M60

„Patton”


Előzmények:

Az Amerikai Egyesült Államok harckocsi-ipara az első világháború alatt született meg, igaz, ekkor még csak az angol Mark nehézharckocsi-sorozat, valamit a francia FT-17-es könnyű harckocsik összeszerelését végezték (utóbbit M1917 néven, helyi részegységekből).

A harckocsik az amerikai civil vállalatok figyelmét is felkeltették és több prototípust is készítettek (pl.: a csontváz-harckocsit, a Holt gőz-elektromos harckocsit vagy a 3 tonnás Ford harckocsit), ám ezek egyike sem került sorozatgyártásba.

A páncélosok iránti érdeklődés hamar lecsökkent - részben ezért a második világháború kezdetekor az Amerikai Egyesült Államok négy, egymáshoz nagyon hasonló harckocsival rendelkezett: az M1-essel, az M2-essel, az M2A2-vel és az M2A3-mal.

A négy típus közül egyik sem volt hadra fogható, ezért az amerikaiak megkezdték egy új közepes harckocsi fejlesztését, az átmeneti időszakra pedig rendszeresítették az M3 „Lee” közepes-, valamint az M3 „Stuart” könnyű harckocsikat.

Ezek a típusok valóban csupán ideiglenes megoldásnak számítottak, később az M4 „Sherman” (valamint az M5 „Honey”) váltották őket. Az amerikai harckocsik képességei a világháború alatt lényegesen rosszabbak voltak a nácik páncélosainál, de az Amerikai Egyesült Államok gyártó kapacitása többszörösen felülmúlta a németekét és végül (hatalmas áldozatok árán) a Szövetségesek legyőzték a nácikat.

Az amerikaiak számára az egyik legnagyobb problémát a nehéz harckocsik jelentették: a német Tiger nehéz harckocsi ellen a Sherman-eknek csak kis távolságból volt esélye (ahol a német típus rendkívüli páncélzata kevésbé érvényesült), ráadásul az amerikaiak csak a második világháború végén állították rendszerbe egyetlen nehéz harckocsijukat, az M26 „Pershing”-et.

Tűzerejük és páncélzatuk miatt az M26-osokat (az M4-esek mellett) a második világháborút követően is rendszerben tartották, ám a Koreai háború alatt kiderült, hogy ez a típus is a nehéz harckocsik tipikus problémájától szenved: túlságosan lassú volt és számos hajtómű-problémával küzdött.

Mivel az új ellenség, a Szovjetunió ellen a korábbi taktika nem volt célravezető (lévén a szovjet hadiipar teljesítménye felért az amerikaiéhoz), egy új páncélos terveztek meg, amely a várakozások szerint egyesítette az M26-os tűzerejét és védelmét az M4-es mozgékonyságával.

Ez lett az M46 „Patton”, ám hibái miatt ezt később az M47 „Patton”, majd az M48 „Patton” harckocsikkal cserélték le, de az első két típus komoly gyermekbetegségekkel küzdött, amelyeket részben az ezeken alapuló M48-as is örökölt.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc alatt egy szovjet T-54A harckocsi begurult az Egyesült Királyság budapesti nagykövetségére - mivel ez a terület a nemzetközi jog szerint az Egyesült Királysághoz tartozott, a szovjetek nem szerezték vissza.

Az angolok átvizsgálták a harckocsit és több következtetés levontak: a T-54-es több mint 200 mm-es frontpáncélzata és félgömb alakú tornya ellen az angolok 84 mm-es („20 fontos”) és az amerikaiak 90 mm-es lövegei már nem voltak kellően hatékonyak, ellenben a szovjet páncélos 100 mm-es lövege kellően erőteljes volt.

A britek ezért egy új löveget rendszeresítettek, emellett informálták az Amerikai Egyesült Államokat, amely az M48-ast továbbfejlesztve megalkotta az M60-as fő csataharckocsit, amelyet elődjéhez hasonlóan szintén Patton becenévvel láttak el (George Smith Patton, Jr. második világháborús amerikai tábornok után).


Konstrukció:

Az M60-as minden téren előrelépést jelentett a korábbi amerikai harckocsikhoz képest, de külsőre inkább csak egy erősebb löveggel felszerelt M48-asnak tűnt: az új típus megtartotta többek között elődje széles testét (3,63 m) és jellegzetes, nagyméretű tornyát is.

A legfontosabb újdonságot a páncélos lövege jelentette. Ez egy 105 mm-es huzagolt csövű löveget takart, amelyet az angol Royal Ordnance (angol; királyi hadianyaggyár) tervezett (az amerikaiak az eredeti L7-es löveget némileg átalakították, többek között füstgáz-elszívót építettek be: e fegyvert M68-asként jelölték).

