M26

„Pershing”


Előzmények:

Amikor 1939-ben Európában kitört a második világháború, az Amerikai Egyesült Államok páncélos ereje kritikán aluli volt, mivel sem a lovasság által használt M1-es, sem pedig a gyalogsági M2-es könnyű harckocsi és alváltozatai nem voltak alkalmasak éles bevetésre.

Bár az amerikaiak ekkor még nem voltak hajlandóak belépni a háborúba, helyesen mérték fel saját járműparkjuk állapotát, ezért megkezdték egy új, hatékony közepes harckocsi fejlesztését, a köztes időre pedig gyártásba kerültek az M2-es és az M3-as közepes harckocsik.

Előbbi gyakorlatilag az M2-es könnyű harckocsi megerősített, 7 géppuskával felszerelt változata volt, míg a nagyobb M3-as két löveget hordozott (mivel kisméretű toronygyűrűje csak egy 37 mm-es löveg felszerelését tette lehetővé, a test elejére, jobb oldalra elcsúsztatva egy második, rövid csövű 75 mm-es löveget építettek be).

Az M2-es közepes harckocsi már megjelenésekor annyira elavultnak számított, hogy sosem vetették be és a szövetséges országoknak juttatott M3-asokról is kiderült, hogy a kazamata-löveges megoldás nehezen használható.

A problémát az M4 „Sherman” közepes harckocsival próbálták orvosolni: ez a páncélos már hatékonynak bizonyult a német könnyű- és régebbi közepes harckocsik ellen, de óriási veszteségeket szenvedtek, ha Panther vagy Tiger nehéz harckocsikkal kerültek szembe.

E problémát kétféleképpen próbálták megoldani: egyrészt már gyártott harckocsik alvázára építettek erősebb lövegeket (így hozva létre az amerikai páncélvadászokat), illetve megkezdték több nehéz harckocsi fejlesztését.

Több mint fél tucat különféle nehéz harckocsit terveztek (pl.: T1, M6, T14, stb.), ám ezek egyike sem került sorozatgyártásba és a háború korai szakaszában az amerikaiak képtelenek voltak ilyen nagy, több mint 50 tonnás páncélosok áthajózására.

A nehéz harckocsikkal párhuzamosan folyt a közepes típusok fejlesztése is. Az M4-es bázisán először létrehozták a T20-as prototípust, majd ezt továbbfejlesztették előbb T-22-essé, majd T-23-assá, de a német nehéz harckocsik megjelenésével nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket a fejlesztés alatt álló típusok képtelenek leküzdeni (e prototípusok alig különböztek az M4-estől).

Erre reagálva a T-23-as alapján megalkották a korábbiaknál nagyobb T25-ös és a nagyon hasonló, de erősebb páncélzatú T26-os prototípusokat, amelyek egy-egy 90 mm-es löveggel rendelkeztek.

További változatokat követően kezdték gyártani a T26-ból továbbfejlesztett M26-ost, amely John Joseph Pershing első világháborús amerikai tábornok után a Pershing becenevet kapta.


Konstrukció:

Az M26-os átmenetet képezett az amerikai közepes- és a nehéz harckocsik között: bár jóval nagyobb és nehezebb volt az M4-esnél, hozzá hasonlóan egy mozgékonyabb (igaz, jelentősen felnagyított) páncélosnak tervezték.

A Pershing a korábbiakhoz képest rendkívül nagyméretű tornyot kapott, amely nagyobb célpontot jelentett, ugyanakkor lehetővé tette egy erősebb löveg beépítését. Erre szükség is volt, mivel a második világháború alatt az Amerikai Egyesült Államok egyik krónikus problémája volt a kellően erős páncéltörő löveg hiánya.

Az amerikai páncélos erők túlnyomó részét a jóformán hatástalan, rövid csövű 75 mm-es löveggel szerelték fel. Ezek kiegészítésére többféle 76 mm-es löveget gyártottak, amelyeket több páncélvadászba, például az M10 „Wolverine”-be és az M18 „Hellcat”-be építettek.

