Medium tank, M2

„M2”


Előzmények:

Amikor az Amerikai Egyesült Államok belépett az 1. világháborúba, egyáltalán nem rendelkezett harckocsikkal. A harcjármű-típusban rejlő lehetőségeket felismerve több amerikai magáncég kezdett páncélosok fejlesztésébe, de a hadsereg ezek helyett az egyedi megoldásokat használó típusok helyett két bevált európai páncélos mellett döntött: ezek a brit nehéz harckocsik helyben továbbfejlesztett változata, a Mark VIII „International”, valamint a francia Renault FT helyi másolata, a Ford M1917 voltak.

Az Amerikai Egyesült Államok a tervezett 1919-es nagy offenzíva részeként típusonként több ezer harckocsit igényelt, de a háború vége miatt néhány tucat példány megépítése után az összes megrendelést törölték. Megjelenésükkor mind a Mark VIII, mind az M1917 élvonalbeli harckocsinak számított, de a háború alatti gyors fejlődés következtében az 1920-as évek elejére teret hódított egy új harckocsi-típus koncepciója: a közepes harckocsié, amely egyesíti a nehéz harckocsik tűzerejét a könnyű harckocsik mozgékonyságával.

Az amerikaiak a brit fejlesztéseket követve megalkották az előremutató M1921 és M1922 páncélosokat (Walter Christie mérnök pedig saját költségén az 1921-es M1919 modellt), de az első világháború után az amerikai hadsereg méretét és költségvetését is drasztikusan lecsökkentették, ezért a döntéshozók elegendőnek tartották a Mark VIII típust, ezért a két közepes harckocsi nem került gyártásba.

Mindez azt eredményezte, hogy az amerikai hadsereg több mint egy évtizeden át nem rendszeresített új páncélost: az ország egyik első új harckocsija így az önállóan fejlesztő lovasságé lett, amely 1937-ben állította rendszerbe az M1 „Combat car” nevű modellt. A lovassággal párhuzamosan a gyalogság is fejlesztett, de az 1920-as évek végén megtervezett, 6 különböző T1-es típusú könnyű harckocsi ugyanúgy nem került gyártásba, mint a közel kétszer akkora tömegű, 1930-as T2-es közepes harckocsi.

A lovassági M1-es harckocsi az 1930-as évek közepének új elképzelését követte, amely a könnyű és közepes harckocsiktól a tűzerő mellett jelentős mozgékonyságot várt el, ezáltal a páncélosok önállóan tevékenykedve bekeríthetik az ellenséget (szemben az addigi elgondolással, amelyben a harckocsik lassan, a gyalogsággal együtt mozogva törték át az ellenséges arcvonalat).

Az amerikaiak felismerték, hogy az M1-es függőleges tekercsrugós felfüggesztése erre a feladatra alkalmasabb az addig használt, a brit Vickers 6-Ton laprugókra kapcsolt nagyszámú, kis méretű futógörgői, amely az M2-es könnyű harckocsi létrehozásához vezetett. Az M2-es első változatai az M1-eshez hasonlóan kizárólag géppuskákat hordoztak, de a negyedik, 1938-as M2A4 változat módosított testén már egy, a korábbiaknál nagyobb méretű, kétszemélyes tornyot hordozott, benne egy 37 mm-es páncéltörő löveggel. A löveg megnövelte az M2-es harcértékét, de a vékony páncélzatú, viszonylag könnyű páncélos tűzerejét és védelmét érdemben már nem lehetett növelni, ezért az amerikaiak 1939-ben megkezdték egy új, nagyobb harckocsi fejlesztését.

Ezt kezdetben T5-ösként jelölték, a sorozatgyártású példányok az M2 (Medium tank, M2) nevet kapták. E típus hivatalos megnevezése Medium tank, M2 (angol; M2-es közepes harckocsi) volt - neve ellenére a jármű nem azonos a korábban említett M2 (hivatalos nevén Light Tank, M2 - M2-es könnyű harckocsi) nevű páncélossal, noha mindkét típust az amerikai hadsereg számára fejlesztették és párhuzamosan használták.


Konstrukció:

Az M2 közepes harckocsi a korábbi M2 könnyű harckocsira épült és annak számos alkatrészét átvette, de az új típus közel 1 méterrel hosszabb és 13 cm-rel szélesebb volt. Ezen változtatásokra mindenekelőtt a megnövelt tűzerő miatt volt szükség. Az amerikaiak 1939-ben nem rendelkeztek a 37 mm-esnél nagyobb kaliberű páncéltörő löveggel (később kénytelenek voltak a brit 57 mm-es páncéltörő löveget rendszeresíteni), ezért a toronyba az említett 37 mm-es löveget építették, a géppuskák számát viszont drasztikusan megnövelték.

