M50

„Ontos”


Előzmények:

Az Amerikai Egyesült Államok hadvezetése a második világháború alatt elsősorban könnyű és közepes harckocsijainak sorozatgyártására koncentrált, de ezek nem kellően erős fegyverzete miatt több nehéz harckocsit is kifejlesztettek, a közbenső időre pedig páncélvadászokat állítottak szolgálatba.

Az amerikai könnyű harckocsik az 1930-as években rendszeresített M1 „Combat Car”-ból eredeztethetőek, de sem az M2-es és M3-as sorozat, sem az ezekből továbbfejlesztett M5-ös nem bizonyult kellően erősnek az ellenséges harckocsik leküzdéséhez.

A háború második felében a könnyű harckocsik fokozatosan kiszorultak a felderítő szerepkörből is, helyüket a jóval mozgékonyabb gumikerekes páncélautók vették át. Az amerikaiak még a második világháborút követően is fejlesztettek egy könnyű harckocsit (az M41 „Walker Bulldog”-ot, de a hagyományos modellek fokozatosan eltűntek.

A könnyű harckocsik más típusú felhasználását azonban már a második világháború alatt kidolgozták: légideszantos harckocsiként nagyméretű sikló repülőkkel juttatták őket a célterületre (általában a frontvonal mögé), ahol az ejtőernyős alakulatokat támogatták.

Ezen eljárás jelentős előnyt biztosíthatott használójának, ezért több ország dolgozott ki ilyen páncélosokat.

Az angolok ebből a célból alkották meg az A17 Mark VII „Tetrarch” könnyű harckocsit, amely köré tervezték a Hamilcar nevű nehéz teherszállító siklót. Az Amerikai Egyesült Államokban szintén megterveztek egy hasonló páncélos (M22 „Locust”) néven, ám mindkét típus csupán 37 mm-es löveggel rendelkezett, ami gyakran nem bizonyult elegendőnek.

Az amerikaiak azért az 1950-es évek elején megtervezték az M56-ost, amely gyakorlatilag egy alacsony páncéltestre épített, nyitott lövegből állt.

Ezzel párhuzamosan megrendeltek egy másik páncélost is, amelynél hasonló kondíciókat szabtak feltételül: a harckocsi képes legyen más harcjárművek leküzdésére, tömegét tartsák alacsonyan (ez alapfeltétele volt a légi szállíthatóságnak), valamint a hadsereg teherautóiba is beépített motort használja.

E pályázatot az Allis-Chalmers gépgyártó vállalat nyerte: típusuk jelzése M50, beceneve Ontos lett (utóbbi görögül létezőt jelent).


Konstrukció:

Azért, hogy minimális méret mellett is ütőképes típust hozzanak létre, az M50-es különleges felépítéssel rendelkezett. Maga a harckocsi mindössze 3,83 méter hosszú volt: ez kevesebb, mint a fele volt a legtöbb kortárs páncélos hosszának.

A légi szállítású harckocsik legnagyobb problémáját mindig is a megfelelő löveg kiválasztása jelentette. A szovjetek az ASzU-57-essel megpróbáltak egy hosszú csövű (igaz, a megszokottnál alacsonyabb kaliberű) páncélost létrehozni, de egy teljes méretű löveget nem lehetett egy légideszantos harckocsi tornyába beépíteni (a későbbi szovjet ASzU-85-ös egy 85 mm-es löveggel rendelkezett, de szintén nem kapott tornyot). Alternatívaként e típusok általában rövidített csövű hagyományos lövegekkel rendelkeztek (ld.: PT-76-os), de ezek a harcjárművek értelemszerűen kisebb tűzerővel bírtak.

Az M50-es ezért egy egyedi megoldással 106 mm-es (M40-es) hátrasiklás nélküli lövegeket hordozott (ez a fegyver gyakorlatilag csak egy mindkét végén nyitott csőből állt). Szintén újdonságot jelentett, hogy az Ontos nem egy, hanem összesen 6 darab M40-es löveggel rendelkezett. Ezeket hármasával a harckocsi oldalaira függesztettek (ezek a kisméretű toronyhoz kapcsolódtak, ezáltal a célpont irányába lehetett őket fordítani - a célzást a lövegek fölé épített belövő-puskák segítették).

A lövegek mellett a páncélost egyetlen kiegészítő géppuskával látták el, amely a test tetejére kerül (a lövegekkel ellentétben ez rendelkezett egy kisméretű lövegpajzzsal).

Méretéhez képest az M50-es relatív nehéz (8,6 tonnás) harckocsi volt (összehasonlításul a fent említett kortárs ASzU-57-es mindössze 3,4 tonnát nyomott), ennek ellenére vékony, (max. 13 mm-es) acéllapokból álló páncélzatot kapott. A védelmet némileg fokozta, hogy az Ontos teljes frontrészét erősen megdöntötték és a típus alig 2,13 méter magas volt.

A páncélosba egy hathengeres, 145 lóerős motort építettek: ezzel műúton 48 km/h-s végsebességet lehetett elérni, viszont az M50-es hatótávolsága mindössze 185 km volt (ez jellegéből adódóan nem jelentett olyan komoly problémát és a legtöbb korabeli amerikai harckocsi szintén minimális hatótávolsággal rendelkezett).


Fejlesztések:

A második világháborút követően az első új fejlesztésű légideszantos harckocsi az M56 „Scorpion” volt - ez, elődeivel ellentétben nem egy hagyományos könnyű harckocsi volt, inkább egy önjáró löveg.

