M22

„Locust”


Előzmények:

Az 1900-as évekig az Amerikai Egyesült Államok helyi hatalomnak számított, amely az amerikai kontinens országain kívül nem avatkozott bele a nemzetközi politikába. Ez az ország hatalmának, így érdekszférájának bővülésével megváltozott és az első világháború alatt teljesedett ki, amikor az amerikaiak az európai fronttól biztonságos távolban lévő bérgyártó kapacitásukból húztak hasznot.

Az Amerikai Egyesül Államok üzemei számos típust gyártottak - a háború végén már harckocsikat is, igaz, ekkor még csak az angol Mark nehéz-harckocsik és a francia FT-17-esek másolatait.

Az amerikai döntéshozók nem ismerték fel a harckocsikban rejlő lehetőségeket, ezért a két háború között fokozatosan lemaradtak az európai riválisoktól, de egyedülálló módon a tengerentúlon számos magáncég rukkolt elő (többnyire fejlődési zsákutcát jelentő) páncélosokkal.

A központi fejlesztések elmaradása miatt az amerikaiak még a második világháború kitörésekor is négy, nagyon hasonló képességű könnyű harckocsival rendelkeztek (pl.: az M1 „Combat Car”-ral). E típusok gyakorlatilag alkalmatlanok voltak éles bevetésre, de ezek képezték a későbbi M3 „Stuart” könnyű harckocsi alapját.

Az ütőképes páncélosok hiánypótlására szánt, kétlöveges M3 „Lee” közepes harckocsi sem bizonyult megfelelőnek, ezért leváltották az átlagos képességű, de rendkívül nagy példányszámban gyártott M4 „Sherman”-ekkel.

Mellettük a közepes harckocsik fejlesztése is tovább folyt: az M3 Stuart-ot a hasonló M5-ös váltotta (amerikai nehéz harckocsik viszont egy kivétellel nem kerültek sorozatgyártásba a világháború alatt, mert a német Panzerkampfwagen VI „Tiger” harckocsihoz hasonló tömegű prototípusok, mint a T1 vagy az M6 áthajózása sokáig nem volt megoldható).

A könnyű harckocsik fejlesztésének azonban létezett egy mellékága is: a szövetséges angolok vitorlázó repülővel is szállítható páncélosokat építettek, de ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Mivel az Egyesült Királyságban ekkor a cirkáló- és gyalogsági-harckocsik lekötötték a teljes gyártó-kapacitást, a váltótípus tervezésével és előállításával az amerikaiakat bízták meg.

A kezdetben 5,5, később 10 tonna alatti tömegűként meghatározott jövőbeni harcjárművel szemben több feltételt állítottak: a háromfős legénységű harckocsinak egy 37 mm-es löveget és egy Browning géppuskát kellett hordoznia, toronypáncélzatának meg kellett haladnia a 40 mm-t, végsebességének el kellett érnie a 40 mérföld/órát (64 km/h-t), hatótávolságának pedig a 200 mérföldet (320 km-t).

A három pályázó - a General Motors autóipari konglomerátum, az Amerikában méltánytalanul háttérbe szorított John Walter Christie (akinek pedig kiváló futóművét számos harckocsi, köztük a szovjet T-34-es is használta) és a szintén járműgyártással foglalkozó Marmon-Herrington Company közül ez utóbbit nyilvánították győztesnek.

Amikor Marmon-Herrington T9-es kódjelű prototípusa gyártásba került, a Light Tank (Airborne) M22 nevet kapta, azaz M22-es (légideszantos) könnyű harckocsi, de többnyire csak M22-ként vagy Locust-ként (angol; sáska) hivatkoztak rá.


Konstrukció:

Az M22-es méretei és képességei a két háború közötti könnyű harckocsikat idézték, mivel a légi szállíthatóság szűk határok közé szorította a típust, a Locust alakja viszont a jóval nagyobb M4-esre hasonlított.

Mindössze 3,93 méteres hossza ellenére a Locust ugyanazt a 37 mm-es (M6-os) löveget kapta, amit az M5-ös könnyű harckocsiba is beépítettek. Ezt az Amerikai Egyesült Államok első vontatott páncéltörő lövegéből, az M3-asból fejlesztették ki és mivel széles körben elterjedt, mint az amerikai páncélautók és harckocsik fő- vagy másodlagos fegyvere, relatív egyszerű volt a gyártása és karbantartása.