Az M2-es közepes harckocsi összesen 7 db, a második változat légvédelmi géppuskáival együtt pedig akár 9 db gépfegyvert hordozott: egy géppuskát a löveg mellé, párhuzamosítva építettek be, négyet a magasított felépítmény oldalaira (kettő-kettő előre-oldalra, illetve hátra-oldalra nézett), további kettőt pedig a páncélos testének frontrészébe telepítettek (ezeket a vezető kezelte). Az M2 közepes harckocsit fegyverzete miatt hasonlóképpen jelentős számú, 6 fős legénység szolgálta ki (egy-egy parancsnok és vezető, valamint négy lövész).

Az M2-es harckocsi páncélzatát szintén megerősítették. A jellegzetes alakú, döntött frontrész páncélvastagsága az alsó részen 32 mm volt, a front többi részén 18-25,4 mm-es, oldalt 15-21 mm-es, míg a nyolcszögletű torony oldalain egységesen 25 mm-es. Maga a páncélzat vegyes, részben hegesztett, részben szegecselt kivitelű volt.

A változtatások hatására az M2-es közepes harckocsi tömege 18,7 tonnára nőtt, ami több mint 60%-kal nagyobb volt az M2-es könnyű harckocsinál, ezért a korábbi 250 lóerős teljesítményű erőforrást túl gyengének ítélték. Az 1930-as években a legtöbb ország számára problémát jelentett a megfelelő fajlagos teljesítmény elérése, mert a harckocsik tömeg-növekedésével a személygépjárművekbe szánt motorok nem tartottak lépést (ez alól kezdetben egyedül a németek által használt, Maybach HL120 bezin-, és szovjet Mikulin Model V-2 dízelmotorok jelentettek kivételt).

E problémát az amerikaiak úgy oldották meg, hogy a légi közlekedésben már kis teljesítményű, elavult erőforrásoknak számító repülőgép-motorokat alkalmaztak. Az M1-es és M2-es könnyű harckocsik a 7 hengeres Continental R-670 csillagmotort használták, amely 250 lóerőre volt képes, míg az M2-es közepes harckocsi erőforrását egy nagyobb, 9 hengeres Wright R-975 „Whirlwind” csillagmotorra cserélték, amely 350 lóerős teljesítménnyel rendelkezett.

Az M2 közepes harckocsi megörökölte az M2 könnyű harckocsi párosával közös függőleges tekercsrugós felfüggesztésre kapcsolt futóművét, de a nyújtott test miatt oldalanként kettő helyett három pár futógörgőt (és egyel több visszafutó-görgőt) építettek be. Ezzel az erőforrással és felfüggesztéssel a páncélos épített úton 42 km/h-s végsebességre volt képes.


Fejlesztések:

Az M2 könnyű harckocsira épülő M2 közepes harckocsi 1939-ben jelent meg, de mindössze 18 előszériás példány épült, mielőtt áttértek a továbbfejlesztett M2A1 modellre.

Utóbbi az M2-es könnyű harckocsit kiváltó, annak fejlesztett változataként funkcionáló M3 „Stuart” könnyű harckocsi tornyát kapta (benne továbbra is egy 37 mm-es löveggel), azonban a típus frontpáncélzatát jelentősen, 51 mm-re növelték, ezáltal az már ellenállt a 37 mm-es páncéltörő lövegek találatának, ráadásul a torony tetejére két további légvédelmi géppuskát erősíthettek, ezáltal a gépfegyverek száma 9-re nőtt.

A megnövekedett tömeg miatt a harckocsi motorját a Wright R-975 nagyobb teljesítményű változatára cserélték, amely a korábbi 350 helyett már 400 lóerőre volt képes. A típusból az M2A1 után újabb változatot nem gyártottak. A jobboldali fotón két M2A1-es harckocsi látható.


Szolgálatban:

Az 1930-as években Európában fegyverkezési verseny bontakozott ki, amely drasztikusan felgyorsította a harckocsi-fejlesztést. Az Amerikai Egyesült Államokra elszigeteltsége miatt nem nehezedett hasonló nyomás, lévén a második világháború előtt az amerikai kontinensen egyetlen további ország sem fejlesztett páncélosokat, a háború kitörése viszont sokk-ként érte az amerikaiakat. A második világháború kezdetén az Amerikai Egyesült Államok semleges maradt, de a harcok rámutattak az amerikai páncélos erők állapotára, ezért az amerikaiak átértékelték haderejüket.

