M2

„Light Tank, M2”


Előzmények:

Amikor 1914-ben Európában kitört az első világháború, az Amerikai Egyesült Államok semleges maradt, mivel az országnak nem voltak területi igényei Európában és ekkor kizárólag az amerikai kontinens országainak belügyeibe avatkozott be (több közép- és dél-amerikai országgal háborúzott). Ez az izolációs politika azonban kizárólag a hadba lépést akadályozta meg és az Amerikai Egyesült Államok hamarosan az Antant legfontosabb partnerévé lépett elő, az ország különleges helyzete miatt.

A volt brit gyarmat jelentős iparral, köztük fegyvergyártó kapacitással rendelkezett és a magánkézben lévő vállalatok bárkinek hajlandóak voltak jelentős mennyiségű hadfelszerelést eladni. Ennek köszönhetően több nagyhatalom (a britek mellett például az oroszok is) nagy volumenű megrendeléseket adtak le amerikai cégeknek, ami óriási nyereséget jelentett, miközben az országot nem fenyegette külföldi támadás.

Ez a helyzet csak a háború második felében változott meg, miután a gyakorlatilag legyőzött német haditengerészet 1917 elején korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett (annak bízva, hogy ha sikerül megsemmisítenie az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában előállított felszerelést, térdre kényszerítheti a meggyengült angolokat).

Miután német tengeralattjárók több amerikai felségjelű hajót elsüllyesztettek és kiderült, hogy a németek titokban be kívánják vonni Mexikót a háborúba (fenyegetve az Amerikai Egyesült Államok déli területeit), az amerikaiak hadat üzentek Németországnak. Ekkor az amerikaiak már felkészültek a legújabb fegyverek és felszerelések, köztük a brit Mark VIII-as nehéz harckocsi és a francia FT-17-es helyi változatának, az M1917-esnek a sorozatgyártására, de végül a háborút ezek nélkül is sikerült megnyerni.

Az első világháború után az amerikaiak is igyekeztek a legmodernebb fegyverzetet és felszerelést megtartani, miközben kivonták az elavult modelleket és drasztikusan lecsökkentették a katonai megrendeléseket, de annak ellenére, hogy felismerték a harckocsik jelentőségét és helyi vállalatok több igen furcsa páncélost építettek, az országban gyakorlatilag megszűnt a páncélosok előállítása.

Az amerikai páncélos alakulatok csak jóval később, az 1920-as évek végén kerültek ismét előtérbe: ekkorra a még rendszerben álló első világháborús harckocsik már elavultnak számítottak, ezért az amerikaiak megkezdték több teljesen új páncélos kifejlesztését.

A munkálatok igen lassan haladtak és csak az 1930-as évek közepére váltak sorozatgyártásra alkalmassá a korábbi prototípusok. A lovasság a T2-esből kifejlesztett könnyű, gyors M1-es típust alkalmazta, amelyet páncélautóként kategorizáltak, mert hivatalosan kizárólag a gyalogság használhatott harckocsikat.

Emellett két további modellt terveztek meg: az egytornyos T2E1-et, amely egy löveggel és három géppuskával rendelkezett, valamint a T2E2-t, amely két tornyot kapott, bennük egy-egy géppuskával (hasonlóan a brit Vickers 6-Ton-hoz, amelyen a harckocsi alapult).

Később e harckocsiból létrehozták a T5-ös prototípust, amelyet M2-es közepes harckocsi néven kezdtek gyártani (ez a páncélos alkotta az M3-as közepes harckocsi, illetve a még későbbi M4 „Sherman” bázisát), míg a kisebb páncélost M2-es jelzéssel állították rendszerbe (a harckocsi hivatalos megjelölése Light Tank, M2; azaz M2-es könnyű harckocsi volt).


Konstrukció:

Az M2-es könnyű harckocsi követte a Vickers 6-Ton által kijelölt utat: e páncélos is nagyobb méretű, erősebb fegyverzetű és páncélzatú volt, mint az 1930-as évek eleji kisharckocsik, viszont azokhoz hasonlóan relatív nagy sebességre volt képes (annak ellenére, hogy az M2-es elődje, a T2-es prototípus technikailag a szintén brit Medium Mark II-es harckocsi másolata volt).

