Mark I

„Tank”


Előzmények:

Az európai középkor végének egyik oka a harcászat megváltozása volt, amelyet a puskák fokozatos elterjedése váltott ki. A korabeli muskéták rendkívül korlátozott fegyvernek számítottak (nem ritkán 10 kg-ot meghaladó tömegük miatt csak letámasztva lehetett őket használni, tűzgyorsaságuk az íjjak töredéke volt és külön védelmet igényeltek), ugyanakkor képesek voltak átlőni a legvastagabb páncélzatot is, megtörve a lovagok hegemóniáját.

A tűzfegyverek használata meghatározta a csaták menetét is: a muskétások zárt alakzatban harcoltak, ahol az első sor tüzelt, majd szétvált és a sor végére állt, miközben az előrelépő, eddig fegyverét töltő második sor tüzelt - ezáltal folyamatosan tűz alatt tarthatták az ellenséget, akiket pikás gyalogság védett a lovasságtól.

A technológia fejlődésével a puskák használata egyszerűsödött (pl.: keréklakatos, majd kovás mechanizmusok), miközben tűzgyorsaságuk is nőtt. Ezzel párhuzamosan a puskával felszerelt katonák aránya fokozatosan nőtt: a puskacsőbe, majd a cső alá rögzített bajonettel megoldották a gyalogság védelmét (a katonát ezt követően védelmi négyszöget formálhattak, ahol bajonettes puskáikkal gyakorlatilag áthatolhatatlan védelmet biztosítottak a lovassággal szemben).

A tűzerő növekedésével párhuzamosan a korábbi tömör alakzatok elnyújtottá váltak, mivel már csupán 2-3 sornyi katona is képes volt folyamatos tüzelésre, miközben lehetővé tették az ellenség bekerítését és kevésbé nyújtottak célpontot a szintén fejlődő tüzérségnek.

A XX. század kezdetére megjelentek a korábbiaknál lényegesen nagyobb hatásos lőtávolsággal rendelkező ismétlőpuskák, a rendkívüli tűzgyorsaságú, de a lövegekhez hasonlóan korlátozottan mozgatható géppuskák, valamint más fejlesztések, de ez egy relatív békés időszaknak számított Európában, amikor a nagyhatalmak gyarmataikon harcoltak gyakran kizárólag hidegfegyverekkel felszerelt őslakosokkal, ezért a taktika és stratégia nem tartott lépést a technológiával.

Az első világháború ennek köszönhetően minden hadviselő fél számára sokkot okozott. A több milliós létszámú hadseregek vezetői ugyanis abban a hitben éltek, hogy mobil, átkaroló hadműveletekre építő stratégiával néhány hónap alatt képesek lesznek győzni: a valóságban azonban a több ezer beásott géppuska és tüzérségi üteg minden támadást megsemmisített. Az egyetlen megoldásnak a koncentrált támadást tartották, ez azonban minden korábbinál nagyobb veszteségekben csapódott le, mert a bombatölcsérekkel és szögesdróttal szabdalt terepen lassan előrehaladó katonák kiváló célpontot nyújtottak a géppuskáknak. Az állóháború megtörésére több kísérlet született, de ezek (pl.: a mérges gáz vagy a periszkópos puskák) hatékonysága nem volt kellően nagy).

A nehéz terep gyakorlatilag lehetetlenné tette a korabeli gumikerekes tehergépjárművek alkalmazását, ezért a Brit Birodalomban 1915 februárjában (paradox módon a haditengerészethez tartozó admiralitás első lordja) Winston Leonard Spencer Churchill létrehozott egy kis létszámú bizottságot (Landship Committee), amelynek feladata egy 2,4 méter széles árok áthidalására képes jármű megalkotása volt.

Számos kísérletet követően a haditengerészeti légierő tisztje, Walter Gordon Wilson és William Ashbee Tritton, a mezőgazdasági gépeket gyártó William Foster & Co. munkatársa megalkotott egy páncélozott, lánctalpakon haladó kísérleti járművet, a Tritton Machine-t, hivatalos nevén a Number 1 Lincoln Machine-t (angol; 1-es számú Lincoln jármű) - a gyártó cég székhelye után.