A nehéz harckocsik ellen ez sem bizonyult elegendőnek, ezért az M26-osba már a 90 mm-es M3-as löveget építették. Ez eredetileg (M1 néven) légvédelmi lövegnek készült, amelyet (a német Flak 36-oshoz hasonlóan) páncéltörő változatban is gyártottak. A löveg mellett az M26-os két nehézgéppuskával és egy géppuskával rendelkezett.

Erőteljes fegyverzete mellett a Pershing páncélzata is lényegesen komolyabb volt a korábbiaknál. A legvastagabb részen a harckocsi oldalsó páncélzata is 75 mm: annyi, mint az M4-es frontpáncélzata, míg az első szekció (az M26-os homlokpáncélja) 102 mm-es volt (a Sherman-nel szemben az M26-osnak csak a tornya készült öntéssel, a testpáncélzatot hegesztéssel erősítették egymáshoz.

A Pershing-et egy nyolchengeres Ford GAF benzinmotor mozgatta - ez az erőforrás a Ford GAA tagja volt és 450 lóerőt adott le, ami nem volt kellően erős a 41,7 tonnás M26-oshoz (ennek oka, hogy eredetileg egy közepes harckocsit kívántak létrehozni).

A legtöbb második világháborús amerikai harckocsival szemben az M26-os nem vízszintes tekercsrugós, hanem torziós rugós felfüggesztés kapott egyedi, oldalanként hat futógörgővel: műúton ezzel a hajtómű-futómű kombinációval jelentős, 40 km/h fölötti sebességet lehetett elérni.


Fejlesztések:

Az M26-os harckocsi a második világháború végén debütált (ld. lentebb) és gyorsan elavult, ezért a páncélost érdemi módon sosem fejlesztették, ennek ellenére több (közel azonos) variánsa jelent meg.

Az eredeti, T26E1-es modell el sem jutott a sorozatgyártásig: az első nagy számban gyártott változtat a T26E3 lett (már M26-ként). A fő sorozatot a szintén M26-osként jelölt T26E3 jelentette: ebből a modellből több mint 2000 példány épült - közel tízszer annyit, mint az összes többi változatból együttvéve.

A Pershing-ek lényegesen erősebbek voltak a Sherman-eknél, de amikor megjelent a német Tiger II-es nehéz harckocsi, szükségessé vált az M26-os továbbfejlesztése. Ebből a célból hozták létre a T26E4-es prototípust, amely szintén 90 mm-es löveggel rendelkezett, viszont az általa hordozott T15E1-es főfegyver már 73 kaliberhosszú volt (az M26-os M3-asa 53 kaliberhosszú volt), ezáltal jelentősen, 1140 m/s-ra nőtt a fegyver kezdősebessége (egy ilyen T26E4-es látható az alábbi fotón). Mindössze 25 db T26E4-es épült, ezeket Super Pershing-nek is nevezték (akárcsak a két elkészült M26E1-es variánst).

A harckocsiból két specializált alváltozat is készült: az M45-ösnek is nevezett T26E2 egy rövid csövű 105 mm-es tarackkal rendelkezett, míg a T26E5-ös erősebb hajtóművet és rátét-páncélzatot kapott (ezáltal a maximális páncél-vastagsága 279 mm-re nőtt).

A második világháborút követően az M26E2-es prototípust továbbfejlesztve alkották meg az M46 „Patton” harckocsit. Eredetileg minden M26-ost erre a szintre hoztak volna fel, de az ehhez szükséges források sosem álltak rendelkezésre, ezért a megmaradt Pershing-eket M26A1-gyé alakították át (e fejlesztés kimerült a löveg típusának módosításában és abban, hogy a lövegcsőre átalakított csőszájfék és füstelszívó került).


Szolgálatban:

Az Amerikai Egyesült Államoknak óriási szüksége volt egy ütőképes páncélosra a német nehéz harckocsik ellen, ennek ellenére a Pershing fejlesztése rendkívül vontatottan haladt. Az is komolyan hátráltatta a típus sorozatgyártását, hogy a hadsereg vezetői eltérően vélekedtek a leendő amerikai nehéz harckocsiról.