Az M2-es könnyű harckocsi kifejezetten támogató céllal épült, ezért tornyában egyetlen 12,7 mm-es nehézgéppuskával rendelkezett. Ez a második világháborúban már elégtelennek számított, az 1930-as évek második felében viszont a legtöbb harckocsi páncélzatát kis távolságból még egy nehézgéppuskával is át lehetett ütni (a német Panzer III-as korai változatai is csupán maximum 15 mm-es páncélzatot kaptak). A lövegek hiánya azért sem jelentett problémát, mivel a harckocsit kizárólag gyalogság-támogató szerepkörben kívánták bevetni, ellenséges gyalogság ellen.

A jelentős méretű kupolával rendelkező torony és maga a harckocsi is relatív vékony páncélzattal rendelkezett (az utolsó változat maximális páncélvastagsága is csupán 25 mm volt), szintén azért, mert az M2-est kizárólag kézifegyverekkel felszerelt gyalogság ellen tervezték alkalmazni.

Csekély vastagsága ellenére a harckocsi páncélzata már nem az Európában még később is használt, több hátrányos tulajdonsággal rendelkező szegecselt-, hanem hegesztett kivitelű páncélzattal rendelkezett.

Ez lehetővé tette a gyors előállítást, miközben nem igényelt speciális gyártási módszert (mint az öntött páncélzat), ráadásul egy becsapódó, de át nem ütő találat esetén nem állt fent a szegecsek leválásának esélye (ezek fémszilánkjai könnyen megsebesíthették a legénységet), viszont emiatt az M2-es dobozszerű formát kapott, nagyrészt függőleges és vízszintes páncéllapokkal.

A relatív vékony páncélzat azzal a járulékos előnnyel járt, hogy még a legnehezebb változat tömege sem érte el a 12 tonnát, ez pedig nagyobb sebességet tett lehetővé. Az M2-es harckocsi futóművét oldalanként 4-4 darab közepes méretű, gumírozott futógörgő alkotta, amelyek kettesével egy-egy függőleges tekercsrugós felfüggesztéshez csatlakoztak (ezt a VVSS-nek nevezett kialakítást használták a korai Sherman közepes harckocsik is).

Más országokhoz hasonlóan ekkor az amerikaiak sem rendelkeztek kellően erős dedikált harckocsi-motorokkal, de ehelyett nem teherautó-motort, hanem egy repülőgép-motort építettek be. A Continental R-670-es egy nagy sorozatban gyártott, de relatív egyszerű, 7 hengeres csillagmotor volt (az erőforrást többek között a sikeres Stearman Model 75-ös kétfedelű kiképző repülőgép használta), amely 250 lóerős teljesítményre volt képes.

Ez repülőgépek között az 1930-as évek közepén már rendkívül alacsonynak számított, harckocsik meghajtására azonban kiválónak bizonyult, mivel egyszerűsége ellenére nagyobb teljesítményt adott le a legtöbb kortárs harckocsi erőforrásánál. Az R-670-es hajtóművel az M2-es műúton akár 58 km/h-s sebességet is elérhetett (ugyanezt az hajtóművet használta a lovassági M1-es és az M2-es utódja, az M3-as könnyű harckocsi is).

Fejlesztések:

Miután az amerikaiak a brit Medium Mark II-es alapján megalkották a T2-est és változatait, döntés született az M2-es sorozatgyártásáról. Az első variáns a M2A1-es volt, a fent említett egyetlen toronnyal (benne egyetlen géppuskával).

E páncélos előállítását 1935-ben kezdték meg, de szinte azonnal (mindössze 17 példány után) leálltak és áttértek a Vickers 6-Ton-on alapuló külföldi harckocsikhoz hasonló, kéttornyos kialakításra. Az M2A2 teste azonos volt az elődjével, de az egyetlen kétszemélyes torony helyett két darab egyszemélyes, egymás mellé épített tornyot alkalmaztak: az egyik toronyban egy 12,7 mm-es nehézgéppuska, a másikban egy 7,62 mm-es géppuska kapott helyet.

