alakú, függőleges oldalfalú toronyban kapott helyet, melynek előállítása gyorsabb és egyszerűbb volt, mint a Matilda II öntött tornya vagy a Crusader-é, ám védelmi képessége is alulmúlta azokét.

A harckocsi szegecselt páncélzata a frontrészen ugyan elérte a 60 mm-t, de az oldalsó és hátsó páncélzat jóval vékonyabb volt (minimum 8 mm). A vékonyabb páncélzat ugyanakkor kisebb tömeget is jelentett: a Valentine kevesebb, mint 17 tonnát nyomott, szemben a Matilda II 25 tonnájával.

Mivel a Mark III-ast gyalogsági harckocsinak szánták, nem vártak el tőle jelentős sebességet, ezért nem a rendkívül nagy sebességet és jó terepjáró képessége szavatoló, de drága Christie-féle futóművet használták.

A lánctalpakon oldalanként kétszer három-három kerék futott, melyeket szimmetrikusan építettek be - az első kerék nagyméretű volt, mögé került két kisebb, míg hátul a két kisebb átmérőjű kereket követett egy nagyobb.

A harckocsik egyik jelentős összegű részegységén, a motoron is spóroltak. Az AEC A189 típusú, benzinüzemű hajtómű mindössze 135 lóerős volt, ám alacsony áráért a mobilitás hiányával kellett fizetni: a Valentine műúton is alig 24 km/h-s sebességre volt képes.


Fejlesztések:

Megjelenésekor a Valentine átlagos harckocsinak számított közepes vastagságú páncélzattal és tűzerővel, valamint rossz mozgékonysággal, mégis az Egyesült Királyság egyik legfontosabb típusává vált (ld. „Szolgálatban” bekezdés), ezért számos változatban gyártották.

A Mark III „Valentine”-ból mindössze 350 darab készült, mielőtt áttértek volna a Mark III* modellre - ez utóbbi páncélosnál az AEC A189-es benzinmotort A190-es dízelre cserélték (ez 131 lóerős volt, egy ilyen páncélos látható jobbra).

Miután hivatalosan is elfogadták a „Valentine” becenevet, a Mark III*-t átkeresztelték Valentine II-vé és a későbbi változatok nevében már nem szerepelt a Mark III jelzés (a következő altípus, a Valentine III módosított tornyot kapott, ami nagyobb belső teret eredményezett).

A Valentine IV-et az Amerikai Egyesült Államokból importált GMC 6004-es dízelmotor hajtotta, akárcsak Valentine V-öt és a kanadai gyártású Valentine VI-ot (ez utóbbi páncélos egyes példányait a BESA helyett amerikai Browning M1919-es géppuskával szerelték fel).

Ezekhez hasonló modell volt a kanadai Valentine VII és Valentine VIIA, ám ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a 40 mm-es löveg alkalmatlan a legtöbb német harckocsi kilövésére, ezért gyártásukat leállították.

Elsőként az utód Valentine VIII-ast szerelték fel a jóval erősebb 6 fontos (57 mm-es) páncéltörő löveggel - ez valóban jóval hatékonyabb volt elődjénél, de nagyobb mérete miatt ki kellett szerelni a géppuskát.

A 6 fontos löveg sikere miatt Valentine V-ösöket is átalakítottak az új fegyver hordozására (Valentine IX) és egy újratervezett toronnyal megoldották a géppuska hordozását is Valentine X).

A Mark III-as utolsó változata a Valentine XI volt, amely elődeinél jóval erősebb lett: a Churchill és Cromwell harckocsikon is használt angol 75 mm-es (ROQF) löveget kapta, ezáltal tűzereje jelentősen növekedett és már egy 210 lóerős motorral szerelték fel.

A folyamatos fejlesztések részben a gyártás egyszerűsítését is szolgálták, például idővel a szegecselést hegesztéssel váltották fel.


Szolgálatban:

A Valentine 1940-re készen állt a gyártásra és azonnal meg is rendelték. Ennek oka, hogy az Európába küldött Brit Expedíciós Hadsereg vereségét követően ki kellett menekíteni őket a La Manche csatornán át - ezt a nagyszabású hadműveletet az angolok Dunkerque-i csoda néven emlegették. A több százezer katona áthajóztatásával sikerült ugyan elkerülni a teljes összeomlást, de ennek az volt az ára, hogy az Egyesült Királyság gyakorlatilag minden nehézfegyverét (lövegeket, harckocsikat) elvesztett.

