M4

„Sherman”


Előzmények:

Az Amerikai Egyesült Államok harckocsi-gyártása az első világháborúig vezethető vissza, amikor az Antantnak nagy volumenű bérgyártást végző országban francia és brit páncélosokat szereltek össze. Az amerikai feltalálók ekkor maguk is alkottak különböző prototípusokat, például a Holt gáz-elektromos harckocsit, a csontváz harckocsit és a gőzharckocsit, de ezek nem kerültek sorozatgyártásba.

Az amerikai harckocsi-gyártás lassú megszervezése miatt úgy tervezték, hogy a megállíthatatlannak szánt 1918/19-es európai áttöréshez hatalmas számú páncélost állítanak elő (köztük módosított FT-17-es könnyű- és Mark VIII nehéz harckocsikat), de a világháború vége miatt a hatalmas megrendeléseket azonnal törölték. A francia másolat M1917-es 4440 rendelésszámának közel negyede, 950 páncélos elkészült, de a típus soha nem vett részt harcban, ennek kicsinyített másából, a Ford 3-Ton M1918 15000 darabos megrendeléséből alig 15 készült el, míg a havonta 300 példányban gyártani tervezett Mark VIII-asból 1920-ig is csupán 125 darab épült.

Az első világháború után az Amerikai Egyesült Államokban a páncélosok gyártása teljesen leállt és ez csak az 1920-as évek végén indult újra a T1-es kísérleti harckocsi-családdal. Ezek közül egy sem került sorozatgyártásba, viszont segített az amerikai páncélos-ipar újjáélesztésében. Az amerikaiak kiterjedten kísérleteztek, megalkotva például a szovjet BT-harckocsikhoz hasonlóan lánctalpak nélkül, a futógörgőin is nagy sebességgel haladni képes T7 Combat Car prototípusát, de a második világháború európai kitöréséig mindösszesen két különböző típust rendszeresítettek: a gyalogság az M2-es könnyű harckocsit, míg a lovasság az M1-es könnyű harckocsit.

1939-ben mind a kizárólag géppuskás M1-es, mint az egy 37 mm-es löveggel rendelkező M2-es elavultnak számított és bár az Amerikai Egyesült Államok tétlenül szemlélte Európa nácik általi lerohanását, helyesen mérte fel, hogy a tengerentúli országnak azonnali modernizációra van szüksége. Ez a fejlesztés eredményezte az M2-es közepes harckocsit, amely gyakorlatilag egy megnövelt méretű felépítménnyel ellátott M2-es könnyű harckocsi volt meglepően sok, 7 db géppuskával. Mindössze 112 db ilyen páncélost építettek, mert a teszteken azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy sem a 18 db M2-es, sem a 94 db feljavított M2A1-es harckocsi nem alkalmas a szolgálatra, részben a 37 mm-es löveg elégtelen teljesítménye miatt.

A probléma orvoslására egy erősebb löveget választottak, amelynek alapjául a francia Matériel de 75mm Mle 1897 tábori löveg helyi változata, az M1897-es szolgált. E löveget több lépcsőben átalakították harckocsi-löveggé (M2-es jelzéssel), azonban az M2-es közepes harckocsi ennek befogadására nem volt alkalmas, ezért kialakították az M3-as közepes harckocsit.

Az M3 „Lee” gyártását csak 1941-ben tudták megkezdeni, de annak ellenére, hogy részben elavult olasz és német harckocsik ellen vetették be Afrikában, a Lee (brit szolgálatban Grant) nevű közepes harckocsi több problémától szenvedett - a legfontosabb a löveg elhelyezése volt. Áttervezett teste ellenére az M3-as lövegtornyába továbbra is csak a 37 mm-es löveg fért el (a túlságosan kisméretű toronygyűrű miatt), ezért a 75 mm-es löveget kényszerűségből a testbe, a középvonaltól jobbra eltolva építették be, ami viszont lekorlátozta a kilövési szöget. Az M3-as közepes harckocsit az amerikaiak ezért csak átmeneti típusnak tekintették, és már a fejlesztése közben megkezdték utódjának, az M4-es közepes harckocsinak a tervezését.