A dobozszerű felépítménnyel rendelkező lánctalpas prototípus menettulajdonságai elmaradtak a várttól, ezért annak futóművét teljesen átépítették, megalkotva a Little Willie prototípust. Ez már felkeltette a hadsereg érdeklődését, ezért a programot átvette a gyalogság és növelték a bizottság létszámát. További fejlesztést követően a Little Willie-ből jött létre a Big Willie, hivatalos nevén a Mark I-es (nehéz) harckocsi (a Big és Little Willie nevüket a német uralkodóról és fiáról, III. Vilmos német császár és porosz királyról és Vilmos hercegről, német nevükön Wilhelm-ről kapták).

A Mark I-est (angol; 1-es típus) több becenévvel illették: ilyen volt a The Wilson Machine (angol; a Wilson-szerkezet - a társtervező Wilson után), a Centipede (angol; százlábú), a His Majesty’s Land Ship (angol; őfelsége szárazföldi hadihajója - utalva a típus haditengerészeti eredetére) valamint a Mother (angol; anya). A jobboldali fotón a Little Willie látható, már az átépítés utáni futóművel.


Konstrukció:

A modern szemlélő számára a Mark I-es (nehéz) harckocsi rendkívül idegennek hathat, lévén annak formája és kialakítási sajátosságainak túlnyomó része fejlesztési zsákutcának bizonyult, azonban fontos hangsúlyozni, hogy a Mark I-es volt a világ első sorozatgyártású páncélosa, ezért a tervezők semmilyen korábbi tapasztalatra nem támaszkodhattak.

Az egyik legnagyobb problémát a fegyverzet beépítése okozta. A páncélosba löveget is terveztek, de azt a harckocsi frontrészén nem lehetett elhelyezni, mert a rombusz formájú test miatt a lefelé néző löveg könnyen beleakadhatott volna az árkokba és más akadályokba. A Little Willie nem rendelkezett fegyverzettel, de tervezték egy löveg beépítését a páncélos tetejére (egy részben vagy teljesen forgatható toronyba), azonban ezt a Big Willie-n végül elvetették, mert a nehéz löveg miatt magasra került volna a harcjármű súlypontja.

Kompromisszumos megoldásként a Mark I-es lövege a jármű oldalára, egy konzolos erkélyre került, amely relatív széles kilövési szöveg biztosított, viszont az elhelyezés miatt két lövegre volt szükség. A Mark I-es 2 db 57 mm-es 6 fontos QF (gyorstüzelő) Hotchkiss löveget hordozott, amelyet eredetileg hadihajókon alkalmaztak torpedónaszádok megsemmisítésére (korábban önjáró szárazföldi harcjárműveken lövegeket nem alkalmaztak és erre a feladatra e löveget praktikusabbnak tartották a nagy kaliberű tábori lövegeknél). A 6 fontos löveg páncéltörő lövedéket nem, kizárólag nagy robbanóerejű (HE) lövedéket tüzelt (lévén a Mark I-es volt a világ első harckocsija). A löveg mellett a harckocsi 3 db 7,7 mm-es Hotchkiss géppuskát szállított.

A Mark I-es páncélzata kezeletlen hengerelt acélból készült, amelyet szegecseléssel rögzítettek: ennek vastagsága helytől függően 6-12 mm között mozgott. Ez ugyan egy tábori löveg közvetlen találatának nem állt ellen, ugyanakkor nemcsak a repeszek felfogására volt képes, de a puskák és géppuskák lövedékeit is felfogta.

A páncélos (tervezésekor) páratlan tűzereje és védelme azonban jelentős, 28 tonnás tömegben csapódott le, ami komoly megterhelést jelentett a harckocsi hajtáslánca számára. A Mark I-est egy rendkívül nagy méretű, 16 literes, 6 hengeres Daimler-Knight benzinmotor mozgatta, amely 105 lóerős teljesítmény leadására volt képes.

A harckocsi lánctalpát egyedi megoldással végigvezették a rombusz alakú testen - ez azért volt előnyös, mert így az árokba hajtó páncélos az árok falán megkapaszkodhatott (a többi első világháborús nehéz harckocsi közös problémája volt, hogy az árok falába fúródott testüket kis teljesítményű motorjuk képtelen volt kiszabadítani). A Mark I-es futóműve rugózatlan volt.