Ezt egy hatékony, 90 mm-es löveggel szerelték fel, mégsem vált sikeressé. Egyrészt ez a löveg is túlságosan nagy méretű volt az azt hordozó platformhoz képest, ezért tüzeléskor a Scorpion eleje a levegőbe emelkedett, lehetetlenné téve a pontos célzást (emellett a felcsapó por elárulta a harckocsi helyzetét).

A részben e típus helyettesítésére szánt M50-es más típusú konstrukció volt: hátrasiklás nélküli lövege miatt nem okozott problémát a harcjármű kis mérete és az M56-ossal szemben az Ontos teljesen zárt páncélzatot kapott.

Mindezek ellenére az M50-es sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért végül ebből a harckocsiból sem építettek nagyobb számban feljavított változatokat.

Az egyetlen kivételt az M51-es jelentette: ez azokat a példányokat jelölte, melyek hathengeres motorjait 8 hengeres Chrysler erőforrásra cserélték. Eredetileg minden példányt erre a szintre kívántak felhozni, de a modernizáció 1965-ös lezárultáig csak 176 db M50-es kapott új motort.

Az 1960-as években megkísérelték lényegesen megnövelni az Ontos hatékonyságát. A 106 mm-es löveget egy újabb 105 mm-essel váltották fel, az érdemi újdonságot azonban nem ez, hanem a revolver-tár használata jelentette, mivel ezáltal megoldódott a lövegek harctéri újratöltésének kérdése (ld. lentebb). Előnyei ellenére a hadvezetés úgy döntött, hogy ezt a típust nem rendszeresíti és a következő légideszantos harcjárműnél az alapoktól újrakezdik a tervezést.


Szolgálatban:

Az M50-est 1955-ben kezdték gyártani, de a tesztekből hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a páncélos elődjéhez, az M56-oshoz hasonlóan súlyos problémákkal küzd - a szárazföldi haderő visszamondta a megrendelést, ezért az Ontos léte még azelőtt kétségessé vált, hogy szolgálatba állították volna.

Mivel azonban a tengerészgyalogságnak égetően nagy szüksége volt egy kisméretű típusra, amely képes az ellenséges harckocsik leküzdésére, az M50-esből végül mégis legyártottak 297 példányt (ezek előállítása 1957-ben fejeződött be). Az elkészült M50-eseket bevetették a Vietnámi háborúban, ahol a tapasztalatok vegyesek voltak.

Az M40-es löveg minimalista kialakítása révén nem hibásodott meg és komoly tűzerőt biztosított. A kisszámú, elavult ellenséges harckocsi ellen az Ontos hatékonynak bizonyult, de a nehéz terep és a rosszul felszerelt észak-vietnámi egységek miatt ritkán volt szükség harcjárművek kilövésére.

Emiatt az M50-eseket nagy robbanóerejű lőszerrel szerelték fel és a gyalogság támogatására használták, illetve esetenként fixen telepített ütegként alkalmazták.

Elődjével ellentétben az Ontos-t legénysége is kedvelte, mert páncélzata ellenállt a kiskaliberű lövegeknek és alacsony tömege miatt kevésbe volt hajlamos elakadni (ráadásul nehéz teherszállító helikopterrel is a célterületre lehetett juttatni).

Ugyanakkor a hátrasiklás-nélküli löveg problémákat is okozott. Tüzelés közben a gyalogság nem használhatta fedezéknek a harckocsit (a lövegből hátrafelé kicsapó lőporgázok miatt), ráadásul az M56-oshoz hasonlóan a lövések kisebb porfelhőt hoztak létre (ez a hatás lényegesen nagyobb volt, ha az Ontos mind a hat lövegét egyszerre sütötték el).

Az M50-es mindössze 18 lőszert hordozott, ezért szükség volt kiszolgáló harcjárművekre is, de ennél is veszélyesebb volt, hogy a lövegeket nem lehetett belülről újratölteni: ehhez a legénység egy tagjának ki kellett szállnia a harckocsiból.

Az Ontos ideiglenes jelleggel megfelelt, de amikor az 1960-as évek elején elérhetővé vált a lényegesen hatékonyabb M551 „Sheridan”, az M50-eseket és M51-eseket kiselejtezték (az Ontos-t kizárólag az amerikai tengerészgyalogság használta).


Utóélet:

Az M50-es egy teljesen egyedi harcjármű volt, de hibái miatt sem a hátrasiklás nélküli löveg, sem a többlöveges kialakítás nem terjedt el, így az Ontos is csak egy lett a megfelelő légideszantos harcjármű létrehozására irányuló kutatás zsákutcáinak:


T56 (páncélozott csapatszállító):

Az M50-esből kialakítottak egy páncélozott csapatszállítót, a T55-öst, ám ez nem került gyártásba, mert az Ontos-hoz hasonlóan túlságosan kisméretű volt. Ezt végül úgy oldották meg, hogy az M50-es testét megnyújtották, így hozva létre a T56-ost (teljes nevén Utility Vehicle, Tracked, Infantry, T56), amely öt helyett már nyolcfőnyi gyalogost szállíthatott.


Műszaki adatok:

Név: M50 „Ontos” (létező)

Típus: légideszantos harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 8,60 t

Hossz: 3,83 m

Szélesség: 2,59 m

Magasság: 2,13 m

Motor: 145 Le-s (General Motors, 6 hengeres)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 6 db 106 mm-es hátrasiklás nélküli löveg (M40, a torony két oldalán)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (M1919A4 Browning, a torony tetején)

Páncélzat: max. 13 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 48 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 185 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.