M551

„Sheridan”


Előzmények:

A második világháborúban a harckocsikat méretük alapján három nagy kategóriába sorolták: könnyű-, közepes és nehéz- típusok. A harcokban a közepes harckocsik voltak többségben, de a nagyobb, erősebb modelleknek kellett áttörniük az ellenségen vagy védeni a kiemelt területeket.

Ebben a rendszerben a könnyű harckocsik feladata a támogatás, járőrözés és felderítés volt. A könnyű harckocsiknak altípusaik is voltak. Míg egyes típusoknál (pl.: M1 „Scout car”) a felderítést, üldözést helyezték a középpontba, a löveggel felszereltek példányok gyakran a közepes harckocsikat és a gyalogságot támogatták. Egyes bevetéseken különleges könnyű harckocsikat használtak - ilyenek voltak a kétéltű (pl.: T-40) és a légi szállítású (pl.: M22 „Locust”) modellek. A második világháború után kialakuló hidegháborúban ez a felosztás átalakult.

Létrejött egy új harckocsi-osztály; a fő csataharckocsi, angol rövidítéssel MBT. Ezek a harcjárművek egyesítették a nehéz harckocsik páncélzatát és tűzerejét a közepes harckocsik mozgékonyágával. Az MBT-k feleslegessé tették nem csak a közepes, de a nehéz harckocsikat is, sőt, a könnyebb típusok többségét is kiszorították.

Csakhogy a fő csataharckocsik nem alkalmazhatóak minden helyzetben. Magas áruk mellett egyik legnagyobb hátrányuk a nehéz szállíthatóságuk: az MBT-ket általában külön erre a célra készített nyerges vontatók mozgatják (pl.: Mercedes-Benz 4850, Renault TRM 700-100T, Tatra T816-6, stb.), ez pedig lassú és időigényes feladat. Ennek oka, hogy ezeket a harckocsikat csak a legnagyobb repülők képesek a fedélzetükre venni (jellemzően 1-2 darabot), ráadásul az ilyen légi járművek nem szállhatnak le a frontvonalak mögötti szükség-repülőtereken.

Emiatt mindkét szuperhatalom kiterjedt kutatásokat végzett könnyű, légi úton is szállítható harckocsikkal. A Szovjetunió két, a korábbi páncélvadászokhoz hasonló típust állított szolgálatba (ASzU-57 és ASzU-85), az Amerikai Egyesült Államok lényegesen több pénzt áldozott több radikálisan új deszantos harcjármű megalkotására.

Ezek közé tartozott az önjáró-lövegekhez hasonló M56 „Scorpion”, az M50 „Ontos”, valamint jelen cikk tárgya, az M551 „Sheridan” is (utóbbi nevét az amerikai polgárháborús Philip Henry Sheridan-ről kapta).


Konstrukció:

A Sheridan tervezésekor a világ legtökéletesebb harckocsiját kívánták létrehozni, amelynek egyesítenie kellett az ideális páncélostól elvárt összes képességet: a hatalmas tűzerő mellett többek között a könnyű szállíthatóságot is. Mindössze a páncélzat mennyiségét korlátozták, mivel a típust légi úton kívánták a célterületre juttatni. Ekkor már szolgálatban állt az egyik utolsó amerikai könnyű harckocsi, az M41 „Walker Buldog”, amely azonban besorolásával ellentétben inkább közepes harckocsinak számított (mivel tömege meghaladta a 23 tonnát).

Az új, könnyebb légi szállítású harcjármű-programhoz eredetileg a T-71-es és T-92-es prototípusokat szánták, de miután az amerikaiak értesültek a hasonló képességű, de kétéltű szovjet PT-76-osról, az úszóképesség is elvárás lett (a jobboldali, 1965-ben készült fényképen az XM551-es prototípus úszóképességét tesztelik az Ohio folyón). Érdekes módon a Sheridan-t azért választották, mert a T-92-est nem lehetett kétéltűvé alakítani, ennek ellenére az úszóképességre sohasem volt szükség.

Az M41 módosított alvázára épített M551-et ezért a lehető legrövidebbre építették, egy kisméretű, lapos toronnyal, benne a világ egyik legérdekesebb fegyverével. Mivel a típussal szemben támasztott egyik legkomolyabb követelmény az MBT-ok elpusztításának képessége volt, a Sheridan főfegyveréül egy kombinált fegyverrendszer választottak.