Ez a kialakítás relatív nagy mozgékonyságot biztosított, miközben csekély volt a lánctalp leesésének esélye, ugyanakkor erősen limitálta a harcjármű végsebességét (műúton is csak 6 km/h-ra volt képes, terepen pedig csupán 3 km/h-ra), ráadásul a 8 fős legénységből a vezető mellett a parancsnok feladata volt a fékezés és további két főre volt szükség a mozgáshoz (a maradék négy fő kezelte a fegyverzetet). A Mark I-es 230 literes üzemanyag-tartálya csekély, 38 km-es hatótávolságot biztosított, ami kb. 6 órában maximálta a bevetések hosszát.


Fejlesztések:

A Mark I-es a Little Willie-n kidolgozott megoldásokat használta, de közvetlenül nem kapcsolódott a prototípushoz. Összesen 150 db Mark I-est rendelt a brit hadsereg, azonban nem állt rendelkezésre ennyi felhasználható 6 fontos löveg, ezért az a döntés született, hogy a Mark I-esből kétféle alváltozatot készítenek.

A Mark I Male (férfi) változat a fent említett fegyverzetet hordozta lövegekkel és géppuskákkal, míg a Mark I female (nő) példányokat a lövegek helyett is géppuskákkal szerelték fel (összesen 5 darabbal, ebből 4 db Vickers típusúval), emiatt kisebbek voltak az oldalsó erkélyeik és a tömegük is 1 tonnával alacsonyabb volt.

A Mark I-est egyfajta csodafegyvernek fejlesztették, de a csatatéren hamar felszínre kerültek a problémái (ld. lentebb). A nehézkes kormányzást egy kiegészítő hátsó tengellyel próbálták javítani, de ez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért később megváltak tőle. A Mark I-est 50 db fejlesztett Mark II-es követte, amelyeket kifejezetten oktató célból építettek és eredetileg nem kívánták őket bevetni. 5 db Mark II-est hajtómű- és futómű-fejlesztések tesztelésére tartottak vissza.

A Mark I-es utolsó közvetlen fejlesztése az 50 db Mark III-as volt, amelyet szintén tesztelésre szántak, ezért kizárólag (Lewis típusú) géppuskákkal szerelték fel őket. A Mark III-ast eredetileg új generációs páncélosnak szánták, de végül a fejlesztések többségét csak a következő modellbe építették be.

A Mark nehézharckocsi-széria következő fejlesztése a Mark IV-es volt, amely közel azonos formája ellenére számos fejlesztést implementált, ezért gyakorlatilag önálló típusnak számít.


Szolgálatban:

A Mark I-es harckocsi teljes titokban épült. Azért, hogy álcázzák támadó feladatát, a típust Water Carrier, illetve Tank (angol; vízhordó/tartály) jelzéssel látták el - innen ered az angolszász tank, valamint a magyar harckocsi elnevezés. Több, a fejlesztésben részt vevő mérnök és tiszt vissza kívánta tartani a Mark I-est, amíg nem sikerül kiküszöbölni a páncélos gyermekbetegségeit, de a döntéshozók a háború megoldását látták a típusban és a lehető leghamarabb be kívánták vetni, mivel azzal kecsegtetett, hogy rendkívüli emberveszteségek nélkül képes lehet áttörni a frontvonalat.

Ennek következtében 1916. szeptember 15-én, a Somme-i csata alatt bevetették a páncélost. A támadásra mindössze 59 példányt tudtak összevonni, ráadásul 10 harckocsi már a felvonulási terület elérése előtt meghibásodott, a támadást 35 jármű kezdte meg és csak 31 db nehéz harckocsi jutott el a német arcvonalig és még ennél is kevesebb jutott át a német lövészárkokon.

A támadás ezért vegyes eredménnyel zárult. Egyrészt a harckocsik bizonyították a képességeiket: a szögesdrótot letaposva, árkokon és bombatölcséreken át haladtak előre, miközben a géppuskák lövedékei hatástalannak bizonyultak ellenük. A német katonák közül sokan pánikba estek és elhagyták a lövészárkaikat a sosem látott ellenség miatt, ezért a britek több kilométerrel előretörtek, a siker mégsem volt teljes.

