M36

„Jackson”


Előzmények:

Az Amerikai Egyesült Államok viszonylag későn kezdett harckocsik gyártásába, de jelentős ipari kapacitását kihasználva azonnal hatalmas mennyiségeket rendelt belőlük. A francia Renault FT helyi másolata, a Ford M1917-es, valamint a brit nehéz harckocsi-sorozat utolsó tagjának számító, angol-francia-amerikai Mark VIII „International” típusokból az első világháború végéig csupán minimális példányszám épült és a békekötést követően az ezekre leadott megrendeléseket jelentősen csökkentették: összesen 950 db M1917-es és 125 db Mark VIII-as épült, amelyeket azonban éles helyzetben soha nem vetettek be.

Az első világháborút követően az Amerikai Egyesült Államok szinte teljesen leáll a harckocsik fejlesztésével és gyártásával, mivel az országot elhelyezkedése miatt egyetlen európai nagyhatalom sem fenyegette. Mindez oda vezetett, hogy amikor az 1930-as évek elején újraindult a páncélosok fejlesztése, az amerikai harckocsik jelentősen elmaradtak kortársaiktól: a lovassági M1-es nem rendelkezett löveggel és a páncélos erők gerincét alkotó M2-es könnyű harckocsikat (leszámítva az utolsó, 1939-es M2A4-es sorozatot) is kizárólag kiképzésre használták.

A következő lépés az M2-es közepes harckocsi volt; egy 6 fős legénységű, kazamata-géppuskás páncélosé, amely azonban szintén teljesen alkalmatlannak bizonyult a modern hadszíntér által támasztott követelmények teljesítésére, ezért az amerikaiak megkezdték egy teljesen új közepes harckocsi fejlesztését. Mivel ez hosszabb időt vett igénybe, elkészült egy átmeneti páncélos is, az M3 „Lee”, amely tornyában a korábbi amerikai harckocsikhoz hasonlóan egy 37 mm-es páncéltörő löveget hordozott, de emellett egy 75 mm-es löveget is beépítettek a páncélos testébe. Ez a kettős kialakítás korlátozott kilövési szöget eredményezett és csökkentette az M3-as hatékonyságát, ennek ellenére a típust a britek relatív sikeresen használták az észak-afrikai hadszíntéren, mivel saját páncélosaik kivétel nélkül kisebb kaliberű (40 mm-es) löveggel rendelkeztek.

1942-ben hadrendbe állt az M4 „Sherman” közepes harckocsi, amely már tornyában hordozta a 75 (később 76) mm-es löveget és relatív vastag páncélzattal rendelkezett, azonban ekkor már elsődleges ellenfele a hosszú csövű 76 mm-es löveggel felszerelt német Panzerkampfwagen IV Ausf. H volt. A valódi problémát a német nehéz harckocsik, a Tiger, Tiger II, valamint a Panther közepes harckocsik megjelenése okozta, mert ezek rendkívül vastag páncélzatát a Sherman harckocsik már csak közvetlen közelről tudták átütni, ami súlyos veszteségekhez vezetett.

Az amerikaiak kifejezetten a német nehéz harckocsik ellen fejlesztették ki a hosszú csövű 76,2 mm-es löveggel gyártott M6-os nehéz harckocsit, a háború végén pedig a T28-as szupernehéz harckocsit (gyakorlatilag páncélvadászt), azonban ezek túlságosan nehezek és lassúak voltak, ezért ezeket a programokat sorozatgyártás beindítása előtt törölték.

Ebben a helyzetben - a németekhez és britekhez hasonlóan - az amerikaiak is páncélvadászok építésébe kezdtek; már elavult harckocsikba építettek ütőképes lövegeket. Az első ilyen típus az 1943-tól gyártott M18 „Hellcat” volt, amely egy hosszú csövű, 76,2 mm-es löveget hordozott és nagy teljesítményű Continental csillagmotorjával műúton 80 km/h-s végsebességre volt képes. Amíg kis mérete ellenére a Hellcat teljesen új harcjármű volt, a kortárs M10 „Wolverine” az M6-osban is használt 76,2 mm-es (eredetileg légvédelmi) löveget a Sherman (M4A2) közepes harckocsi testével kombinálta, ezáltal egyszerűbbé vált a gyártása és a Hellcat-nél vastagabb páncélzatot használhattak.