A löveget a kör alakú, hátrafelé elkeskenyedő toronyba építették be (a Browning géppuskával együtt), ezáltal az M22 fegyverzete megegyezett a legtöbb második világháborús amerikai könnyű-harckocsiéval.

Ezzel ellentétben a Locust védelme jóval gyengébb volt kortársainál: az öntött tornyot leszámítva a harckocsi páncélzatának vastagsága nem haladta meg a 12,5 mm-t. A vékonyabb páncélzat kényszerűségből született, mivel a harckocsi tömege nem haladhatott meg bizonyos értékeket (a némileg vastagabb páncélzatú M3 „Stuart” tömege a 7,4 tonnás Locust-nak közel kétszerese volt).

A legtöbb könnyű harckocsihoz hasonlóan az M22-es is elsősorban kis sziluettjére és nagy mozgékonyságára támaszkodhatott.

A kiírásban szereplő 64 km/h-s végsebességet egy 165 lóerős Lycoming O-435-ös hajtóművel sikerült elérni. Ez az erőforrás eredetileg légijárművekhez készült (változatait többek között a Bell 47-be és katonai változatába, a H-13 „Sioux” helikopterekbe, valamint a Beechcraft Bonanza repülőbe is beépítették).

A Locust futóműve hasonló volt a többi második világháborús amerikai harckocsiéhoz: kisméretű futógörgőket kapott, melyeket kettesével egy közös ( függőleges tekercsrugós) felfüggesztéshez csatlakoztak.

A görgők száma megegyezett a többi amerikai könnyű harckocsiéval: oldalanként négy-négy görgőt használtak (azaz két-két párat, míg a közepes harckocsikba oldalanként három párat építettek be). Ezek elé szokatlan módon csatló rudazat került (hasonlóan a Panzerkampfwagen I korai változataihoz és számos gőzmozdonyhoz).

Fejlesztések:

A Locust első prototípusa, a T9-es nem arra készült, hogy vitorlázó repülőgéppel szállítsák, de légi úton szállítható volt (négymotoros Douglas C-54 „Skymaster”-rel). Mivel a harckocsi nem fért be a C-54-es rakterébe, a gyártó különleges megoldást választott.

Az M22-esek oldalaira két-két csatlakoztatási pontot építettek, így a repülő a törzse alatt szállíthatta a páncélost (hasonlóan a későbbi Sikorksy CH-54 „Tarhe” helikopterhez). Alternatív lehetőségként a harckocsi tornyát relatív gyorsan ki lehetett szerelni, így már befért a Skymaster-be.

A prototípus módosításával született meg a T9E1-es alváltozat, amely a későbbi M22-es alapjául is szolgált. Ez nehezebb volt a T9-nél és több változtatás eszközöltek rajta: többek között módosították a torony alakját és a korábbiaknál jobban megdöntötték az első páncéllemezt.

Mivel azonban siklórepülős használatra tervezték, a típus tömegét csökkenteni kellett (emiatt kiszerelték többek között a stabilizátort, amely nagyban növelte volna a mozgás közben leadott lövések pontosságát).

A Locust-ot az angol A17 Mark VII „Tetrarch” könnyű harckocsi leváltására szánták, de a két típus képességei szinte azonosak voltak. Mindkét harcjármű 7,4 tonnát nyomott és méreteik is közel azonosak voltak (ez evidens volt, mivel mindkettőt ugyanannak a vitorlázó repülőgépnek a rakteréhez és kapacitásához méreteztek).

Az amerikai páncéloson alkalmazott 37 mm-es löveg hatásadatai közel azonosak voltak a 40 mm-es angol 2 pounder (2 fontos) löveggel, ráadásul a kis tömeg miatt a páncélvastagság is azonos mérettartományban mozgott.

Részben ez volt az oka, hogy a Locust-ból nem készült fejlesztett változat, részben pedig az, hogy a behatárolt méretek ezt nem tették lehetővé (erre jó példa volt a Tetrarch-ból kialakított A25 Mark VIII „Harry Hopkins” könnyű harckocsi, amely alig múlta felült elődjét, de nagyobb tömege miatt sikló repülővel már nem lehetett szállítani).

