M60

„Patton”


Előzmények:

Az Amerikai Egyesült Államok harckocsi-ipara az első világháború alatt született meg, igaz, ekkor még csak az angol Mark nehézharckocsi-sorozat, valamit a francia FT-17-es könnyű harckocsik összeszerelését végezték (utóbbit M1917 néven, helyi részegységekből).

A harckocsik az amerikai civil vállalatok figyelmét is felkeltették és több prototípust is készítettek (pl.: a csontváz-harckocsit, a Holt gőz-elektromos harckocsit vagy a 3 tonnás Ford harckocsit), ám ezek egyike sem került sorozatgyártásba.

A páncélosok iránti érdeklődés hamar lecsökkent - részben ezért a második világháború kezdetekor az Amerikai Egyesült Államok négy, egymáshoz nagyon hasonló harckocsival rendelkezett: az M1-essel, az M2-essel, az M2A2-vel és az M2A3-mal.

A négy típus közül egyik sem volt hadra fogható, ezért az amerikaiak megkezdték egy új közepes harckocsi fejlesztését, az átmeneti időszakra pedig rendszeresítették az M3 „Lee” közepes-, valamint az M3 „Stuart” könnyű harckocsikat.

Ezek a típusok valóban csupán ideiglenes megoldásnak számítottak, később az M4 „Sherman” (valamint az M5 „Honey”) váltották őket. Az amerikai harckocsik képességei a világháború alatt lényegesen rosszabbak voltak a nácik páncélosainál, de az Amerikai Egyesült Államok gyártó kapacitása többszörösen felülmúlta a németekét és végül (hatalmas áldozatok árán) a Szövetségesek legyőzték a nácikat.

Az amerikaiak számára az egyik legnagyobb problémát a nehéz harckocsik jelentették: a német Tiger nehéz harckocsi ellen a Sherman-eknek csak kis távolságból volt esélye (ahol a német típus rendkívüli páncélzata kevésbé érvényesült), ráadásul az amerikaiak csak a második világháború végén állították rendszerbe egyetlen nehéz harckocsijukat, az M26 „Pershing”-et.

Tűzerejük és páncélzatuk miatt az M26-osokat (az M4-esek mellett) a második világháborút követően is rendszerben tartották, ám a Koreai háború alatt kiderült, hogy ez a típus is a nehéz harckocsik tipikus problémájától szenved: túlságosan lassú volt és számos hajtómű-problémával küzdött.

Mivel az új ellenség, a Szovjetunió ellen a korábbi taktika nem volt célravezető (lévén a szovjet hadiipar teljesítménye felért az amerikaiéhoz), egy új páncélos terveztek meg, amely a várakozások szerint egyesítette az M26-os tűzerejét és védelmét az M4-es mozgékonyságával.

Ez lett az M46 „Patton”, ám hibái miatt ezt később az M47 „Patton”, majd az M48 „Patton” harckocsikkal cserélték le, de mindhárom típus komoly gyermekbetegségekkel küzdött.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc alatt egy szovjet T-54A harckocsi begurult az Egyesült Királyság budapesti nagykövetségére - mivel ez a terület a nemzetközi jog szerint az Egyesült Királysághoz tartozott, a szovjetek nem szerezték vissza.

Az angolok átvizsgálták a harckocsit és több következtetés levontak: a T-54-es több mint 200 mm-es frontpáncélzata és félgömb alakú tornya ellen az angolok 84 mm-es („20 fontos”) és az amerikaiak 90 mm-es lövegei már nem voltak kellően hatékonyak, ellenben a szovjet páncélos 100 mm-es lövege kellően erőteljes volt.

A britek ezért egy új löveget rendszeresítettek, emellett informálták az Amerikai Egyesült Államokat, amely az M48-ast továbbfejlesztve megalkotta az M60-as fő csataharckocsit, amelyet elődjéhez hasonlóan szintén Patton becenévvel láttak el (George Smith Patton, Jr. második világháborús amerikai tábornok után).


Konstrukció:

Az M60-as minden téren előrelépést jelentett a korábbi amerikai harckocsikhoz képest, de külsőre inkább csak egy erősebb löveggel felszerelt M48-asnak tűnt: az új típus megtartotta többek között elődje széles testét (3,63 m) és jellegzetes, nagyméretű tornyát is.

A legfontosabb újdonságot a páncélos lövege jelentette. Ez egy 105 mm-es huzagolt csövű löveget takart, amelyet az angol Royal Ordnance (angol; királyi hadianyaggyár) tervezett (az amerikaiak az eredeti L7-es löveget némileg átalakították, többek között füstgáz-elszívót építettek be: e fegyvert M68-asként jelölték).