A háború végén azonban gyakran már a Hellcat és az M10-es tűzereje sem bizonyult elegendőnek az új német nehéz harckocsik ellen, ezért már 1942-ben (az M10-es gyártásának beindítása előtt) megkezdődött egy, az M10-eshez hasonló, de még nagyobb tűzerejű páncélvadász fejlesztése: több lépcsőben ez vezetett az M36-os páncélvadász létrejöttéhez.

Az M36-os hivatalosan a Jackson becenevet kapta (a korábbi hagyományokat követve egy amerikai polgárháborús tábornok, jelen esetben a konföderációs Thomas Jonathan Jackson után), de a katonák ehelyett gyakran egyszerűen a „TD” (tank destroyer; páncélvadász) elnevezéssel illettek a típust - a páncélos teljes, hivatalos megnevezése 90 mm Gun Motor Carriage, M36 volt.


Konstrukció:

Az M36-os páncélvadász külsőre szinte teljesen azonos volt az M10-es páncélvadásszal és az M4-es közepes harckocsival, lévén a típus a Wolverine (áttételesen a Sherman) testére épült, a lehető legtöbb alkatrészt megtartva elődeiből.

A legfontosabb változtatást a löveg jelentette: a Sherman rövid csövű 75 mm-es, valamint a Wolverine hosszú csövű 76,2 mm-es lövegével szemben az M36-os a 90 mm-es M3-as löveget hordozta. Ezt a T7-es prototípuson alapuló páncéltörő löveget az 1938-as M1-es vontatott légvédelmi lövegből alakították át, és mint ilyen, szerepe és képességei is hasonlóak voltak a háború végi német harckocsikban használ, 88 mm-es Flak 38-as légvédelmi löveghez (és harckocsikban alkalmazott változatához, a KwK 36-hoz).

Az M3-as löveg szabványos (M77-es) páncéltörő lőszerrel 1000 méterről 122 mm-nyi függőleges, homogén acél átütésére volt képes, amit ballisztikai süveges páncéltörő lőszerrel (T33) 178 mm-re, speciális, nagy kezdősebességű páncéltörő lőszerrel (T30E16) pedig 246 mm-re tudtak növelni (a T33-as és T30E16 lőszer csak a háború utolsó hónapjaiban, korlátozott számban került a csapatokhoz).

A löveg mellett az M36-os egyetlen 12,7 mm-es Browning M2-es nehézgéppuskát hordozott, amelyet más amerikai páncéloson a torony tetejére szereltek és kifejezetten légvédelmi feladatkört látott el, e páncélvadász viszont nem rendelkezett párhuzamosított géppuskával, ezért a nehézgéppuskát a gyalogság elleni harcra is szánták (ezt azonban nehezítette, hogy a géppuska a toronygyűrű hátsó részén kapott helyet, ezért nem lehetett előre fordítani).

A Jackson új fejlesztésű, nagyméretű, nyitott tornyot kapott, amelyet a súlyos löveg (és a széles lövegpajzs) ellensúlyozására szokatlanul nagyméretű ellensúllyal látták el. A löveggel szemben az M36-os teste azonos volt a Wolverine M10A1-es változatával. A harckocsi frontrészének páncélzata a 100 mm-t is meghaladta; a test felső része ugyan ”csupán” 60 mm vastag volt, de az erősen döntött kialakításnak köszönhetően ez is hasonló védelmet biztosított, ugyanakkor a típus páncélzata az oldalakon és a torony nagy részén csupán 25 mm-es volt.