A rövid csövű, 152 mm-es löveg az akkori világ egyik legnagyobb kaliberű fegyvere volt: kb. 20%-al nagyobb a mai fő csataharckocsikon használt lövegeknél és közel kétszerese volt a kortárs könnyű harckocsikénak (ld. PT-76, 62-es típus, stb.). Ez a gigantikus kaliberű löveg HEAT (angol; nagy robbanóerejű páncéltörő) lőszerrel képes volt bármilyen irányból megsemmisíteni a korszak összes harcjárművét (sem előtte, sem azóta nem született hasonló képességű típus).

A rövid csövű M551-es lövege azonban csupán 600 méteres hatótávolsággal rendelkezett. Részben azért is választották ezt a kalibert, mert így a Sheridan képessé vált az MGM-51 „Shillelagh” vezetékes páncéltörő rakéta indítására. A szintén minden páncélozott harcjármű ellen hatásos rakéta egyetlen problémája kezdetleges irányító-rendszere volt, amely miatt a kilőtt rakéta csak 800 méter megtétele után vált irányíthatóvá.

Csakhogy ez azt is jelentette, hogy 600 és 800 méter között egy 200 méteres holttér keletkezett. Ezt elméletben úgy orvosolták, hogy pontosan bemérték az ellenfelet (mivel a rakéta találat esetén 800 méteren belül is felrobbant), ám ez mozgó jármű esetén majdhogynem lehetetlen feladat volt.

A tömeg-csökkentés miatt alumíniumból készült M551-es páncélzata a legvastagabb helyeken is csupán 50 mm-es volt. Ezt a 300 lóerős erőforrással próbálták ellensúlyozni: a csekély, mindössze 15,2 tonnás harcjármű a nagy teljesítményű motorral úton 70 km/h-s sebességre volt képes (ez volt a korszak gumikerekes harcjárműveinek végsebessége is).

A Sheridan-eket Lockheed C-130 „Hercules” vagy Lockheed C-141 „Starlifter” gépekkel szállíthatták, valamint LAPES-sel (angol; alacsony magasságú ejtőernyő kivonási rendszerrel) is célba jutathatták. Ez utóbbi megoldás lényege, hogy a repülő nem szállt le, csupán alacsonyan átrepült egy nyílt terület fölött, majd a nyitott raktérből egy ejtőernyő kirántott egy platformot, amelyre az M551-est rögzítették.

Ha a típus vízen kívánt haladni, először a vezető előtti páncéllapot előrehajtották (amely így tolólapként funkcionált), de mivel a vezető (a kis ablak ellenére) a hullámzások miatt szinte semmit sem látott, általában inkább felállva irányított. Mivel a test nem biztosított elegendő felhajtóerőt, egy kiegészítő ponyvát húztak fel (hasonlóan a második világháborúban, a partraszállásokkor alkalmazott Duplex Drive-hoz). Bár a típus teljen zárt, biológiai-, vegyi és nukleáris védelme nem volt megoldott.


Fejlesztések:

Az M551-es teljesen új fejlesztés volt, de az amerikai hadseregben már volt két elődje. 1953-ban állt szolgálatba a nyitott M56 „Scorpiton” páncélvadász, amelyet az igen erőteljes, 90 mm-es löveggel szereltek fel. Azért, hogy a légi szállíthatóság képessége megmaradjon, a legénységet itt mindössze a kiszélesített lövegpajzs védte, ráadásul a legénység felének nem jutott hely a járművön, így nekik helyváltoztatásnál kívülről kellett a harckocsira rácsimpaszkodniuk.

A komoly tűzerő és a mindössze 4,55 méter hosszú test kombinációja azt eredményezte, hogy tüzeléskor a Scorpion erősen hátrabillent, majd visszacsapódva óriási porfelhőt kavart (lövéskor az M551-es orra is kissé megemelkedett). Ez amellett, hogy néhány lövés után szinte teljesen ellehetetlenítette a célzást és a páncélvadász így is csak csekély oldalsó szögben tüzelhetett (különben a lökéshullám könnyen felboríthatta volna a járművet), el is árulta a helyzetét.