Az M68-as löveg (az L7-essel együtt) korának gyakorlatilag minden harcjárművét képes volt kilőni, jellemzői a korábbi 90 mm-es T54-es lövegét lényegesen felülmúlták. A löveg mellé egy géppuskát és egy nehézgéppuskát is beépítettek: előbbi párhuzamosított volt, utóbbit azonban egy forgatható másodlagos toronyba építették (ezáltal ugyan nőtt a harcjármű magassága, ugyanakkor a fegyver kezelője, a parancsnok védve volt a kiskaliberű fegyverek tüzétől).

Az M60-as a korábbi Patton-ok páncélzatát kapta: a test egyetlen öntött acél elemből állt, viszont a maximális páncélvastagság 120 mm-ről 155 mm-re nőtt (a lövegpajzson 178 mm-re), igaz, ezáltal a harckocsi tömege is hízott: 1000 kg-mal, 46 tonnára.

Az M60-as volt az utolsó amerikai harckocsi, amely a test alsó részén is rendelkezett menekülő-nyílással. Erre azért volt szükség, mert a vezető búvónyílását a löveg blokkolhatta és a vezető küzdőtere, valamint a középső szekció közötti átjárás csak akkor volt lehetséges, ha a tornyot hátra fordították.

Az új harckocsinál megtartották az előd oldalanként 5 futógörgős elrendezését (amelyek acél helyett könnyebb alumíniumból készültek), de 5 helyett csak 3 kisméretű visszafutó-görgőt építettek be.

Ezt a Patton-t egy 12 hengeres, 750 lóerős Continental motorral hajtották (a hajtómű magas teljesítményét egy iker-turbófelöltővel érték el). Ez a futómű - a torziós rugókkal párosítva - műúton legfeljebb 48 km/h-s sebességet tett lehetővé, emellett a hatótávolság elérte az 500 km-t (ugyanezt az erőforrást használták a közel 60 tonnás M103-as nehéz harckocsihoz is).


Fejlesztések:

Az M60-as első prototípusa, az XM60 még erősen hasonlított az M48-asra és számos megoldása az M47-eshez és M46-oshoz hasonlóan az M26-ostól származott.

A korai példányokat idővel az M60A1-esek váltották fel: ezek elsősorban hosszabb, jobb védelmet nyújtó tornyukban tértek el, emellett különféle alváltozatokat is gyártottak belőle (az M60A1 AOS például már rendelkezett löveg-stabilizátorral, viszont néhány korai példány nem kapott parancsnoki tornyot).

Az A1-es több változata (pl.: a 152 mm-es löveggel felszerelt A1E1, vagy a rádió-távirányítású A1E4) nem jutott túl a prototípus-fázison, ezért – a specializált A2-es változatot követően - 1978-ban megkezdték az M60A3-as fejlesztését. Az A3-as modellek lövege és páncélzata megegyezett a korábbiakkal, viszont több új elektronikai berendezéssel látták el: egy M21-es ballisztikai számítógéppel, lézertávmérővel, jellegzetes, löveg fölé szerelt fényszóróval és egy torony-stabilizátorral.

A késői gyártású példányokról a másodlagos toronyként funkcionáló parancsnoki kupolát az eredetileg légvédelmi célok ellen tervezett, gyakorlatilag hatástalan nehézgéppuskával együtt elhagyták.

Az M60-as hosszú ideje áll szolgálatban, ezért a gyártó két feljavított változatot is kifejlesztett belőle: az M60 Super variáns fő újdonságát a vastagabb páncélzat jelentette, míg a M60-2000 minden téren előrelépést jelentett. Ez a 120S-ként is jelölt fő csataharckocsi erősebb páncélzatot, német eredetű, az M1 „Abrams”-on is használt 120 mm-es M256-os löveget kapott, valamint a hajtómű teljesítményét 1200 lóerőre fokozták, ám ezt a modellt sem az Amerikai Egyesült Államok, sem a csomag iránt érdeklődő országok nem vásárolták meg. A bal felső fotón egy M60A1-es, a jobboldalin egy M60A3-as látható.


Szolgálatban:

Az M60-ast már a Vietnámi háború alatt bevetették, de a fő-csataharckocsi modelleket nem, csak a hídvető és műszaki variánsokat.

Az Amerikai Egyesült Államoknak nagy szüksége volt új harckocsikra, mert e típus elődei nem feleltek meg a feladatra. Az M46-os és M47-es még nem rendelkezett tűzvezető rendszerrel, éjjellátóval vagy nukleáris, biológiai- és vegyvédelemmel, ráadásul éles helyzetben egyéb problémák is felmerültek (pl.: a szállított üzemanyag rendszeresen túl kevésnek bizonyult, igaz, ez később is problémát jelentett).