Az M68-as löveg (az L7-essel együtt) korának gyakorlatilag minden harcjárművét képes volt kilőni, jellemzői a korábbi 90 mm-es T54-es lövegét lényegesen felülmúlták. A löveg mellé egy géppuskát és egy nehézgéppuskát is beépítettek: előbbi párhuzamosított volt, utóbbit azonban egy forgatható másodlagos toronyba építették (ezáltal ugyan nőtt a harcjármű magassága, ugyanakkor a fegyver kezelője, a parancsnok védve volt a kiskaliberű fegyverek tüzétől).

Az M60-as a korábbi Patton-ok páncélzatát kapta: a test egyetlen öntött acél elemből állt, viszont a maximális páncélvastagság 120 mm-ről 155 mm-re nőtt (a lövegpajzson 178 mm-re), igaz, ezáltal a harckocsi tömege is hízott: 1000 kg-mal, 46 tonnára.

Az M60-as volt az utolsó amerikai harckocsi, amely a test alsó részén is rendelkezett menekülő-nyílással. Erre azért volt szükség, mert a vezető búvónyílását a löveg blokkolhatta és a vezető küzdőtere, valamint a középső szekció közötti átjárás csak akkor volt lehetséges, ha a tornyot hátra fordították.

Az új harckocsinál megtartották az előd oldalanként 5 futógörgős elrendezését (amelyek acél helyett könnyebb alumíniumból készültek), de 5 helyett csak 3 kisméretű visszafutó-görgőt építettek be.

Ezt a Patton-t egy 12 hengeres, 750 lóerős Continental motorral hajtották (a hajtómű magas teljesítményét egy iker-turbófelöltővel érték el). Ez a futómű - a torziós rugókkal párosítva - műúton legfeljebb 48 km/h-s sebességet tett lehetővé, emellett a hatótávolság elérte az 500 km-t (ugyanezt az erőforrást használták a közel 60 tonnás M103-as nehéz harckocsihoz is).


Fejlesztések:

Az M60-as első prototípusa, az XM60 még erősen hasonlított az M48-asra és számos megoldása az M47-eshez és M46-oshoz hasonlóan az M26-ostól származott.

A korai példányokat idővel az M60A1-esek váltották fel: ezek elsősorban hosszabb, jobb védelmet nyújtó tornyukban tértek el, emellett különféle alváltozatokat is gyártottak belőle (az M60A1 AOS például már rendelkezett löveg-stabilizátorral, viszont néhány korai példány nem kapott parancsnoki tornyot).

Az A1-es több változata (pl.: a 152 mm-es löveggel felszerelt A1E1, vagy a rádió-távirányítású A1E4) nem jutott túl a prototípus-fázison, ezért – a specializált A2-es változatot követően - 1978-ban megkezdték az M60A3-as fejlesztését. Az A3-as modellek lövege és páncélzata megegyezett a korábbiakkal, viszont több új elektronikai berendezéssel látták el: egy M21-es ballisztikai számítógéppel, lézertávmérővel, jellegzetes, löveg fölé szerelt fényszóróval és egy torony-stabilizátorral.

A késői gyártású példányokról a másodlagos toronyként funkcionáló parancsnoki kupolát az eredetileg légvédelmi célok ellen tervezett, gyakorlatilag hatástalan nehézgéppuskával együtt elhagyták.

Az M60-as hosszú ideje áll szolgálatban, ezért a gyártó két feljavított változatot is kifejlesztett belőle: az M60 Super variáns fő újdonságát a vastagabb páncélzat jelentette, míg a M60-2000 minden téren előrelépést jelentett. Ez a 120S-ként is jelölt fő csataharckocsi erősebb páncélzatot, német eredetű, az M1 „Abrams”-on is használt 120 mm-es M256-os löveget kapott, valamint a hajtómű teljesítményét 1200 lóerőre fokozták, ám ezt a modellt sem az Amerikai Egyesült Államok, sem a csomag iránt érdeklődő országok nem vásárolták meg. A bal felső fotón egy M60A1-es, a jobboldalin egy M60A3-as látható.


Szolgálatban:

Az M60-ast már a Vietnámi háború alatt bevetették, de a fő-csataharckocsi modelleket nem, csak a hídvető és műszaki variánsokat.

Az Amerikai Egyesült Államoknak nagy szüksége volt új harckocsikra, mert e típus elődei nem feleltek meg a feladatra. Az M46-os és M47-es még nem rendelkezett tűzvezető rendszerrel, éjjellátóval vagy nukleáris, biológiai- és vegyvédelemmel, ráadásul éles helyzetben egyéb problémák is felmerültek (pl.: a szállított üzemanyag rendszeresen túl kevésnek bizonyult, igaz, ez később is problémát jelentett).