Az amerikai hadvezetés hiúságból nem volt hajlandó ismét brit típust rendszeresíteni, ugyanakkor hajlandóak voltak az angol megoldások átvételére (emiatt az amerikai Sherman és a Brit Nemzetközösséghez tartozó kanadai RAM harckocsi hasonlított egymásra). Az M3-as és M4-es fejlesztése kezdetben szinte fej-fej mellett haladt, de az M4-es véglegesítése elhúzódott. 5 változat versengett a sorozatgyártásba kerülésért, végül a legegyszerűbb, T6-os modellt választották ki, amelyet M4 „Sherman” néven rendszeresítettek (a harckocsi becenevét az amerikai polgárháborúban harcolt William Tecumseh Sherman tábornokról kapta, folytatva a Stuart és Lee/Grant hagyományát).


Konstrukció:

A Sherman fejlesztésénél az amerikaiak (és britek) célja nem egy szuper-harckocsi megalkotása volt (mint a németek esetében), ehelyett egy mindenes-típust kívántak létrehozni, amely képes kilőni az új német páncélosokat, ugyanakkor a gyalogság támogatására is alkalmas (annak ellenére, hogy az M2-esből továbbfejlesztett M3 „Stuart” könnyű harckocsi is részben erre szolgált).

Az M4-es felépítménye új tervezésű volt, felhasználva a brit ötleteket, lehetővé téve a legfontosabb újítást, a 75 mm-es löveg toronyba történő áthelyezését, de magán a futóművön a lehető legkevesebbet változtattak, lerövidítve a fejlesztési időt és egyszerűsítve a gyártást.

A Sherman lövege a 75 mm-es M3-as volt: a korábbi, M3-as közepes harckocsiban is használt M2-es (31 kaliberhosszú) löveg 40 kaliberhosszra nyújtott változata, amelynek hatására a kezdősebesség 563 m/s-ról 619 m/s-ra nőtt az M72-es páncéltörő lőszer használata esetén, ami kismértékben növelte a löveg páncélátütő képességét. A löveget (az előd M3-as harckocsihoz hasonlóan) már ellátták egytengelyes (vízszintes) stabilizátorral.

A 75 mm-es löveg áthelyezése miatt az M4-es elődjével szemben már csak egy löveggel rendelkezett, ugyanakkor a 75 mm-es löveg 360 fokban körbeforgatható volt, ami kárpótolta a tűzerő csökkenését. Emellett a 37 mm-es löveg hiányában az M3-as feleslegesen nagy (változattól függően 6 vagy 7 fős) legénységet a Sherman-nél 5 főre csökkentették, akik közül 3 fő a toronyban foglalt helyet, tehermentesítve a parancsnokot.

A hagyományos páncéltörő lövegek mellett az M4-esen meglepően hatékonynak bizonyult az eredetileg világító-lövedéknek szánt, fehér foszfor-töltetes lőszer, amely a német nehéz harckocsik (a Panther és a Tiger) páncélzatát ugyan nem ütötte át, de az égéskor keletkező füst lerakódva akadályozta a kiváló, ám érzékeny német optikát, emellett az utastérbe bejutva légzési nehézségeket okozott.

A löveg mellett az M4-es 2 db 7,62 mm-es Browning géppuskával rendelkezett (egy párhuzamosított, egy a testben), emellett egy további 12,7 mm-es géppuskát erősítettek a harckocsi tornyának tetejére (ezt végszükség esetén légvédelmi géppuskaként is használhatták, de elsődleges feladata a gyalogság és a páncélozatlan célok támadása volt).

A Sherman páncélzata is új fejlesztés volt. A gyártás megindításakor a típus testét hegesztéssel állították elő néhány nagy páncél-lapból, ami éles sarkakat eredményezett. A típus frontpáncélzata 50,8 mm (2 hüvelyk) vastag volt, de jelentősen, 56 fokban megdöntötték, ezáltal egy vízszintesen becsapódó páncéltörő lőszernek közel kétszer akkora utat kellett megtennie a páncélban, emiatt (a frontrészen) az effektív páncélvastagság meghaladt a 90 mm-t. A típus homlokpáncélja 76 mm-es volt, oldalt felül 50,8 mm-es, a többi részen 30 mm-es (minimum 12,7 mm-es fenéklemezzel).