Az egyik uralkodó nézet szerint a már széles körben elterjedt M4 „Sherman” közepes harckocsi továbbfejlesztésére kellett volna koncentrálni, míg mások szerint az M4-esen alapuló, nagyobb tűzerejű páncélvadászok (pl.: M10, M36) képesek az ellenség leküzdésére, ezért nincs szükség nehéz harckocsikra.

Az M26-ost az lehetetlenítette el véglegesen, hogy a típus ellenzőjének számító Lesley James McNair altábornagy (későbbi tábornok), a szárazföldi erők parancsnoka igyekezett minden nem elég megbízható és kiforratlan típust távol tartani a frontvonaltól.

McNair 1944. július 25-én életét vesztette (egy amerikai repülőgép tévedésből bombát dobott az állására), de a Pershing-ek gyártása csak 1944 novemberében kezdődött el (a hadvezetés kezdetben úgy vélte, a kisszámú német nehéz harckocsi nem jelent valódi fenyegetést).

Az M26-osok előállítása csak lassan indult be: az első hónapban mindössze 10 példány épült és 1944 végén még mindig csupán 40 db készült el (a gyártás a második világháború befejezését követően is folyt - összesen 2212 db Pershing-et építettek).

Az elkészült példányok leszállítását gyorsított az 1944 végén megindított német Ardenneki offenzíva, amely során több mint 300 német harckocsi (túlnyomó részben Panther-ek, de Tiger-ek és Tiger II-esek is) támadta meg az amerikai állásokat.

Az első 20 T26E3-as Pershing 1945 januárjában érkezett meg a csapatokhoz, ahol be is vetették őket a német támadás megállítására. Az M26-osok hatásosabbak voltak a többi amerikai harckocsinál, de páncélzatukat a 88 mm-es német lövegek nagy távolságból is átütötték (ezzel szerelték fel többek között a Tiger harckocsit is), az M4-esből átvett hajtómű lomhává tette a Pershing-et, amely ráadásul minimális hatótávolsággal rendelkezett.

Csak kisszámú M26-os harcolt a második világháborúsban (Super Pershing-ből mindössze egyetlen példány), de a típust a Koreai háborúban is használták (itt az M24 „Chaffee” könnyű harckocsit váltotta).

A harckocsik itt is csak kisebb számban használták, mert bár a koreai T-34-es és T-34-85-ös páncélosoknál lényegesen erősebb volt, a nehéz terep miatt ritkák voltak a harckocsik közötti összecsapások.

Ezen kívül Európában, a szovjet páncélos erők ellensúlyozására használtak M26-osokat, de ezeket sosem vetették be és a típust hamarosan M46-osokkal váltották fel (magát az M26-ost az Amerikai Egyesült Államok mellett Belgium, Franciaország és Olaszország használta, emellett egyetlen példány a Szovjetunióba is eljutott).


Utóélet:

Az M26-os volt az Amerikai Egyesült Államok első nehéz harckocsija, amelyet ténylegesen is használtak a második világháborúban. A többi amerikai típusnál nagyobb tűzerővel és páncélzattal rendelkezett, viszont a közel 10 tonnával könnyebb Sherman-ből átvett hajtómű és az elhúzódó gyártás miatt sosem vált sikeressé:


M46 „Patton” (közepes harckocsi):

Az M26-os harctéren mutatott teljesítménye elsősorban gyenge motorjára volt visszavezethető, ezért a páncélost áttervezték és a Continental vállalat 810 lóerős (AV-1790-5A) erőforrásával szerelték fel. 1160 db Pershing-et építettek át M46-ossá (ebből 360-at továbbfejlesztett M46A1-gyé), de hamarosan ezt a típust is leváltották az M47 „Patton”-nal.


Műszaki adatok:

Név: M26 „Pershing”

Típus: nehéz (valójában közepes) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 41,7 t

Hossz: 8,65 m

Szélesség: 3,51 m

Magasság: 2,78 m

Motor: 450 Le-s (Ford GAF, ”V” hengerelrendezésű, 8 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 90 mm-es löveg (M3, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (M1919 Browning, egy-egy párhuzamosított és a test elején), 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2 Browning, a test tetején; légvédelmi)

Páncélzat: max. 102 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 48 km/h (úton), 29 km/h (terepen)

Hatótávolság: 160 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.