A nagyobb méretű torony, löveg és ellensúly ellenére az M36-os 28,6 tonnát nyomott; a nyitott, vékony páncélzatú toronynak köszönhetően könnyebb volt, mint a legkönnyebb változatban is 33 tonna feletti M4-es közepes harckocsi, ezért a megnövekedett tűzerő ellenére a harckocsi futóművén sem változtattak. A Jackson a Sherman jellegzetes, oldalanként három párból álló, futógörgőjét és függőleges csavarrugós felfüggesztését kapta, amelyet egy 8 hengeres, 450 lóerős Ford GAA benzinmotor mozgatott, ezáltal a páncélos mozgékonysága gyakorlatilag azonos volt az M4-esével.


Fejlesztések:

A Jackson kifejlesztésénél kezdetben nem volt egyetértés arról, hogy a gyorsabb M18-ast vagy az egyszerűbb, Sherman-re épülő M10-es válasszák alapnak. Az M36-os fejlesztése végül az M4-es testén kezdődött meg, de az így létrehozott T53-as prototípus egyáltalán nem hasonlított az M10-esre, mivel a lövegét egyszerűen a torony nélküli harcjármű végébe helyezték át (stabilitási okokból).

Az első prototípust, a T53-ast azonnal megrendeltek, de elégtelen teljesítménye miatt végül elálltak a sorozatgyártásától és ehelyett megtervezték a még mindig torony nélküli, de már a Sherman toronygyűrűjébe áthelyezett lövegű T53-ast (a jobboldali fotón a T53-as látható). Mivel ez utóbbi megőrizte elődje problémáit, miközben az ellensúly nélküli löveg miatt a jármű instabillá vált, végül a teljes programot törölték és a fejlesztést újrakezdték (a szintén az M4-esen alapuló) T71-essel, amely megőrizte az M10-es tornyát, de a később is használt nagyméretű ellensúllyal stabilizálták a löveget, ami a gyártásba került M36-os bázisát képezte.

Magából a páncélosból három, egymástól minimális mértékben eltérő sorozatot gyártottak: a már említett M36-os az M10A1-es testére épült, a függőleges oldalfalú M36B1 közvetlenül az M1A1-es alapját adó M4A3-as testére, az M36B2 pedig az M10-es testére (ld. balra).

Az alapot adó páncéltesten kívül az egyes M36-osok csak minimális részletekben különböztek egymástól; mások mellett a 600-ik példánytól kezdődön új, hatékonyabb csőszájféket alkalmaztak, hogy mérsékeljék a tüzeléskor keletkező porfelhőt, megnövelték a löveget mozgató motor teljesítményét, és elhagyták a rátét-páncélzat rögzítési pontjait, de ennél fontosabb változtatás volt, hogy a lemezek alatt a korábbi Ford GAA motort az M36B2-esben a General Motors 375 lóerős 6046-os dízelmotorjára cserélték.


Szolgálatban:

A korabeli amerikai páncélos-doktrínában a harckocsik a gyalogsággal együtt bekerítették és megsemmisítették az ellenséges gyalogságot, de amennyiben nagy számú harckocsiba ütköztek, vagy az ellenség koncentrált páncélos-támadást indított, az addig visszatartott páncélvadászokat küldték a helyszínre, amelyek semlegesítették a támadást. Ebben a szerepkörben az M36-ost bevetése előtt számos kritika érte, ugyanis a típus lényegesen lassabb volt az M18-asnál.

Az M36-osból eredetileg mindössze 300 példányt rendeltek, mint az M10-es 90 mm-es löveggel felszerelt fejlesztését, de miután kiderült, hogy az M10-es gyakorlatilag alkalmatlan a háború végi német nehéz harckocsik kilövésére, több alkalommal megnövelték a páncélvadászra leadott megrendelés mennyiségét és később már meglévő M10-eseket is M36-osokká alakítottak át.