Az amerikai mércével jelentős páncélzat miatt az M2-es 18,7 tonnás, illetve az M3-as 27 tonnás tömegével szemben az M4-es első típusa 30,3 tonnát nyomott. Az amerikai doktrína a németet igyekezett másolni, ezért (szemben a brit gyalogsági harckocsikkal), nemcsak nagy kaliberű löveget és vastag páncélzatot, de nagy mozgékonyságot is elvárt a Sherman-től.

Ahogy az fentebb is olvasható, az M4-es futóművét az előd M3-asból vette át: ez a harckocsi is oldalanként háromzsámolyos (zsámolyonként két kisméretű, gumírozott futógörgős) futóművel rendelkezett, egy-egy első és hátsó visszafutó-görgővel (oldalanként három-három kisméretű támasztó-görgővel). A közepes harckocsi felfüggesztése kezdetben ún. VVSS típusú volt, ami a függőleges elrendezésű tekercsrugós lengéscsillapítót jelölte jellegzetes, a futógörgők közötti fordított ”Y” alakú zsámolyokkal.

Az M3-as és M4-es jelentős tömege komoly problémát okozott az amerikai motoriparnak, amely nem volt felkészülve egy 30 tonna körüli páncélosok mozgatására, de ezt egy egyedi megoldással hidalták át: mind az M4-est, mind az M3-ast egy eredetileg a Wright vállalat által tervezett, a Continental által gyártott R-975 „Whirlwind” repülőgépmotort mozgatta.

A Whirlwind motorcsalád kisgépek meghajtására szolgált, utolsó, legnagyobb tagja, az R-975-ös is csupán 300-450 lóerő leadására volt képes, ezért vadászgépek számára értéktelen volt, ugyanakkor a megbízható, 1929 óta gyártott egység 350 lóerejével 10 lóerő/tonna teljesítmény/tömeg arány biztosított, elfogadható mozgékonyságot és kb. 40 km/h-s végsebességet szavatolva.


Fejlesztések:

Az M4-es harckocsi harctéri teljesítménye elmaradt a várttól, ezért (ellensúlyozandó az újabb német harckocsikat), a típust folyamatosan fejlesztették. Ezek a módosítások vegyesen származtak új rendszerek beépítéséből, a harctéri tapasztalatokra reflektáló változtatásokból és gyártás-egyszerűsítésekből.

Az eredeti M4 jelentős számban készült (6748 db), de már 1942-ben, a megjelenés évében újabb altípusok debütáltak. Az M4-essel párhuzamosan készült az M4A1, amely gyakorlatilag csak abban különbözött a bázismodelltől, hogy tornya mellett a harckocsi testét is öntéssel készítették (ezeket könnyű megismerni lekerekített, sarkok és élek nélküli formájukról). E változtatás miatt a hordozott lőszer mennyiségét csökkentették.

Az időben következő változatok az M4A2, M4A3, M4A4 és M4A6 voltak. A problémás Continental R-975 csillagmotor leváltására az M4A2-esbe az egyedi, General Motors 6046-os ”U” hengerelrendezésű erőforrást építették, amely gyakorlatilag két General Motors 6-71-es összeépítéséből jött létre, ami 410 lóerős teljesítményének köszönhetően nagyobb mozgékonyságot biztosított (annak ellenére, hogy a páncélzatot kismértékben vastagították), miközben (dízelüzemű kialakítása miatt) csökkent a harckocsi fogyasztása.