A pótlásukra szánt Valentine harckocsi gyártása jó döntésnek bizonyult. Alacsony ára mellett mindössze 40000 alkatrészből állt és gyártására a Vickers mellett a Birmingham Railway Carriage and Wagon Company és a Metropolitan-Cammell Carriage vasútikocsi gyártók is berendezkedtek (emellett Kanadában is készült).

A harckocsit az észak-afrikai Operation Crusader (angol; keresztes hadművelet) keretében vetették be, ahol vegyes tapasztalatokat szereztek vele: az új német páncélosok ugyan felülmúlták a Mark III-asokat tűzerőben és mozgékonyságban, de a Valentine-ok páncélzata vastagabb volt.

Főként eredeti feladatkörben, a gyalogság támogatására használták őket és nagyobb darabszámuk miatt széles körben elterjedtek. A Valentine-ok minden frontra eljutottak: a kanadai gyártású példányok 98%-át a Szovjetunióba exportálták, ahol sikeresen használták, de a Szabad Francia Erők és az új-zélandi katonák is alkalmazták (előbbiek Európában, utóbbiak a Japán elleni bevetéseken).

A folyamatos gyártás következtében mire 1944-ben leállították a gyártást, már 8275 db Valentine gördült le a futószalagról (ebből 1420 db Kanadában készült) - ez a második világháborús angol harckocsiknak több mint a negyede volt.

Amikor azonban már nagy mennyiségben állt rendelkezésre a közel kétszer akkora tömegű, eleve 75 mm-es löveggel felszerelt amerikai M4 „Sherman” harckocsi, a Valentine-ok szerepe csökkenni kezdett, ennek ellenére a háború végéig szolgálatban maradtak.

A típusról a velük harcoló katonák nem voltak túl jó véleményen: a kisméretű, ám emiatt szűk Valentine-okat túl lassúnak tartották és sem tűzerejével, sem pedig páncélzatával nem voltak elégedettek. Viszonylagos ismeretlensége ellenére mégis a Valentine volt az a típus, amely Angliának segített túlélni a legnehezebb hónapokat (hasonlóan a szovjet T-34-eshez).


Utóélet:

A Valentine legnagyobb problémája ugyanaz volt, mint a többi korabeli angol harckocsinak: szűk toronygyűrűje miatt csak komoly áldozatok árán lehetett nagyobb kaliberű lövegeket beszerelni, ez pedig hosszú távon megpecsételte a típus sorsát. Mivel azonban a Mark III-asok váza nagy számban állt rendelkezésre, több speciális változatot építettek rá:


A Valentine Bridgelayer a nevének megfelelően hídvető típus volt (a torony nélküli harcjármű egy 10 méter hosszú és 2,9 méter széles hídelemet hordozott). A Valentine CDL (Canal Defense Light) modellt egy nagyméretű keresőfényszóróval szerelték fel (az amerikai M3-as harckocsiból és a Matilda II-ből is épült hasonló), a Valentine DD (Duplex Drive) viszont egy kétéltű harcjármű volt Straussler Miklós tervei alapján (ezt a Duplex Drive tesztelésére használták, majd a Sherman DD-ken használták).

A Valentine OP (Command Artillery Observation Post) egy parancsnoki változat volt álcalöveggel és egy kiegészítő rádióval (a Valentine Snake pedig egy aknaszedő változatot takart).

Emellett több kísérleti változat is készült, többek között lángszórós harckocsi, más típusú aknaszedők, önjáró löveg és a különös, rakétákkal felszerelt Gas Jumping Tank, de a Valentine-ra épült a Bishop önjáró löveg (ld. jobbra) és az Archer páncélvadász is.


Műszaki adatok:

Név: Mark III Mark I „Valentine”

Típus: gyalogsági (közepes) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: ~ 16,50 t

Hossz: 5,41 m

Szélesség: 2,63 m

Magasság: 2,27 m

Motor: 135 Le-s (AEC A189, benzinüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 40 mm-es löveg (Ordnance QF 2 pounder, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (BESA, szinkronizált)

Páncélzat: 8-65 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 24 km/h (úton), 15 km/h (terepen)

Hatótávolság: 145 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.