M3

„Lee”


Előzmények:

A harckocsik gyártása az Amerikai Egyesült Államokban is az első világháború alatt kezdődött. Ekkor még csak angol és francia páncélosokat vagy azok másolatait gyártották, később viszont megkezdődött az amerikai típusok tervezése.

Mivel az amerikaiak a két világháború között nem vettek részt olyan jelentősebb szárazföldi hadműveletekben, melyekben harckocsikat is bevetettek, típusaik az európainál lassabban fejlődtek.

Amikor 1939-ben kitört a második világháború, az Amerikai Egyesült Államok névleg független maradt, de az első világháborús szerepléséhez hasonlóan felértékelődött exportcikkeivel igyekezett hasznot húzni a helyzetből.

Az ekkor szolgálatban álló elavult amerikai harckocsijaik (pl.: az M1 „Combat car”) hatástalan volt az 1930-as évek második felében kifejlesztett, új típusú német páncélosok ellen, ezért részben maguk, részben szövetségeseik ellátására átfogó fejlesztések kezdődtek.

Ennek részeként minden haderőnemet modern felszereléssel kívánták ellátni, ezért számos új harcjármű fejlesztése kezdődött meg. Ezek egyike volt a később hatalmas mennyiségben gyártott M4 „Sherman” közepes harckocsi, ám e típus fejlesztése évekig tartott, ezért felmerült az igény egy átmeneti típusra.

Ennek oka, hogy a II. világháború háború kezdetén az amerikaiak négy nagyon hasonló típusú harckocsival (a fent említett M1-es mellett az M2-vel, az M2A2-vel és az M2A3-mal) rendelkeztek és ezek együttes darabszáma mindössze 400 volt.

Az elavult (hatalmas sziluettű, részben kettős toronnyal felszerelt, illetve csak géppuskás változatú) páncélosok teljességgel alkalmatlanok voltak háborús használatra, ezért az M4-es fejlesztését szinte az alapoktól kellet kezdeni.

A hiánypótlásra szánt harckocsi prototípusa a T5 III-as nevet kapta és ez lett a későbbi M3-as páncélos alapja is, melyet General Lee (Lee tábornok, rövidítve Lee) becenévvel láttak el a konföderációs Robert Edward Lee tábornok után (e típusnak tehát nincs köze a szintén amerikai, kortárs M3 „Stuart” könnyű harckocsihoz).


Konstrukció:

E harckocsi kulcsfontosságú eleme a lövege volt: az amerikaiak mindenképpen egy 75 mm-es löveggel felszerelt páncélost akartak, ám a korabeli amerikai toronygyűrűk ekkora kaliberű fegyvert képtelenek voltak befogadni és megfelelő méretű tornyot sem tudtak gyártani.

Ezt egy szükségmegoldással váltották ki: a korszak több más típusához (pl.: a francia B1-hez vagy az olasz Fiat M11/39-hez hasonlóan) a Lee lövegét is a testbe, a középvonaltól jobbra eltolva építették be.

A 75 mm-es, kis hátrasiklású M2-es löveg korlátozott oldalirányzási szöggel rendelkezett, de megtartották az előd M2-es közepes harckocsi főfegyverét is. A 37 mm-es nagy kezdősebességű löveget a toronyba építették, így a páncélos rendelkezett egy körbeforgatható löveggel is.

A fegyverzet kiszolgálásához a Lee-be szokatlanul nagyszámú, összesen 7 fős legénységre volt szükség, mivel a torony és a test mellett a 75 mm-es löveget is kezelni kellett (utóbbit egy lövész és a mögötte ülő géppuskás üzemeltette).

Az M3-as páncélzata az elődhöz képest vastagodott: az acél páncéllapok vastagsága a homlokpáncélzaton elérte a 37 mm-t és maximum 51 mm-es volt (ezáltal megjelenésekor ez a típus vált a legjobban páncélozott amerikai harckocsivá). A páncéllapok szegecseléssel készültek.

A rendkívül nagyméretű (több mint 3 méter magas) Lee 27 tonnás tömege jóval felülmúlta a korábbi amerikai harckocsikat, ezért szükség volt egy rendkívül erős hajtóműre. Ilyen az Amerika Egyesült Államokban nem állt rendelkezésre, ezért az M3-asba végül egy repülőgép-motor, a Wright R-975-ös került.

Ez egy 9 hengeres, léghűtéses hajtómű volt, amelyet közel kéttucat repülőgéphez és helikopterhez használtak, de kis teljesítménye miatt nem terjedt el. Ezzel szemben a Lee-kben jól szolgálatot tett, olyannyira, hogy a 400 lóerős típust később több további amerikai páncélosba, többek között az M4 „Sherman” közepes harckocsiba, az M7 „Priest” önjáró lövegbe, valamint az M18 „Hellcat” páncélvadászba is bépítették.

A strapabíró felfüggesztésnek és az erős hajtóműnek köszönhetően a Lee-k végsebessége műúton 42 km/h-s volt és terepen is képesek voltak 26 km/h-s sebesség tartására.