Az M4A3-asban a „V” hengerelrendezésű (8 hengeres) Ford GAA egységet használták. A hasonlóan nagy sorozatban készült A4-es változat a Chrysler A57 „Multibank” erőforrást kapta, amely szintén egy sebtében létrehozott motor volt, amelyet nem kevesebb, mint 5(!) darab hathengeres Chrysler hajtómű összeépítéséből hoztak létre. A 30 hengeres A57-es 370 lóerőt adott le és minimális idő alatt alkották meg, de olyan hatalmas méretű volt, hogy a Sherman hátsó részét meg kellett nagyobbítani, hogy befogadhassa.

Az A5-ös jelölést kihagyták (ezt a kanadai RAM-nak tartották fent), ezért az utolsó fő sorozat az M4A6 lett, amelybe ismét új hajtómű került: a Caterpillar D200A, amely a 9 hengeres Wright R-1820 „Cyclone 9” repülőgép-motor 450 lóerősre lefojtott variánsát takarta (ehhez szintén meg kellett hosszabbítani az M4-est).

Az alapváltozatok mind a 75 mm-es löveget hordozták, az A1 modell kivételével mind hegesztett testet kaptak és az A2, illetve A6 kivételével mindegyik benzinüzemű volt, de emellett az M4A6-os abban is különbözött, hogy hibrid építésű volt: a páncéltest alapvetően hegesztéssel késült, a frontot viszont öntötték (mindössze 75 db M4A6 készült).

Már a tervezés során ismert volt a 75 mm-es löveg korlátozott képessége (elsősorban gyenge páncélátütő képessége), ezért felmerült, hogy ehelyett az M6-os (kísérleti) nehéz harckocsiban is használt 76,2 mm-es M7-es löveget alkalmazzák, de ez túlságosan nagy mérete miatt nem fért be a Sherman tornyába. Megoldásként megtervezték a könnyített, 76,2 mm-es M1-es páncéltörlő löveget, amelyet felhasználva 1944-től megjelentek a párhuzamosan gyártott változatok megerősített variánsai: az M4A1(76)W, az M4A2(76)W és M4A3(76)W, később pedig a HVSS (vízszintes elrendezésű tekercsrugós lengéscsillapítós) felfüggesztésű modellek (M4A1(76)W HVSS, M4A3(76)W HVSS, M4A3(76)W HVSS).

A 76,2 mm-es páncéltörő löveg mellett a Sherman-ba beépítették az elsősorban gyalogság elleni 105 mm-es löveget is, megalkotva az M4(105) és M4(105) HVSS, illetve az M4A3(105) és M4A3(105) HVSS típusokat. Az A3-as sorozatból a háború végéig 75 mm-es löveggel szerelt szériát készítettek, M4A3(75)W, majd M4A3(75)W HVSS jelzéssel.

Az E3-as két fő altípusa az M4A3E2 és M4A3E8 altípusú harckocsik voltak, amelyek a Jumbo (ld. balra), illetve Easy Eight becenévre hallgattak - ezeket kifejezetten áttörésre tervezték, ezért rendkívül erős, a frontrészen 102 mm-es (A lövegpajzson 178 mm-es), oldalt maximum 152 mm-es páncélzatot kaptak, ezáltal rendkívül lomhává váltak, végsebességük épített úton is mindössze 35 km/h volt. Az E8-as terepjáró képessége a HVSS futómű miatt javult, igaz, ezt részben a páncélzat csökkentésével érték el (a típus tömege az előd 42,7 tonnájáról 33,7 tonnára csökkent). Ezen kívül terveztek további modelleket is, például a folyamatosan problémát jelentő magas talajnyomás (ami miatt felázott vagy eleve puha talajon a harckocsi könnyen elsüllyedt) kérdését megoldó M4A9-est, de ezek nem léptek ki a prototípus-fázisból.


Szolgálatban:

A Sherman 1942-ben jelent meg a harctéren: a tervezés rendkívüli elhúzódása ugyan késleltette a sorozatgyártást, de amikor megszületett a döntés, a fejlett, a bombázások által nem súlytott amerikai gyárak néhány hónap alatt megkezdték a nagyüzemi előállítást. Az M4-esbe tucatnyi jelentősebb amerikai nagyvállalat bekapcsolódott; ez volt az oka a különböző változatok párhuzamos előállításának.