Az M48-as már fejlettebbnek számított, de még mindig csak analóg tűzvezető rendszerrel rendelkezett, ráadásul 90 mm-es lövege sem volt kellően erős - az e típusokat váltó M60-asok ezért jelentősen növelték az egységek ütőképességét.

Az Amerikai Egyesült Államok az M60-ast jelentősebb számban egyedül a II. Öbölháborúban használta (korábban néhány példányt Grenadán és Beirutban), ám számos egyéb ország is vetett be M60-as Patton-okat.

Közülük elsőként Izrael használta éles körülmények között a típust az 1973-as jóm kippúri háború alatt. E háború 1973. október 6-án kezdődött; a jóm kippúr, azaz engesztelés napi vallási ünnepen, amikor Izraelben gyakorlatilag megállt az élet.

Az arabok összehangolt támadása alatt az izraeli hadsereg gyakorlatilag összeomlott, a mozgósítás rendkívül lassan halat és a totális vereséget egyedül a mintegy 150 db Patton és Centurion harckocsikkal felfegyverzett északi csapatok akadályozták meg. Itt, a Golán-fennsíkon az izraeliek több mint 1000 harckocsival csaptak össze: rendkívül sok szír T-54-est és T-62-est lőttek ki és bár a szírek AT-3 „Sagger” típusú páncéltörő rakétával számos izraeli páncélost semlegesítettek és az első vonalat sikerült is áttörniük, az utánpótlás bevetésével az izraeliek megállították az előrenyomulást és később megnyerték a háborút.

Izrael mellett Irán is számos, még a sah idejéből származó M60-ast vetett be az Irak-Iráni háborúban és a típus itt is sikeresen szerepelt, de Irán alkatrész-utánpótlás hiányában idővel számos Patton-t kénytelen volt selejtezni.

Az M60-asok a nyugati világ legsikeresebb harckcosijává váltak: több mint 15000 darabot gyártottak belőlük és kéttucat ország rendszeresítette e harcjárművet, melyet koruk ellenére (több fejlesztőcsomaggal) a legtöbben máig üzemben tartanak (az Amerikai Egyesült Államok utolsó, kiképzésre használt M60-asait is csak 2005-ben nyugdíjazta).


Utóélet:

Az M60-as volt az első valóban sikeres amerikai fő csataharckocsi, amely elavulttá tette minden elődjét. Széleskörű elterjedtsége miatt e páncélosból az amerikaiak és más nemzetek is többféle specializált változatot alakítottak ki:


Amerikai változatok:

Az M60A1-es és A3-as sorozatok között az amerikaiak megalkották az M60A2-t, amely a 105 mm-es helyett egy 152 mm-es rövidcsövű löveget kapott (ugyanezt használták az M551 „Sheridan” légideszantos harckocsiban is).

Az A2-eseket (melyeket modern összetevői és átalakított tornya miatt „Starship”, azaz csillaghajó névvel jelöltek) képes volt az MGM-51 „Shillelagh” páncéltörő rakéta tüzelésére, de ezt a harcjárművet a gyakorlatban nehezen használható fegyverzete halálra ítélte.

Emellett további változatok is készültek: az M9-es egy földmunkagép, míg az M60 AVLB egy hídvető típus volt az M60-as és az M60A1-es vázán. Az M60 Panther egy kisméretű toronnyal szerelt, távirányítású aknakeresőt jelölt (egy ilyen példány látható balra), míg az M728 CEV és M728A1 két műszaki mentőt takart (amelyekre a löveg helyett rövidcsövű 165 mm-es M135-ös löveget szereltek).


Külföldi változatok:

Az M60-asok legnagyobb átalakítója Izrael volt, amely Sabra és Magach néven több speciális, az eredetinél lényegesen erősebb modellt gyártott.

Törökország M60T jelzéssel épített 120 mm-es löveggel felszerelt Patton-okat, míg az E-60-as széria eredeti M60-asokat jelölt. Fejlettebb rendszerekkel felszerelt változat volt az iráni Samsam és a jordán M60 Phoenix fő csataharckocsik, a spanyol M60CZ-10 műszaki mentő, valamint a M60VLPD 26 hídvető harckocsik.


Műszaki adatok:

Név: M60 „Patton”

Típus: fő csataharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 46,0 t

Hossz: 9,30 m

Szélesség: 3,63 m

Magasság: 3,21 m

Motor: 750 Le-s (Continental AVDS-1790-2, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, léghűtéses, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 105 mm-es löveg (M68, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (M73, párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M85, a test tetején; légvédelmi)

Páncélzat: 13-178 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 48 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 500 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.