A kéttornyos kialakítást a korabeli haderők azért preferálták, mert azt hitték, hogy a két, egymástól független torony képes megduplázni a páncélos hatékonyságát, lévén a két fegyvert egymástól teljesen függetlenül irányozhatták két célpontra.

Az M2A2-esből 1936-37-ben 239 db-ot gyártottak és a páncélost Mae West becenéven emlegették (utalva a névadó amerikai szex-szimbólum idomaira), mielőtt 1938-ban áttértek volna az A2-es fejlesztett változatának, az M2A3-asnak az előállítására. 72 db A3-as épült, amely külsőre azonos volt elődjével, de kismértékben megnövelték a test hosszát (ezáltal jobban hozzáférgetővé vált a motor), valamint kismértékben növelték a páncélvastagságot (ekkor váltottak a 25 mm-es frontpáncélra), továbbá javították a hajtómű hűtését és a futóművet.

1939-ben elkészült még egy modell, az M2A4, amelynél visszatértek az egytornyos kialakításra, benne egy 37 mm-es löveggel és egy géppuskával, valamint a testben további 4 géppuskával (ezek közül egy került a test elejébe, egy-egy a páncélos oldalaira, valamint egy légvédelmi géppuska a torony tetejére).

Az A2M4-es változat emellett erősebb hajtóművet kapott, amire szükség is volt, mivel a páncélvastagságot ekkor (a hasi- és tető-páncélt leszámítva) egységesen 25 mm-re növelték. Az A4-es változatból 375 példányt építettek.


Szolgálatban:

Az M2-es könnyű harckocsi neve ellenére a második világháború előtt a legfontosabb amerikai páncélosnak számított: a lovasság által használt M1-es könnyű harckocsi ugyan rendkívül gyors volt (végsebessége műúton elérte a 72 km/h-t), de csupán 16 mm-es maximális páncélzattal és egyetlen 12,7 mm-es nehézgéppuskával rendelkezett. Az M2-es közepes harckocsi ugyan rendelkezett egy 37 mm-es löveggel és valamelyest vastagabb páncélzattal, de e típus sorozatgyártásának beindítása elhúzódott, ezért csak 1941-ben állt rendszerbe (ekkorra már el is avult).

Az M2-es - ha relatív alacsony számban is, de - 1939-re már elfogadható mennyiségben szolgált az amerikai haderőben. Ekkorra azonban már véget ért a Spanyol polgárháború, amely a második világháború egyik előfutárának tekinthető. Spanyolország ebben az időben egy gyakorlatilag jelentéktelen európai ország volt, de mind a demokratikus, mind a fasiszta erőket támogatták nagyhatalmak (előbbieket többek között a Szovjetunió, utóbbit a német Harmadik Birodalom), tesztelve a legújabb fegyvereket és harceljárásokat.

A háború egyik fontos tanulsága volt, hogy a harckocsik kulcsszerepet játszanak a támadó hadműveletekben, de a kezdetben sikeres német Panzer I-es és Panzer II-es harckocsik jelentős veszteségeket szenvedtek, miután szembekerültek a szovjet T-26-ossal, amelyet 37 mm-es löveg hiányában képtelenek voltak megsemmisíteni, míg a löveges T-26-os erre alkalmas volt.

Az Amerikai Egyesült Államok döntéshozói is realizálták, hogy az (akkori) modern háborúkban nagyszámú, löveggel rendelkező páncélos fog részt venni és ezek leküzdése a harckocsik számára legalább olyan fontos feladat, mint a gyalogság támogatása. Erre reagálva építették meg az M2-es fejlesztett, M2A4-es alváltozatát, amelybe egy 37 mm-es löveget építettek (a korábbi kéttornyos kialakítás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és kis méretük miatt e tornyok alkalmatlanok voltak löveg befogadására).