A harckocsit először a Második El Alamein-i csatában vetették be (1942 októberében), brit színekben. Kezdetben csupán néhány száz példány állt rendelkezésre, de ahogy idővel egyre több Sherman-t szállítottak le, az M4-esek fokozatosan kiszorították az M3-ast és más, elavult páncélosokat. A második világháború alatt a Sherman az Amerikai Egyesült Államok legfontosabb közepes harckocsijává vált, amelyet jelentős számban alkalmaztak az afrikai, majd az európai hadszíntéren, de megjelent a csendes-óceáni fronton is.

A Sherman hatalmas számban készült: a prototípusokat leszámítva 49234 példányban, ebből a második világháború alatt 20361 darabot használtak az amerikaiak, további 17184-et az Egyesült Királyság, míg 4102 a Szovjetunióba, 812 pedig Kínába került. A Sherman sok tekintetben hasonló volt a szovjet T-34-eshez: relatív egyszerű harckocsi volt, amelyet hatalmas számban gyártottak (a második világháború alatt a T-34-es után az M4-esből készült a második legtöbb) és a páncélos elfogadható teljesítményt nyújtott.

Az M4-es korai sorozatai a reméltnél gyengébben szerepeltek: ez a rövid löveg kaliberéhez képest relatív alacsony páncélátütő-képessége mellett a páncélzat elégtelen vastagságára, valamint a motorra volt visszavezethető, ami találat esetén gyakran meggyulladt, a legénység pedig sok esetben bennégett a harckocsiban. Ezen tulajdonsága miatt az M4-es a Szövetségesek Ronson-öngyújtónak, a németek Tommy sütőnek nevezték.

Az M4-esek jelentős számban pusztultak el, de erejük (hasonlóan a T-34-eshez) abban rejlett, hogy állták az összehasonlítást a Panzer IV-essel, miközben a korábbi harckocsikkal (pl.: a Panzer III-mal) szemben előnyben voltak és megfeleltek a gyalogság támogatására is.

A gyakorlatban a tapasztaltabb legénységű német harckocsik, különösen a Panther és a Tiger komoly veszteségeket okoztak, de a hatalmas gyártási-kapacitásbeli különbség mindjobban éreztette a hatását (a gyártás költsége még a Panzer III-asét sem érte el).

A Sherman túlélő-képességét folyamatosan igyekeztek növelni különböző rátét-páncélzatok, vagy ezek hiányában homokzsákok, ritkábban beton, lánctalp-elemek, fémhuzalok, sőt, akár farönkök használatával, emellett a lőszer-készletet egy speciális, vízzel töltött keretbe helyezték, ami kismértékben csökkentette a találatkor kitörő tűz esélyét, emellett kedvelt volt a vastag páncélzatú A3-as Jumbo modell.

Az európai hadszíntérrel szemben a Csendes-óceánon a Sherman előnyben volt, mert könnyedén képes volt kilőni az elavult japán páncélosokat (a leggyakoribb ellenfél, a 95-ös típusú „Ha-Go” mindössze 7,4 tonnát nyomott és egy 37 mm-es löveggel rendelkezett).

Ahogy a fentiekből is kiderült, az M4-es különböző változatai nem egy fejlesztési sor eredményei voltak, hanem egyszerűen a párhuzamosan gyártott példányok megkülönböztetésére szolgáltak: az is ezt támasztotta alá, hogy a második világháborút követően az ekkor már elavultnak számító Sherman-t az Amerikai Egyesült Államok szövetségeseinek értékesítette, egyedül az M4A3E8-at tartották rendszerben. A Koreai háborúban az amerikaiak még használták az M4-est, amely lényegesen megbízhatóbb volt, mint az új M26 „Pershing” és M46 „Patton” modellek. A hidegháború alatt több ország is bevetette a típust, legfontosabb külföldi üzemeltetője Izrael volt, amely házilag fejlesztette tovább a páncélost.