Az M48-as már fejlettebbnek számított, de még mindig csak analóg tűzvezető rendszerrel rendelkezett, ráadásul 90 mm-es lövege sem volt kellően erős - az e típusokat váltó M60-asok ezért jelentősen növelték az egységek ütőképességét.

Az Amerikai Egyesült Államok az M60-ast jelentősebb számban egyedül a II. Öbölháborúban használta (korábban néhány példányt Grenadán és Beirutban), ám számos egyéb ország is vetett be M60-as Patton-okat.

Közülük elsőként Izrael használta éles körülmények között a típust az 1973-as jóm kippúri háború alatt. E háború 1973. október 6-án kezdődött; a jóm kippúr, azaz engesztelés napi vallási ünnepen, amikor Izraelben gyakorlatilag megállt az élet.

Az arabok összehangolt támadása alatt az izraeli hadsereg gyakorlatilag összeomlott, a mozgósítás rendkívül lassan halat és a totális vereséget egyedül a mintegy 150 db Patton és Centurion harckocsikkal felfegyverzett északi csapatok akadályozták meg. Itt, a Golán-fennsíkon az izraeliek több mint 1000 harckocsival csaptak össze: rendkívül sok szír T-54-est és T-62-est lőttek ki és bár a szírek AT-3 „Sagger” típusú páncéltörő rakétával számos izraeli páncélost semlegesítettek és az első vonalat sikerült is áttörniük, az utánpótlás bevetésével az izraeliek megállították az előrenyomulást és később megnyerték a háborút.

Izrael mellett Irán is számos, még a sah idejéből származó M60-ast vetett be az Irak-Iráni háborúban és a típus itt is sikeresen szerepelt, de Irán alkatrész-utánpótlás hiányában idővel számos Patton-t kénytelen volt selejtezni.

Az M60-asok a nyugati világ legsikeresebb harckcosijává váltak: több mint 15000 darabot gyártottak belőlük és kéttucat ország rendszeresítette e harcjárművet, melyet koruk ellenére (több fejlesztőcsomaggal) a legtöbben máig üzemben tartanak (az Amerikai Egyesült Államok utolsó, kiképzésre használt M60-asait is csak 2005-ben nyugdíjazta).


Utóélet:

Az M60-as volt az első valóban sikeres amerikai fő csataharckocsi, amely elavulttá tette minden elődjét. Széleskörű elterjedtsége miatt e páncélosból az amerikaiak és más nemzetek is többféle specializált változatot alakítottak ki:


Amerikai változatok:

Az M60A1-es és A3-as sorozatok között az amerikaiak megalkották az M60A2-t, amely a 105 mm-es helyett egy 152 mm-es rövidcsövű löveget kapott (ugyanezt használták az M551 „Sheridan” légideszantos harckocsiban is).

Az A2-eseket (melyeket modern összetevői és átalakított tornya miatt „Starship”, azaz csillaghajó névvel jelöltek) képes volt az MGM-51 „Shillelagh” páncéltörő rakéta tüzelésére, de ezt a harcjárművet a gyakorlatban nehezen használható fegyverzete halálra ítélte.

Emellett további változatok is készültek: az M9-es egy földmunkagép, míg az M60 AVLB egy hídvető típus volt az M60-as és az M60A1-es vázán. Az M60 Panther egy kisméretű toronnyal szerelt, távirányítású aknakeresőt jelölt (egy ilyen példány látható balra), míg az M728 CEV és M728A1 két műszaki mentőt takart (amelyekre a löveg helyett rövidcsövű 165 mm-es M135-ös löveget szereltek).


Külföldi változatok:

Az M60-asok legnagyobb átalakítója Izrael volt, amely Sabra és Magach néven több speciális, az eredetinél lényegesen erősebb modellt gyártott.

Törökország M60T jelzéssel épített 120 mm-es löveggel felszerelt Patton-okat, míg az E-60-as széria eredeti M60-asokat jelölt. Fejlettebb rendszerekkel felszerelt változat volt az iráni Samsam és a jordán M60 Phoenix fő csataharckocsik, a spanyol M60CZ-10 műszaki mentő, valamint a M60VLPD 26 hídvető harckocsik.


Műszaki adatok:

Név: M60 „Patton”

Típus: fő csataharckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 46,0 t

Hossz: 9,30 m

Szélesség: 3,63 m

Magasság: 3,21 m

Motor: 750 Le-s (Continental AVDS-1790-2, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, léghűtéses, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 105 mm-es löveg (M68, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (M73, párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M85, a test tetején; légvédelmi)

Páncélzat: 13-178 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 48 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 500 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2021 | Minden jog fenntartva.