1939-ben, a második világháború kirobbanásakor az Amerikai Egyesült Államok semleges maradt, de tudatában volt annak, hogyha ismét belesodródik egy világméretű konfliktusba, szüksége lesz modern harcjárművekre. Ennek megfelelően amikor 1941. december 7-én, a japán támadásra válaszul az amerikaiak (a Szövetségesek oldalán) beléptek a második világháborúba, a haderő már csak az M2A4-es modelleket tartotta frontszolgálatra alkalmasnak, a korábbi A1-es, A2-es és A3-as típusokat kizárólag kiképzésre használta (erre a célra jól használhatóak voltak, mivel a páncélos relatív kis mérete ellenére 4 fős legénységgel rendelkezett).

Az Egyesült Királyság 1941-ben 100 db M2A4-est rendelt, de 36 példány leszállítását követően a megrendelést M3-as könnyű harckocsikra változtatták. E harckocsikat valószínűleg Afrikába, majd Indiába szállították, de nem ismert, hogy itt ténylegesen bevetésre kerültek volna.

Időközben tovább folyt a páncélos fejlesztése, amely az M2-esből kialakított, azt leváltó M3-as könnyű harckocsit eredményezte. Utóbbi külsőre gyakorlatilag azonos volt az M2-essel (leszámítva a földhöz érő hátsó visszafordító-görgőjét), de annál több tekintetben is fejlettebbnek számított.

Mivel azonban az M3-as nagyvolumenű gyártásának beindítása szintén elhúzódott, a másodlagosnak tekintett amerikai tengerészgyalogság az M3-asok mellett 36 db M2A4-est is átvett. 1942-ben a korábbi változatokat kivonták a szolgálatból, a tengerészgyalogság viszont számos M2A4-esét bevetette az 1942-43-as Guadalcanali hadjárat alatt.

Az M2-eseket a fronton szétszórva alkalmazták (általában egy-egy M3-assal párban), feladatuk az amerikai gyalogság támogatása és a megerősített japán állások felszámolása volt, de a kiskaliberű (37 mm-es) lövedékek gyakran elégtelennek bizonyultak a japán bunkerek ellen. 1943 végén a megmaradt példányokat Ausztráliába vonták vissza, ahol 75 mm-es löveggel rendelkező M4-es közepes harckocsikra cserélték őket. Az utolsó M2A4-esek rövid ideig még szolgáltak a Csendes-óceáni szigeteken, mielőtt kiképzési feladatra vonták őket vissza.


Utóélet:

Az M2-es könnyű harckocsi egy korlátozottan sikeres típus volt, de fontos fejlesztési alapot nyújtott a nagy sorozatban gyártott, hasonló M3 „Stuart” könnyű harckocsi számára, illetve lehetővé tette, hogy a két világháború között páncélosokat éles helyzetben nem használó amerikaiak teszteljék rajta a különböző megoldásokat, elhagyva a fejlesztési zsákutcákat (pl.: a nagyszámú kazamata-géppuskát):


M3 „Stuart” (könnyű harckocsi):

Az M3-as az M2A4-es egyenes ági leszármazottja volt: megtartotta elődje 37 mm-es lövegét, de a páncélzatát megvastagították (az utolsó, M5-ös sorozat frontpáncélja már 63,5 mm-es volt) és számos más részegységét is továbbfejlesztették (az M3-as külsőre sokban hasonlított elődjére, de annál minden dimenziójában kisebb volt). Az M3-as és a későbbi M5-ös könnyű harckocsik általában csak kisegítő feladatokat végeztek, de erre a feladatra megfelelőnek bizonyultak és igen jelentős, 22744 darabos példányszámban készültek (lehetővé téve, hogy a Sherman és más típusokat az ellenséges harckocsik leküzdésére koncentrálhassák).


Műszaki adatok:

Név: M2A4 „Light Tank M2”

Típus: könnyű harckocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 11,6 t

Hossz: 4,42 m

Szélesség: 2,46 m

Magasság: 2,64 m

Motor: 250 Le-s (Continental R-670-9A, ”csillag” hengerelrendezésű, 7 hengeres, léghűtéses)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (M6, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 5 db 7,62 mm-es géppuska (Browning M1919A4, egy párhuzamosított, egy a test elején, egy légvédelmi, egy-egy jobbra- illetve balra néző a testben)

Páncélzat: 6-25 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 58 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 320 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.