Utóélet:

Az M4-es nem volt kiemelkedően jó harckocsi, de a nagyobb tűzerejű páncélosokkal kiegészülve képesek voltak a németek legyőzésére. A Sherman relatív egyszerű, megbízható váza és futóműve számos amerikai és külföldi harcjármű alapjául szolgált:


Amerikai változatok:

Az Amerikai Egyesült Államok számos típust épített a Sherman-re. Ezek között voltak páncélvadászok: az M10 „Wolverine” és M36 (előbbi szabványos 76,2 mm-es, utóbbi 90 mm-es löveggel), önjáró lövegek: M7 „Priest” , M12 és M40 (105, illetve 155-155 mm-es lövegekkel), lőszerhordó (M30), műszaki mentő (M32) és földmunkagép (M34) is.

Az M4 Mobile Assault Bridge a Sherman hídvető változatát, az M4 Mine Exploder/Mine Excavator különböző aknamentesítő eszközöket jelölt, nem számolva a toló-, illetve vágólapos Dozer és Rhino kiegészítőket. Ezek mellett a Sherman DD variáns a kétéltű példányokat takart (ezeket a normandiai partraszállás során vetették be), az M4 Zippo és M4 Sherman Crocodile lángszórós harckocsikat jelentett, míg a T34 „Calliope” és a T40 „Whizbang” azokat az M4-eseket jelölte, amelyek tornyára egy-egy rakéta-sorozatvetőt építettek (a baloldali fotón egy Calliope tüzel, jobbra egy Sherman DD látható).


Külföldi változatok:

Az amerikaiak bonyolultsága miatt a 30 hengeres M4A4-eseket kizárólag az angoloknak értékesítették, akik a leszállított példányokból mintegy 2000 db-ot átfegyvereztek saját kiváló 76,2 mm-es (17 fontos) páncéltörő lövegükre, megalkotva a Sherman VC „Firefly” páncélvadászt. A nem kizárólag az A4-esen alapuló Firefly-ba a löveget 90 fokkal elfordítva építették be (csak így fért be), jelentősen megnövelve a páncélos tűzerejét.

Az Egyesült Királyságban (hasonlóan az Amerikai Egyesült Államokhoz) többféle specializált, a partraszállást segítő Sherman-variáns készült, amelyeket a Hobart viccesei néven ismert 79. páncélos hadosztály alkalmazott (ezek között megtalálható volt kétéltű harckocsi, de lángszóróval, tolólappal és cséphadaróval felszerelt modell is).

A második világháború után több ország alakította át meglévő M4-eseit - többek között ilyen volt a francia AMX-13-as lövegével felszerelt argentin Repotenciado, valamint a hasonló egyiptomi FT-10-es tornyú M4A4-es és chilei M50/M60. Izrael többször is módosította Sherman-jeit, az utolsó, M-50 és M-51-es szériák gyakorlatilag már önálló harckocsinak számítottak (ezekről az elfnet.hu-n külön cikk olvasható).

A harckocsik mellett a specializált változatokat is továbbfejlesztették, amelyben Izrael szintén élen járt, többek között létrehozva az M-50 155 mm önjáró löveget és a MAR-240 rakéta-sorozatvetőt, míg a Sherman Badger és Sherman Kangaroo kanadai, torony nélküli lángszórós, illetve csapatszállító példányokat takarta, az M32 „Chenca” pedig a modern amerikai dízelmotorral felszerelt mexikói műszaki mentő példányokat jelölte.

Végül egyes M4-eseket, illetve azok futóművét különböző polgári vállalatok is megvásárolták, hogy ezeken mezőgazdasági és bányászati járműveket alakítsanak ki.


Műszaki adatok:

Név: M4 „Sherman”

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 30,3 t

Hossz: 5,84 m

Szélesség: 2,62 m

Magasság: 2,74 m

Motor: 350 Le-s (Continental R-975-C1, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres, léghűtéses)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 75 mm-es löveg (M3, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 2 db 7,62 db géppuska (Browning M1919A4, egy párhuzamosított, egy a testben), 1 db 12,7 mm-es géppuska (Browning M2, a tetőn)

Páncélzat: 12,7-50,8 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 40 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: ~ 200 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.