Ez oda vezetett, hogy 1944 végére elfogyott az összes felhasználható M10A1-es test, miközben a 90 mm-es löveggel felszerelt típus iránt minden korábbinál nagyobb igény jelentkezett, ezért megkezdték a Sherman közepes harckocsin alapuló M36B1-es sorozat gyártását, végül áttértek az M10-es testek felhasználására.

A Jackson páncélvadász 1944 végén érkezett meg a csapatokhoz, ahol a korábbi kritikák azonnal elhallgattak. Az M36-os ideális háború végi típusnak bizonyult: hosszú csövű 90 mm-es lövegével (oldalról és hátulról) jelentős távolságról képes volt kilőni a német nehéz harckocsikat, miközben vastag frontpáncélzata megvédte a régebbi harckocsik tüzétől és legalább ilyen fontos volt, hogy jelentős példányszámban gyártották (az egyetlen problémát a Panther erősen döntött frontja jelentette, amelyről a páncéltörő lőszerek gyakran lepattantak).

Az M36-ost az amerikaiak (és korlátozott számban a franciák) a második világháború végig Európa-szerte használták, mivel a Jackson-on kívül az Amerikai Egyesült Államok csak egyetlen 90 mm-es löveggel felszerelt harckocsival rendelkezett, de az M26 „Pershing” harckocsi a háború végéig csak minimális számban volt elérhető.

Az M36-os részben már a háború alatt kiszorította a korábbi M10-est és a páncélvadászt a világháborút követően is rendszerben tartották. Az M36-os amerikai színekben a második világháborút követően még harcolt a koreai háborúban, ahol különösen jól szerepelt a kommunisták közepes harckocsijai (elsősorban T-34-85-ösök) ellen.

A világháborút követően a páncélvadászt az Amerikai Egyesült Államokban az M36/47/47 „Patton” harckocsik fokozatosan kiváltották. A M36-osból a második világháború végéig 2324 példányt gyártottak, amelyeket több, mint egy tucat ország használt, akik nagyrészt katonai segély formájában jutottak a harckocsihoz. Az átvett példányok több különböző háborúban vettek részt: Franciaország a típust az (első) Indokínai háborúban használta Vietnám ellen, Pakisztán a (második) India-pakisztáni háborúban India ellen, Jugoszlávia pedig a Horvátországi háborúban; Horvátország ellen. A páncélvadászt utoljára az 1990-es évek végén vetették be, a koszovói háborúban.


Utóélet:

Az M36-os volt az utolsó, egyben legfejlettebb sorozatgyártásba került amerikai páncélvadász, amely azonban 90 mm-es lövegét leszámítva gyakorlatilag továbbra is egy módosított Sherman közepes harckocsit takart:


Jugoszláv M36 (páncélvadász):

Egy 1951-es megállapodás értemében Jugoszlávia 399 db amerikai M36-os páncélvadászt vett át, amelyeket hosszú szolgálati idejük alatt több alkalommal módosítottak. A legfontosabb változtatást az jelentette, amikor az 1970-es években az amerikai erőforrásokat szovjet harckocsi-motorokra cserélték, amihez kismértékben módosítani kellett a páncélos hátsó szekcióját, emellett néhány példány módosított csőszájféket és jogszláv fejlesztésű infravörös éjjellátó készüléket kapott. Az 1990-es évek harcaiban egyes M36-osokra gyárak futószalagjainak feldarabolt gumi-csíkjait erősítették abban bízva, hogy az felfogja a kiskaliberű fegyverek találatát és a repeszeket, valamint az aknavetők gránátjai lepattanhatnak róla.


Műszaki adatok:

Név: M36 „Jackson”

Típus: páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 28,6 t

Hossz: 5,97 m

Szélesség: 3,05 m

Magasság: 3,28 m

Motor: 450 Le-s (Ford GAA, ”V” hengerelrendezésű, 8 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 90 mm-es löveg (M3, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Browning M2, a torony tetején)

Páncélzat: 9,5-127 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 42 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 240 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.