E páncélos futóműve az előd M2-esen használtra hasonlított, de oldalanként nem két, hanem három futógörgővel. Ez a párosítás olyan jól bevált, hogy ugyanezt a futóművet és motort használta a kanadai Ram közepes harckocsi, a Kangaroo páncélozott csapatszállító, a Sexton páncélvadász és a szntén kanadai Skink önjáró légvédelmi üteg is.


Fejlesztések:

A páncélos alapváltozata, az M3 Lee I a löveg elhelyezése miatt a kezdetektől kompromisszumos megoldásnak számított, ezért nem is volt tökéletes, ám technikai adatai alapján valóban átmenetet képezett a teljesen elavult korábbi és a tervezett amerikai harckocsik között.

Az M3-as részben angol szorgalmazásra épült, noha az Egyesült Királyság eredetileg saját A12 „Matilda II”-es gyalogsági- vagy A15 „Crusader” cirkáló típusait kívánta gyártatni, de ezt az amerikaiak visszautasították.

Egy angol delegáció még a gyártás megkezdése előtt megtekintette a páncélost és számos tervezési hibára hívták fel a figyelmet: a már ismert hiányosságok (köztük a 75 mm-es löveg korlátozott oldalirányzási szöge) mellett ilyen volt a rendkívül nagy célpontot nyújtó sziluett és a szegecselt kialakítás is.

A kifogások ellenére az angolok nagyszámú M3-ast rendeltek a lend-lease (kölcsönbérleti) szerződés keretében, mivel az európai harcokban legtöbb páncélosuk elpusztult vagy hátra kellett hagyni. Az Egyesült Királyságba szánt M3-asokat M3 „General Grant” (angol; Grant tábornok) névvel jelölték (amíg a típus névadója, Lee tábornok az északiak, Ulysess S. Grant a déliek oldalán harcolt az amerikai polgárháborúban).

Habár mind a Lee-ket, mind pedig a Grant-eket az Amerikai Egyesült Államokban gyártották, a két típus között akadtak különbségek: ennek oka, hogy a Brit Harckocsi Bizottság több hibát orvosolt saját páncélosaikon.

A leginkább szembetűnő változtatás az új, alacsonyabb torony használata volt, amelyről elhagyták a parancsnoki kupolát, ezzel tovább csökkentve a jármű magasságát. A torony hátsó részének kiöblösödésében helyezték el a korábban hiányolt torony-rádiót: kezelője a 37 mm-es löveg töltője lett (ezáltal a legénység létszáma 6 főre csökkent).

Maga az M3-as harckocsi 6 fő sorozatban épült: az M3-as mellett ilyen volt a M3A1 „Lee II”, az M3A2 „Lee III”, az M3A3 „Lee IV” és M3A3 „Lee V”, az M3A4 „Lee VI”, valamint az M3A5 „Grant II”.

A fent említett változatok közül az alapmodellből több mint 4000-et gyártottak, a későbbi modellekből viszont 12-322 db között (egyedült a Grant II-esből készült 591 db) és az alváltozatok jelentős fejlesztéseket nem tartalmaztak).

A módosítások egyike a találatkor életveszélyes repeszek keletkezésével fenyegető szegecselt páncélzat hegesztettre cserélésére volt, ám amikor elérhetővé vált az M4-es harckocsi, az M3-asok fejlesztését (és gyártását) azonnal beszüntették.


Szolgálatban:

A típust elsőként az angolok vetették be: Grant-jaik a (brit) 8. hadsereg kötelékében jelentek meg Észak-Afrikában, 1942-ben. Nyilvánvaló fogyatékosságaik ellenére képesek voltak kilőni a német Panzerkampfwagen III-asokat, ezért fontos szerep hárult rájuk.

Az amerikaiak szintén használtak M3-asokat az afrikai hadszíntéren, ahol kezdetben jól szerepeltek, de a Panzerkampfwagen IV G-k megjelenésével a németek visszaszerezték technológiai fölényüket.

A Lee-k számára a legsikeresebb hadszíntér a távol-keleti volt, ahol az M4-esek megjelenéséig a harctér messze legerősebb páncélosai voltak, a burmai offenzíva során (a lényegesen kisebb és gyengén japán harckocsik ellen) különösen jól szerepeltek.

Ezzel szemben a harmadik legnagyobb üzemeltető, a Szovjetunió nem volt elégedett a típussal. Ennek az volt az oka, hogy mire a kommunisták hozzájutottak az M3-asokhoz, azok már elavultnak számítottak, ráadásul saját T-34-esük azonos kaliberű lövege mellett sokkal hatékonyabb volt.

Az M3-asokat összesen 10 ország rendszeresítette: az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a Szovjetunó mellett Ausztrália, Brazília, a Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Kanada és Új-Zéland (többen csak jóval a második világháború után).

Összesen 6258 db M3-as készült, ebből 2855 db az angolok, mintegy 1400 db pedig a szovjetek részére (kb. 400 példány már a szállítás során megsemmisült, amikor német tengeralattjárók elsüllyesztették az őket szállító teherhajókat).