A kivezényelt harckocsik fele meghibásodott vagy elakadt, így nem tudtak részt venni a harcban, ráadásul elveszett a meglepetés ereje: a német vonal nem omlott össze, viszont miután megtapasztalták a harckocsik képességeit, azonnal megkezdték az ellenük való védekezés kidolgozását. A korai brit nehéz harckocsik ráadásul rendkívül nehezen üzemeltethetőnek bizonyultak. A járműben olyan nagy volt a zaj, hogy a legénység csak kézjelekkel és jelzőlámpákkal tudott kommunikálni. A harckocsi egybenyitott motor- és küzdőtere nemcsak rendkívül hangos, de forró is volt és hamar megtelt fojtogató füsttel és benzingőzzel.

A nehézkesen irányítható, rendkívül megbízhatatlan Mark I-es további problémája volt, hogy a szegecselt acél páncélzat nem volt tökéletesen zárt és a becsapódó ólom lövedékekből gyakran megolvadt cseppek formájában bejutottak a járműbe, ahol a falakról visszapattanva megsebesítették a személyzetet. Ez ellen védőmaszkokat osztottak szét a személyzet között, de ez lehetetlenné tette a gázmaszk használatát és korlátozta a kilátást, ezért ehelyett a katonák gyakran vastag pokrócokat függesztettek fel a harckocsikban, remélve, hogy azok képesek felfogni a bejutó fémszilánkokat.

A brit Mark nehéz harckocsikat folyamatosan fejlesztették, ami a Mark IV-est eredményezte: ennél többek között rövidítették a löveg csövének hosszát (a korábbi löveg könnyen beleakadt a talajba), akárcsak az erkélyek méretét, felületkeményített páncélt alkalmaztak, ami képes volt megállítani a Mark I-es ellen hatékonynak bizonyuló német K-töltényeket, a legnagyobb újítás mégis a módosított hajtómű volt, amelyhez nem volt többé szükség a többlet-személyzetre.

A Mark IV-es és utódai hamar kiszorították a Mark I-III-as páncélosokat, kis számban azonban Mark I-eseket és Mark II-eseket is bevetettek Európában. Relatív alacsony darabszámuk és gyakran meghibásodó hajtóművük miatt a korai modellváltozatokat már az első világháború alatt kiképzésre vonták vissza, a Mark VIII-as harckocsival pedig véget ért a brit Mark nehézharckocsi-család.

A típusnak így a háborúra gyakorolt hatása elenyésző volt, ugyanakkor egymaga felelt egy teljesen új haderőnem létrejöttéért, mint a világ első sorozatgyártott, bevetett harckocsija (a jellegzetes formájú Mark I-es számos brit jelvényen megjelent).


Utóélet:

A Mark I-es tipikus újító harcjármű volt: képességei a korábbi típusok fölé emelték, de több megoldása nem bizonyult praktikusnak és fejlettebb páncélosok hamarosan kiszorították:


Gun Carrier Mark I (önjáró löveg):

Amíg a Mark I-es a világ első harckocsija volt, a vele párhuzamosan fejlesztett Gun Carrier Mark I-es a világ első önjáró lövegeként vonult be a történelembe. Az összesen 48 db harcjármű frontjában egy 127 mm-es vagy 152,4 mm-es tábori löveget hordozhatott (e harcjármű részben a Mark I-es alkatrészeiből építkezett, de külsőre egyáltalán nem hasonlított a nehéz harckocsira).


Műszaki adatok:

Név: Mark I, férfi változat „Tank”

Típus: nehéz harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 28,45 t

Hossz: 9,75 m

Szélesség: 4,12 m

Magasság: 2,41 m

Motor: 105 Le-s (Daimler-Knight, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 8 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 2 db 57 mm-es löveg (Ordnance QF 6 pounder, 8 cwt Hotchkiss, az oldalsó erkélyekben)

Kiegészítő fegyverzet: 3 db 7,7 mm-es géppuska (Hotchkiss .303, a test elején és oldalain)

Páncélzat: 6-12 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 6 km/h (úton), 3,2 km/h (terepen)

Hatótávolság: 38 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.