Más utat járt be a két évvel későbbi Ontos (görög; létező) páncélvadász. Ennek a típusnak három fő hibája volt, melyek mind a fegyverből adódtak. A típus újratöltés nélkül csupán hatszor lőhetett, de a hátrasiklás nélküli löveget csak kívülről lehetett tölteni, ami ellenséges tűzben rendkívül veszélyes volt (emellett e fegyver rendkívül pontatlan volt).

A harmadik, talán legnagyobb hátrány a hátrasiklás hiányából adódott: ez egyrészt ellehetetlenítette a gyalogság-támogató szerepkört (mivel a lövéskor hátul kicsapó lporgázok és felvert por veszélyes volt a katonákra), másrészt ez könnyen felderíthetővé is tette a típust (ami páncélvadászként kifejezetten hátrányos volt). E típusokhoz képest az M551-es jóval hatékonyabbnak bizonyult.

A páncélos alapváltozata az M551 volt - ez a modell 1967-től 1970-ig készült: ez idő alatt 1562 db-ot állítottak elő. Mint ahogy az fentebb is olvasható, a típussal szembeni elvárások hihetetlenül magasak voltak, aminek az M551 képtelen volt megfelelni. Ezért és a Vietnámi háborúban szerzett negatív tapasztalatok miatt megkezdték a harckocsi és az általa használt rakéta továbbfejlesztését.

Így jött létre az M551A1 - a módosított verzió legfontosabb feladata az óriási tűzerő jobb hasznosítása volt. Több kisebb fejlesztés mellett az 1975-től gyártott modell lövegét ellátták egy (AN/VVG-1 típusú) lézertávmérővel és egy hőkép-alkotó rendszerrel, ezáltal a páncélost már éjszaka is bevethették.

Ennél is fontosabb újdonság volt a feljavított Shillelagh rakéta (elsősorban a ”C” változat), amellyel a deszantos harckocsi hatótávolság 3000 méterre nőtt és a tüzeléskor fellépő kisebb terhelés miatt megszűntek a csőrepedések (ld. „Szolgálatban” bekezdés).

A problémák egy része azonban megmaradt, ezért egy M551 „Two Box” modellt is gyártottak: ennél a variánsnál elhagyták a rakétaindítás lehetőségét és kiszerelték az ehhez szükséges irányító eszközöket is (egyedül a stabilizátort tartották meg). A felszabadított térbe egy párhuzamosított 7,62 mm-es géppuskát szereltek, valamint a járművet egy 12,7 mm-es nehéz géppuskával is ellátták. Ezt a típust a 60-as években készítették, amikor a rakétákat elvetették a hagyományos lőszer ellenében, de ez nem vált be, ezért később visszatértek a rakéták alkalmazásához.

Ilyen volt az utolsó változat, az M551A1 TTS is, amelyre az M60A3-as harckocsi méretes termo-optikai érzékelőjét szerelték (AN/VSG-2B). Idővel minden rendszerben álló M551A1-est erre a szintre hoztak fel.


Szolgálatban:

Az M551-esek 1969-ben álltak szolgálatba és először a Vietnámi háborúban vetették be őket - csekély sikerrel. Ennek fő oka az volt, hogy az M551-es két legfontosabb feladata a felderítés és az ellenséges harckocsik likvidálása volt.

Csakhogy az amerikaiak ellen harcoló Vietkong egyáltalán nem rendelkezett páncélosokkal, így a típus számára nem akadtak célpontok. További problémát jelentett a sűrű dzsungel, amely a gépjárművek mozgását gyakorlatilag teljesen ellehetetlenítette (ezt az amerikaiak is felismerték és áttértek a helikopterek alkalmazására.

2-3 kilométeres távolságból az M551-es a korszak minden MBT-jével könnyedén elbánhatott, de a dús aljnövényzetben közel lopakodó vietnámi katonák nem csak gránátvetőikkel, de nagy kaliberű romboló puskáikkal is átlőhették a Sheridan páncélját.