A Sherman-ek megjelenésével az M3-asokra leadott megrendeléseket azonnal M4-esekre váltották és az utód gyorsan kiszorította a Lee-ket és Grant-eket. A mindössze két évig (1941-42 között) gyártott M3-asok általában megállták a helyüket és ideiglenes szerepkörben tökéletesen megfeleltek, de fogyatékosságaik miatt sohasem válhattak a Szövetségesek meghatározó harckocsijává.

A fenti fotók közül a baloldalin egy, az amerikai 13. páncélos ezredhez tartozó M3 „Grant” látható a Kasserine hágó (Tunézia) közelében, 1943 februárjának második felében, míg a jobboldalin a Vörös Hadsereg (Szovjetunió) két M3 Lee-je áll a tundrán, 1944 októberében.


Utóélet:

Az M3-asról alkotott kép felemás volt: bár mind a tűzerő, mind pedig a védelem tekintetében kompromisszumokat kötöttek a fejlesztésekor és a Sherman-ek sorozatgyártása miatt hamar háttérbe szorult, maga a típus hatékony és megbízható volt, amely különösen jókor jött az angoloknak.

Az amerikaiak számára a Lee-k egyfajta próbapadként is szolgáltak az M4-esek számára: a bevált összetevőket (a 75 mm-es löveget, a repülőgép-hajtóművet és a futóművet) megtartották, a hiányosságokat pedig kijavították. Bár az M4-esek az első vonalból kiszorították, a felszabaduló gyártókapacitást és magukat az alvázakat számos különleges változathoz felhasználták:


Amerikai változatok:

Az Amerikai Egyesült Államok két fő feladatra módosította M3-asait: műszaki mentésre és tüzérségi támogatásra (önjáró lövegnek). Előbbiekhez tartozott az M31 TRV és változatai, az M31B1, az M31B2, valamint az M33 „Prime Mover” vontató. Az M31-esek tornyait és lövegeit elhagyták, de felszerelték egy 27 tonna teherbírású csörlővel (ezzel alkalmassá vált egy M3-as vontatására), valamint álcalöveget és tornyot építettek be (az M33-asról elhagyták a csörlőt).

A Lee-k legsikeresebb változata az 105 mm Howitzer Motor Carriage M7, köznapi nevén M7 „Priest” önjáró löveg volt, amely nyitott felépítményében hordozta a jármű hosszában elhelyezett löveget.

Ehhez hasonló volt a 155 mm Gun Motor Carriage M12 is, de ez nem egy 105-, hanem egy 155 mm-es löveget szállított. Ezek egy részét M30 „Cargo Carrier” néven lőszerszállítóvá alakították, a Grand CDL-t (ld. lejjebb) T10 „Shop Tractor” néven gyártották, míg az eredeti M3-asokat lövegüktől megfosztva a háború végén csapatszállítóként vetették be).


Angol változatok:

Az Egyesült Királyság széles körben használta Grant-jeit, amelyből nemcsak műszaki mentőt alakítottak ki (Grant ARV), de parancsnok harcjárművet (Grant Comman), két aknamentesítőt (Grant Scorpion III és Scorpion IV), valamint egy fényszórós harckocsit (Grant CDL) is.

A fenti típusok mindegyikének eltávolították a lövegét, melyet egy álcalöveggel helyettesítettek: a parancsnoki változat belsejében térképasztal és egy tovább rádió kapott helyet, míg a Scorpion-okba az azonos nevű csépes aknamentesítő készüléket szerelték.

A CDL, azaz a Canal Defence Light a Matilda II CDL-ok mintájára készült, hogy éjszakai is figyelhessék a La Manche csatornát - ehhez a páncélos tornyát egy nagyméretű, páncélozott felépítménnyel váltották fel, ebben kapott helyet a nagy teljesítményű fényszóró.


Ausztrál változatok:

Ausztrália két specializált modellt használt - az M3 „BARV”-ot és a Yeramba-t: előbbi egy kétéltű műszaki mentő altváltozat volt, míg utóbbi azt a 13 db M3A5-öst jelölte, melyeket 1949-ben önjáró löveggé alakítottak át (ezek az ausztrál Mk II-as 25 fontos - 87,6 mm-es - löveget hordozták).


Műszaki adatok:

Név: M3 „Lee”, a perjel után az M3 „Grant” változat eltérő adatai

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 27,9/27,24 t

Hossz: 6,12/5,56 m

Szélesség: 2,72 m

Magasság: 3,12/2,85 m

Motor: 400/340 Le-s (Wright Continental R975 EC2, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres, léghűtéses)

Legénység: 7/6 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1db 75 mm-es löveg (M2/M3, a test jobb oldalán)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (M5/M6, a toronyban), 4/3 db géppuska (Browning M1919A4, egy párhuzamosított, többi a testben)

Páncélzat: 12-51 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 42 km/h (úton), 26 km/h (terepen)

Hatótávolság: 193 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.