Az M1-es könnyű harckocsi gyártását befejezték, akárcsak az M2-es könnyű harckocsiét: ezeket a viszonylag vastag páncélzatú, de alacsony tűzerejű M3 „Stuart” könnyű harckocsi váltotta fel, amelyből a második világháború alatt több mint 22000 példányt gyártottak, emellett azonban szükség volt egy erősebb típusra is.

Ekkor az amerikaiak egyetlen további páncélost gyártottak: az M2-es közepes harckocsit, de e típus súlyos hiányosságokkal rendelkezett. Nagyméretű közepes harckocsi létére 37 mm-esnél nagyobb kaliberű löveget nem tudott befogadni, nagyszámú, a jármű testén körkörösen, kazamatákban elhelyezett géppuskák pedig az első világháborús Mark VIII-et idézték, ez az elrendezés azonban magas ár és komplexitás mellett hatalmas célpontot nyújtott, miközben érdemben nem növelte a páncélos tűzerejét.

Az M2-es harckocsira a háború kitörése miatt mindezek ellenére jelentős, 1000 példányra szóló megrendelést adtak le, de már 1939-ben megkezdődött két további harckocsi kifejlesztése. Ezek közül a második az M4 „Sherman” lett: egy, a tornyában 75 mm-es löveget hordozó közepes harckocsi, de az új tervezésű M4-esek megjelenéséig építettek egy átmeneti modellt is, M3 „Lee” néven (utóbbi átmenetet képezett az M2 és az M4 között: már egy 75 mm-es löveggel rendelkezett, de a kisméretű, 37 mm-es löveggel gyártott torony miatt ezt a testbe építették).

Az M3 és M4 páncélosok az M2-ból indultak ki, megtartva annak sikeres elemeit (a repülőgépmotort és a jelentős teherbírású, függőleges tekercsrugós futóművet), de ezt új, öntött páncélzattal és egy 75 mm-es löveggel párosították. Az M3-as harckocsik gyártása 1941-ben indult be, de a korábbi M2-esből mindössze 112 példányt készítettek (a 18 db M2-es mellett 94 db M2A1-est) és a típust korlátozott képességei miatt kizárólag kiképzésre használták (emellett egy ezredet felszereltek M2-esekkel, de ez sem hagyta el az Amerikai Egyesült Államok területét).

Az M2-es harckocsit egészen 1945-ig, a háború végéig használták kiképzésre, de később sem vetették be, ezért a páncélos egyetlen érdemi sikerese az volt, hogy alapot biztosított a későbbi M3 és M4 harckocsiknak, valamint bebizonyította, hogy egyes megoldások (pl.: a nagyszámú géppuska) hibás elgondolásra épülnek, ezért a későbbi modelleken nem követték el még egyszer ugyanezezeket a hibákat.


Utóélet:

Az M2-es harckocsiból nem készült továbbfejlesztett változat (a jelentősen átépített M3 „Lee” önálló modellnek számít), azonban az M2 közepes harckocsi-program részeként több prototípust terveztek:


M2 prototípusok:

Az M2-es harckocsi kifejlesztésének részeként először a T5-ös közepes harckocsit építették meg. Ez a típus eredetileg egy rendkívül hosszú csövű löveget kapott (T5 Phase I), ezt később két egymás melletti, rövid csövű lövegre cserélték (T5 Phase II), végül egyetlen rövidebb csövű löveget építettek be, amelyet már lövegpajzzsal is felszerelték (T5 Phase III).

A T5 Phase III (későbbi nevét T5E1) változat tűzerejének növelésére egy példányt 1939-ben T5E2-essé alakítottak át. Ez a típus egy kisméretű, egy fős toronnyal rendelkezett egyetlen géppuskával, módosított testéből kiszerelték a géppuskákat, a helyükre pedig egy kizárólag függőlegesen kitéríthető 75 mm-es tarackot építettek be (hasonlóan az M1-es harckocsira épülő T3 HMC változathoz), ezáltal a típus az M3 „Lee” előfutárává vált (emellett egy M2-est felszereltek egy E2 típusú lángszóróval). A jobboldali képen egy T5E2 látható.


Műszaki adatok:

Név: Medium tank, M2

Típus: közepes harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 18,7 t

Hossz: 5,38 m

Szélesség: 2,59 m

Magasság: 2,82 m

Motor: 350 LE-s (Wright R975 EC2, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres, léghűtéses)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (M3, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 7 db 7,62 mm-es géppuska (Browning M1919A4, egy párhuzamosított, négy a jármű oldalain, kettő a test elején)

Páncélzat: max. 32 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 42 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 210 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.