Egyes Locust-okra a Tetrarch-okon alkalmazott Littlejohn adaptert is felszerelték - ez gyakorlatilag egy csőtoldat volt, amely kismértékben javította a főfegyver hatásadatait.


Szolgálatban:

Korlátozott képességei ellenére a Locust-ból már azelőtt megrendeltek 500 darabot, hogy elkészült volna a végleges prototípus, majd a rendelést hamarosan 1900 darabra növelték. Az M22-esek gyártása már 1942-ben megkezdődött és a második világháború végéig tartott - ez idő alatt 830 példány készült el, ám ebből csak 260 jutott el az Egyesült Királyságba.

Mivel sokszor az M5-ös páncélosok képességei sem voltak elegendőek az ellenséges harckocsik leküzdésére, a jóval gyengébb M22-est az amerikaiak eleve csak kiképzésre használták.

Az angolok 1943-ban kezdték meg a Locust-ok tesztelését, de az eredmények kiábrándítóak voltak. A páncélos ugyan befért a General Aircraft Hamilcar vitorlázó repülőgépbe, de ahogy az fentebb is olvasható, teljesítménye szinte semmivel sem volt jobb a leváltani kívánt Tetrarch-énál.

Az amerikai C-54-essel való szállítás nem is felelt meg a légideszantos harckocsik elvének: a páncélos ki- és berakodása túl hosszú időt vett igénybe, ráadásul a típus nem volt alkalmas előkészítetlen repülőterekről való üzemeltetésre.

A vártnál gyengébb eredmények ellenére az M22-esek több bevetések vettek részt, köztük a világ legnagyobb légideszantos hadműveletében, az 1945. május 24-i angol-amerikai Operation Varsity (angol; ~ egyetem hadművelet)-ben.

E hadjárat sikeres volt, de rávilágított az M22-es és általában a korabeli légideszantos harckocsik hiányosságaira. A Locust túl kicsi és túl gyenge volt: páncélzata helyenként még a nehézgéppuskáknak sem állt ellen és kiskaliberű lövege alkalmatlan volt nemcsak a német harckocsik kilövésére, de a gyalogság támogatására is.

A bevetések alatt használt kisszámú M22-es túlnyomó része elpusztult: vagy a földet érés közben, vagy amikor összetalálkozott az első ellenséges harcjárművel.

Sikertelenségük látva az angolok a háború utolsó szakaszában egyre jobban háttérbe szorították a könnyű harckocsikat, így a Locust-okat is, melyeket (az amerikaiakhoz hasonlóan) a második világháború végével kiselejteztek.

Ezzel azonban még nem ért véget a típus története, mivel ezen példányok egy részét Belgium, illetve Egyiptom szerezte meg - az afrikai ország széles körben használta őket hagyományos könnyű harckocsiként az 1948-as Arab-Izraeli háborúban (itt néhány izraeli kézre jutott).


Utóélet:

Az M22-es egy különleges típus volt, az első amerikai sorozatgyártású légideszantos harckocsi, de a Hamilcar vitorlázó repülőgép kapacitásának korlátai halálra ítélték a páncélost, melynek (és az M5-nek) utódja a jóval hatékonyabb, 75 mm-es löveggel felszerelt M24 „Caffe” lett:


M551 „Sheridan” (légideszantos harckocsi):

Az M551-es az Amerikai Egyesült Államok újabb légideszantos harckocsija volt, bár nem a Locust-ra épült. 6,3 méteres hosszával és 15 tonnát meghaladó tömegével nagyobb, rövidcsövű 152 mm-es lövegével pedig jóval erősebb volt az M22-nél, de páncélzata így sem állt ellen az ellenséget páncélosok tüzének, emiatt (és a főfegyver problémái miatt) ez a harckocsi sem lett sikeres.


Műszaki adatok:

Név: M22 „Locust” (sáska)

Típus: légideszantos (könnyű) harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 7,40 t

Hossz: 3,94 m

Szélesség: 2,16 m

Magasság: 1,85 m

Motor: 165 Le-s (Lycoming O-435T, 6 hengeres)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (M6, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (Browning M1919A4, párhuzamosított)

Páncélzat: 9,5-50 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 64 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 217 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.