Az egyetlen pozitív meglepetést a jármű üreges teste okozta, mivel a kumulatív rakéták (a PT-76-hoz hasonlóan) sok esetben csak a külső páncélt égették át. Az orvlövészek is sok áldozatot szedtek, különösen a légvédelmi géppuskát kezelő katonák voltak veszélyben, ezért az M551-esek tornyának tetején a géppuska-állvány elé egy pajzsot hegesztettek. A Vietnámi háború alatt készült bal felső fotón a 11. páncélozott lovassági ezred Sheridan-ja tör utat a dzsungelben.

Az eredeti feladatuk megszűnésével munkanélkülivé vált M551-eseket gyakran épületek ellen vetették be, mivel a 152 mm-es löveg 1-2 találattal elpusztított egy épületet. Csakhogy a folyamatos igénybevétel és az óriási terhelés gyakran elrepesztette a csövet és a csekély lőszerkészlet (20 lőszer és 8 rakéta) miatt a harcjármű nem is volt képes hosszabb ideig harcolni.

A sikertelenséget látva 1978-ban megkezdték az M551-esek kivonását a hadrendből, de a légideszantos hadosztályok megtartották, mivel ekkor ez volt az USA egyetlen ”ledobható” harckocsija. Mivel a helyzet 11 évvel később sem változott, a Sheridan-okat vetették be az 5 napos Operation Just Cause alatt (angol; Igazságos ok hadművelet, célja a panamai Manuel Antonio Noriega Moreno elnök megbuktatása) - itt a típus ismét gyalogság-támogató szerepkörben harcolt.

Az M551-esek utoljára 1991-ben vettek részt harci cselekményekben, az Operation Desert Shield és Operation Desert Storm keretében (angol; Sivatagi Pajzs és Sivatagi Kard hadműveletek, céljuk Kuvait felszabadítása, majd Irak lerohanása). Itt - szerepüknek megfelelően - az elsők között érkezett a sivatagba 51 db Sheridan (a 82. légi szállítású hadosztály kötelékében), de túl sebezhetőnek bizonyultak az iraki T-72-esekkel szemben, ezért hamar háttérbe szorultak.


Utóélet:

A Sheridan közel sem volt tökéletes, de így is hatalmas előrelépést jelentett a légi szállítású harckocsik fejlődésében, amit az is jól mutat, hogy 1996-os kivonása óta sem sikerült hasonló tűzerejű, úszóképes deszantos páncélost készíteni.

A kísérletezés azonban nem állt meg, bár a legtöbb így megalkotott típus sohasem jutott el a sorozatgyártásig. Ilyen volt az 1978-as, közel 100 km/h- sebességre képes 40 tonnás HIMAG, az azonos lövegű, de feleakkora tömegű HSTV(L), az AII RDF vagy az M8 „Ridgeway” is:


M551NTC „Vismods” (önjáró céltárgy):

330 db feleslegessé vált Sheridan-t a National Training Center kapott meg (Fort Irwin, Kalifornia). Fémlemezek felszerelésével az M551-esek úgy alakították át, hogy különböző szovjet harckocsikhoz hasonlítsanak (változatok: pl.: különböző önjáró lövegekre, BMP páncélozott csapatszállítókra, ZSU-23-4-es légvédelmi lövegekre és fő csataharckocsikra) - ezek a páncélosok a hadgyakorlatokon az ellenséges harcjárműveket szimulálták.

A Vismods becenév a Visual Modified (angol; vizuálisan módosított) kifejezés rövidítése. Ma erre a célra M113 APC-ket (páncélozott csapatszállítókat) és M1 „Ambrams” MBT-ket (fő csata-harckocsikat) használnak. A baloldali képen egy eredeti és egy ”vismod” ZSU-23-4 látható: a jobb oldali M551-es könnyen felismerhető a kiálló lövegről és a radart imitáló homorú fémlapról.


Műszaki adatok:

Név: M551A1 „Sheridan”

Típus: (úszóképes) deszantos könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 15,20 t

Hossz: 6,30 m

Szélesség: 2,83 m

Magasság: 2,27 m

Motor: 300 Le-s (Detroit Diesel V6-53t, 6 hengeres, turbódízel)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 152 mm-es löveg (M81, a toronyban, lehetőség MGM-51 rakéta indítására)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (M73/E1, párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2HB, a torony tetején)

Páncélzat: max. 50 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 75 km/h (úton), ismeretlen (terepen), 5,8 km/h (vízben)

Hatótávolság: 560 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.